Rossz versek
A Van… sikere után nagyon vártam a Rossz verseket, és olyan szempontból nem is kellett csalódnom, hogy tisztára olyan érzésem volt, mintha megint ugyanarra a filmre ültem volna be. Reisz Gábor, akivel interjút is készítettünk nemrégiben, új filmje kicsit olyan, mintha a rendező kapott volna egy „új esélyt”, hogy újra megcsinálja a szakítós-csellengős sztoriját csak ezúttal rátalált néhány izgalmas filmnyelvi eszközre – meg nyilván az első, gerillában forgatott filmhez képest jóval több pénzre. A Rossz versek ordít azért, hogy az előképéhez hasonlítsuk, – pedig állítólag pont ezt akarja elkerülni minden elsőfilmes rendező, mikor második filmet csinál – amit nemcsak a megismételt téma, zenei világ és hangulat, de az előző filmből egy az egyben átemelt karakterek is erősítenek. Azért valahol mégis ügyesen meg lett oldva a feladat, hiszen a Rossz versek is van annyira cuki, mint a Van… (bár az első film frissességéhez képest ez néha inkább cukiskodó), az izgalmas, szürreális montázsok, a mentális tartalmak megjelenítése, az időugrások és a játékos idézetek pedig tényleg bravúrosabbá teszik a filmet. A szakítás, a kapunyitás, a megélhetés és az alkotás között vergődő kreatív fiatalok helyzete pedig továbbra is olyan témák, amikkel sok néző együtt tud rezonálni. Az ismerős buszok, a Magyarországon soha el nem kopó Szomszédok-nosztalgia, a saját életünkből is ismerős karakterek megint hitelesek és persze be is találnak, de mindezt tényleg láttuk már a Van…-ban is. Ez biztos nem lett volna olyan feltűnő, ha a buszok és az ismerős karakterek egy másik sztoriban tűnnek fel, szóval szuper lenne látni, hogy milyen, amikor a szerelmi bánaton és a kallódáson túl más gondolatok és érzések töltik meg ezt a nagyon pontosan megragadott világot.
(Kránicz Dorottya)
Mindenki tudja
Jó viszontlátni világsztárokat olyan filmekben is, ahol az emberi érzelmeket szívbe markolóan hitelesen adják át a mozivásznon. Penelopé Cruznak és Javier Bardemnek mondjuk már korábban sem kellett a szomszédba menniük őszinte könnyekért – engem például már az Ízek imák szerelmekben is levett a lábamról „Felipe” az édesapa érzékeny karakterével – elárulták, hogy a Mindenki tudja számukra is nagy kihívást jelentett. Nem véletlenül választhatta éppen őket a kétszeres Oscar-díjas rendező, Asghar Farhadi sem, aki most először nemzetközi stábbal, eddigi legnagyobb költségvetésű filmjében egy vegyes műfajú történetet dolgozott fel. A romantikus szálakon elinduló sztoriban megismerjük Laurát (Penelopé Cruz), aki Buenos Airesből Spanyolországba, szülővárosába utazik gyerekeivel húga esküvőjére. Autentikus mediterrán hangulatba csöppenünk, amit hirtelen az éjszaka közepén történő emberrablás alakít át feszültségekkel megtűzdelt krimivé. A Mindenki tudja nem a szövevényes storyline miatt szerethető, sokkal inkább a karakterek személyiségvonásai teszik annyira közelivé és őszintévé az egyébként is elragadó, kifinomult vizualitással megalkotott filmet.
(Bodnár Zsófi)
Csodálatos fiú
Felix van Groeningen az Oscar-díjas Broken Circle Breakdownnal már bebizonyította, hogy képes meghatóan, de mégsem giccsesen megjeleníteni érzékeny témákat is, szóval meg lehetett nyugodni, amikor az ő kezébe került a Csodálatos fiú sztorija. Ráadásul könnyű dolga volt, egyszerre két memoárból is dolgozhatott: David Shaff, az újságíróként dolgozó édesapa és drogfüggőséggel küzdő fia, Nic Shaff két szemszögből is feldolgozták kapcsolatuk alakulásának történetét. És akkor mindennek a tetejébe sikerült kiválasztani Timothée Chalamet-t a fiú és Steve Carellt az apa szerepére, szóval egy jó ideje azzal a biztos tudattal vásároltam a zsebkendőt, hogy a Csodálatos fiúhoz jó sok csomaggal kell majd belőle.
