- Egy óbabiloni levélben Iddin-Sin azért panaszkodott, mert társai szebb ruhákat kaptak.
- A levél írójának életkorát és iskolai helyzetét nem ismerjük biztosan, ezért a „duzzogó tinédzser” részben modern értelmezés.
- A négyezer éves üzenet megmutatja, milyen régóta befolyásolja a fiatalokat a kortársak véleménye és az öltözködés.
Négyezer év telt el, de a jelenetet minden szülő jól ismeri, aki kamasz gyereket nevel. Egy fiatal távol van az otthonától, figyeli a körülötte élő, hozzá hasonló helyzetű fiúkat, és arra jut, hogy az ő ruhatára kínosan elulmarad a többieké mellett. A különbség annyi, hogy ő telefon híján egy nedves agyagtáblára íratja vagy írja fel sérelmeit, majd elküldi az üzenetet az anyjának.
Az Iddin-Sintől Zinuhoz címzett, TCL 18 111 jelzésű levél az óbabiloni korból, feltehetően az időszámításunk előtti 18. századból származik. A fiú apja, Samas-hazir Hammurapi király magas rangú tisztviselője volt Larsában, ezért a család az elithez tartozhatott. A táblát ma a párizsi Louvre őrzi.
A levélből kiderül, hogy Iddin-Sin nem egyszerűen új ruhát szeretett volna. Az zavarta igazán, hogy a körülötte élő ifjak öltözéke évről évre szebb lett, miközben az övé szerinte egyre rosszabb. Felháborodását csak növelte, hogy még apja egyik beosztottjának örökbe fogadott fia is két új ruhát kapott, ő viszont alig jutott egyhez.
Az ókori fiú tökéletesen használta a bűntudatkeltést
Iddin-Sin nem állt meg a divatkritikánál. Anyját azzal szembesítette, hogy a házukban annyi gyapjú van, mint kenyér, mégsem készít neki megfelelő öltözéket. Végül elővette azt a mondatot, amelynek modern változatát valószínűleg sok szülő hallotta már:
a másik fiút csak örökbe fogadták, az anyja mégis szereti, Zinu viszont a saját gyermekét sem szereti eléggé.
Szinte halljuk a kamaszokra oly jellemző sértett hangsúlyt. A megfogalmazás azért hat ennyire mainak, mert ugyanarra az érzésre épül, amely a mai kamaszoknál is rendkívül erős: mindenki más jobban jár, csak én maradok ki valamiből. A tinédzserek hangulatára a kortársaik érzelmei és reakciói is erősen hathatnak, az öltözködés pedig különösen látványos módja annak, hogy megmutassák, melyik csoporthoz tartoznak.
Ma egy közösségi oldalon látott cipő, bőrápolási termék vagy ruha válhat nélkülözhetetlenné. A fiatalokat megszólító szépségipari tartalmak ráadásul már nagyon korán azt sugallhatják, hogy a megfelelő külső a társas elfogadottság feltétele. Iddin-Sin korában nem voltak influenszerek, a barátok és az előkelő családok fiai azonban ugyanilyen erős viszonyítási pontot jelenthettek.
A kamaszok már az ókorban is bele tudtak gyalogolni a szülők lelkébe
A történet különösen fájdalmas részlete, hogy Zinu nem beszaladt egy üzletbe a fiú ruhájáért, ahogy azt ma tesszük. A gyapjút elő kellett készíteni, meg kellett fonni, szőni, festeni, majd az anyagból elkészíteni az öltözéket. Egy hétköznapi ruha előállítása hónapokig, a finomabb daraboké ennél is tovább tarthatott.
Vagyis Iddin-Sin nagyjából azt üzente: tudom, hogy rengeteget dolgoztál vele, de a másik fiúé akkor is menőbb. Hogy Zinu mit válaszolt, nem tudjuk. Az viszont elképzelhető, hogy az agyagtáblát olvasva pontosan ugyanazt érezte, mint a szülő, aki több üzlet végigjárása után megtudja: rossz színt választott, a szabás ciki, ezt pedig rajta kívül mindenki látja.
A kortárs összehasonlítás nem mindig marad ártatlan verseny. Ha valakit rendszeresen a külseje, ruhája vagy anyagi helyzete miatt aláznak meg, az már iskolai bántalmazássá válhat. Éppen ezért sokat számíthatnak azok az erősítő mondatok, amelyekkel a kamasz önbizalmát támogathatjuk, miközben az érzéseit nem söpörjük félre azzal, hogy a ruha egyáltalán nem fontos.
Valóban egy ókori tinédzser írta a levelet?
A népszerű történetben Iddin-Sin gyakran bentlakásos iskolában élő, elkényeztetett kamaszként jelenik meg. Ez azonban csak részben bizonyítható. Nem ismerjük az életkorát, azt sem tudjuk biztosan, miért tartózkodott távol az otthonától, és az sem egyértelmű, hogy saját kezűleg írta-e a levelet vagy lediktálta egy írnoknak.
A jelek ugyanakkor valóban kezdő kézre utalhatnak. Az írás ügyetlen, a szövegben nyelvtani hibák vannak, a szerző pedig annyira teleírta a tábla két oldalát, hogy végül a széleken folytatta, és ott is kifutott a helyből. Mintha dühösen megírt volna egy túl hosszú üzenetet, csak neki nincs végtelen hely a pötyögésre az agyagtáblán.
Elképesztően izgalmas betekinteni abban, hogyan mentek a kamaszok és szüleik közötti viták 4000 évvel ezelőtt. Ahogy Jocó bácsi is megfogalmazta, a történelem gyönyörű tantárgy, különösen akkor, amikor uralkodók és csaták helyett egy hétköznapi családi konfliktust mutat meg.
A panaszkodás formája változik, az érzés alig
Iddin-Sin üzenetét ma aligha agyagba karcolnák. Valószínűleg néhány rövid mondat, egy felháborodott hangüzenet vagy a szülők számára megfejthetetlen jelképek követnék egymást. A generációk közötti távolságot ma az is növelheti, hogy még ugyanaz az emoji is mást jelenthet egy kamasznak, mint egy felnőttnek.
A négyezer éves levél láttán viszont leszögezhetjük: a legfontosabb dolgok nem sokat változtak. A fiatalok szeretnének beilleszkedni, félnek attól, hogy kevesebbnek látszanak társaiknál, és időnként drámai túlzásokkal próbálják rávenni a szüleiket arra, amit szeretnének. A szülők pedig feltehetően már Hammurapi korában is nagy levegőt vettek, mielőtt válaszoltak.
Forrás: Upworthy, fotó: AI