Minden reggel 6:50-kor találkozom velük: az Üllői út kereszteződésében egy tripla lámpás zebránál ácsorognak egymástól két lépésre távol. Lassan három hónapja, hogy a munkahelyemre menet mindennap látom őket.
A nő félelmetesen sovány, arca csontos, árkos, szürke. Háta középtájt púpos; hosszú, szőke haja tövében messziről fehérlik az eredeti szín. Ruhája tiszta, takaros, elhasznált. A fiút hétnek tippelem, de öreg arca miatt mégis inkább tíznek gondolom. Miközben az úttest túloldalán feszülten várják, hogy a lámpa zöldre váltson, gondolataikban messze járnak, nem veszik észre, hogy őket bámulom.
Legelőször a fiún tapad meg a szemem: homloka okos, magas; szemöldöke sűrű, haja fekete, füle apró. Kiállása nincs, tartása görbe, törékeny, hosszú ujjai biztonsági övként kapaszkodnak iskolatáskája pántjaiba. Ha tehetné, legszívesebben láthatatlan lenne: ő nincs itt, ő nem zavar, őt hagyja mindenki békén. Amikor csak teheti, a földet nézi, tekintetünk egyetlen alkalommal mégis találkozik: egy elgyötört kisállat néz vissza rám, akinek nincs választása, teszi, amit a szikkadt arcú nő mond neki.
Látom rajta, a piros lámpa mindig jólesik: ott igazoltan meg lehet állni, ott felsejlik a visszafordulás lehetősége, ott nem csökken a távolság közte és az iskola között. Legszívesebben ott maradna, bámészkodna: színes emberek jönnek-mennek-gurulnak, bőven lenne mit nézni – de nem lehet, a lámpa zöldre vált, lódulni kell tovább, vár egy épület, tele keselyűkkel, akik isten tudja, aznap milyen mélyre marnak.
Ahogy elhaladok mellettük, szíven üt a felismerés: biztosan tudom, ő az, akit egy egész osztály minden áldott nap újra és újra kicsinál. Gonosz gyerekek és otromba tanárok áldozata ő, csak mert önhibáján kívül kilóg, mert nem tartozik a gondtalan, jóllakot, kipihent, tiszta és menő diákok közé. Ő az, aki a leghátsó padban ül, egyedül, mert nem illatos, nincs teljes kiőrlésű tízóraija, se légpárnás edzőcipője, se okostelefonja, se menő apukája. Iskolatáskáját, tolltartóját használtan veszik, mind a tíz körmét húsig rágja, mert születése pillanatában nem kapott mást örökül, csak a szorongást. Ő az, aki a lányokat gondolatban sem meri megszólítani, akinek alsó és felső fogsora mindig szorosan összezár, akinek nincsenek szép jegyei az ellenőrzőben, mert talán olvasni sem tanult meg rendesen soha. Ő nem helyes, nem kedves, nem vicces, nem szép, nincs benne semmi vonzó, amivel kiérdemelné környezete biztonságos mankóit.
Ő az, akiről írnak majd az újságok, mert ő volt az, akit egy egész osztály minden áldott nap újra és újra kicsinált.
Fotó: Getty Images