Ennek ellenére a Csodálatos fiú szomorúan üres maradt: az apa-fiú kapcsolat fajsúlyos pillanataiból és fordulópontjaiból érthetetlenül keveset kapunk, miközben zuhanyzós, autózós passzázs-jelenetek töltik ki a játékidőt. Az is nagyon furcsa, hogy miért maradt ki rengeteg életrajzi elem a filmből: Nic például élete egy pontján prostituáltként próbált pénzt szerezni a drogokra, az intravénás szerhasználattól pedig súlyos fertőzése alakult ki, ezekre viszont utalást sem tesz a film.
Groeningen az idősíkokkal való játékban sem marad következetes, a film közepétől egyszer csak eltűnnek a gyerekkorba nyúló – bár egyébként nem túl beszédes – emlékképek és végül nem igazán tudjuk összerakni, hogyan jutott egy alapvetően idillien ábrázolt apa-fiú kapcsolat ilyen mélységekbe. A legnagyobb probléma, hogy a rendező nem tudott/akart nézőpontot választani: bár érezhetően inkább az apa szemszögét követjük – ami elviekben magyarázatot adhatna arra, miért tudunk meg olyan keveset Nic motivációiról -mégis túl sokat látjuk a fiút egyedül, így viszont mindkettejük érzelmi világának csak a felszínét kapargatjuk. A Csodálatos fiú nagyon fontos film lehetett volna a függőségek és a családi kapcsolatok összefüggéséről és arról, hogy az addikciók látszólag minden ok nélkül, egy jó körülmények között élő, szeretetteljes családban is kialakulhatnak, de végül inkább egy dagályos zenei világgal felkarolt közhely lett, amit könnyek nélkül is simán végig lehet ülni.
(Kránicz Dorottya)
Instant család
Az Instant család nem csak annyit tud, amennyit egy könnyed amerikai családi mozitól elvárunk. Sean Anders ezúttal szó szerint a saját életéből rendezett filmet: három gyermek(ének) örökbefogadásának legszebb pillanatait és kálváriáját meséli el az örökbefogadás gondolatcsírájától egészen a végső bírósági tárgyalásig. A film hitelesen mutatja fel az amerikai örökbefogadási szervezetek működését és reális képet mutat a leendő szülők elvárásairól és a rendszerben kallódó gyerekekről is. A főszereplők, Pete és Ellie (Mark Wahlberg és Rose Byrne) éppen azért szeretnének egy 15 éves tinilányt örökbefogadni, mert egy rendezvényen szembesülnek azzal, hogy ők az állami gondozottak legkilátástalanabb csellengői, hiszen mindenki néhány hónapos/éves kisgyerekről álmodozik. A kiszemeltjük, a tinédzser Lizzy (Isabela Moner) azonban „nem jár egyedül”, két kistestvérével együtt keresnek szerető családot, így rögtön csomagban érkeznek a nehézségek az instant családba. A film szerencsére nem hallgatja el az örökbefogadás mélyebb lelki bugyrait sem, még ahhoz is van bátorsága, hogy kimondja, amikor a szülők egy ponton azt érzik, inkább visszacsinálnák az egész nevelőszülősdit… De emellett persze nem maradhatnak ki a megható jelenetek sem, élen az első „anya és apa” megnevezés örömkönnyeivel. Szerencsére a giccs vádja sem érheti a produkciót, – ahogy azt számos filmben megszoktunk már– a megható jeleneteket kellő hollywoodi humorral oldja Anders.
(Bobák Szilvia)
