A Trónok harca első néhány évada közben még viszonylag sokat cikkeztek róla, mennyire szexista a sorozat. Az epizódonként minimum egy meztelen női testet megvillantó HBO-széria nagyjából olyan élményeket ébreszthetett a (férfi) tévénézőkben, mint amilyeneket a Jancsó-filmek a korszak moziközönségében: a stigmatizált pornó helyett végre valódi kulturális termékbe ágyazott – és így lelkifurdalás nélkül élvezhető – női test látványának örömét. Mondjuk a Jancsó-filmekkel ellentétben a Trónok harca annyival még súlyosbította szexizmusát, hogy a női testek nagyon gyakran váltak szexuális tárggyá vagy estek erőszak áldozatául. Gondoljunk csak arra, hogy Daenerys (Emilia Clarke) karaktere gyakorlatilag szó szerint ruhátlanul lép be a sorozatba: testvére parancsára levetkőzik a fürdőhöz, amivel a kényszerházasságára készítik fel. Röviddel azután újdonsült férje, (a később Jason Momoa alakításában ugyan mindenki kedvencévé váló) Kahl Drogo többízben megerőszakolja. Mondjuk ez talán nem is meglepő, ha azt vesszük, hogy a dothraki esküvői szertartás egyik kötelező eleme a nőkön elkövetett csoportos nemi erőszak. Ez még csak a sorozat legelső évada, de koránt sem az utolsó nemi erőszak, amit láthatunk.
Tényleg lehetetlen felsorolni hány név nélküli prostituált karakter lett férfi hősök szexjeleneteinek szó szerinti kelléke – úgy, hogy melleket sokkal, de sokkal gyakrabban látunk, mint péniszt. De persze, ez a múlt, a sorozat igyekezett alkalmazkodni a #MeToo által is diktált feminista trendekhez és elkezdte másképpen kezelni női karaktereit. Ez bizonyos szempontból tény: a férfiak közül sokkal több közönségkedvenc hullott el, miközben a nők folyamatosan megerősödtek – lelkileg és a pozíciójukat tekintve is. Épp ezért sokan elkezdtek feminista fordulatot rebesgetni a sorozat kapcsán. Csakhogy ezek a nők pokolian kemény árat fizettek felemelkedésükért – és még így sem ők a hatalom valódi birtokosai.
Teher alatt nő?
Az egyik alapvető probléma, hogy a Trónok harca a női karakterek megerősödését az őket érő traumák árán biztosítja. Cersei (Lena Headey) például mindhárom gyermekét elveszítette, nyilvánosan meggyalázták (meglepetés: meztelennek kellett lennie közben), levágták a haját, szimbolikusan megfosztva ezzel nőiességétől, hogy a keménykezű uralkodói szerephez már „férfivá alakulva” térhessen vissza. A hatalomhoz vezető úton fel kellett áldoznia a családját és nőiességét, ezzel pedig a Trónok harca hűségesen recitálja a klasszikus sztereotípiát: a nők számára a vezetői pozíció csak úgy érhető el, ha lemondanak a gyerekvállalásról (vagy ahogy Cersei esetében is láthattuk, „rossz anyaként” nem képesek megfelelően gondoskodni megszületett gyermekeikről – ne felejtsük el, Tommen öngyilkos lett, másik két gyerekét pedig megmérgezték), és fel kell vennie a szerephez szükséges „férfias” személyiségjegyeket is.
Nagyon hasonlóan alakult Daenerys története. Az abúzált lány először elveszítette férjét (vérmérgezés) majd meg sem született magzatát (vérmágia) és három gyermekének tekintett sárkánya közül is (a nyolcadik évad ötödik, utolsó előtti epizódjánál járunk) kettőt. Az aktuális részben apja nyomdokaiba lépve ő is teljesen megőrült, és gyakorlatilag porig égetett egy egyébként magát megadó várost nőkkel, gyerekekkel, ártatlanokkal együtt. Ez főleg annak tekintetében tűnik írói következetlenségnek, hogy Danyt az elesettek, nők, rabszolgák felszabadítójaként ismertük 7 évadon keresztül. Eltökélte, hogy leszámol a zsarnokokkal, békét és egyenlőséget akart hirdetni. Hirtelen pedig minden átmenett nélkül hataloméhes, féltékenykedő, hisztérikus és pszichopata figurává változott. Az már tényleg szinte szándékosan túlhajtott szexista poénnak tűnik, hogy az epizódban egy tűzokádó sárkány tetején ülve pusztít – ha nem tudnánk, hogy a sorozatot két férfi írja, akkor sem lenne nehéz meglátni a férfiszorongásokban megtestesülő menstruáló nő („házisárkány”) sztereotíp rémképét.
Sansa Stark (Sophie Turner) talán a legradikálisabb példája a traumán vásárolt „karakterfejlődésnek” a sorozatban. Először a pszichopata Joffrey-hoz akarták hozzáadni, aztán Tyrionhoz (akit csak nem szeretett) végül pedig a szintén pszichopata Ramsay Bolton mellé vetették, aki brutálisan bántalmazta és megerőszakolta őt. A záróévadban Sansa úgy emlékezett meg ezekről az eseményekről, mint amik törékeny „kismadárból” erős, uralkodni képes nővé formálták őt – a nemi erőszak elképesztően téves interpretációján nemrégiben (többek közt) Jessica Chastain is kiakadt.
Szerelmek és megmondóemberek
A másik gond, hogy a hatalmi pozícióba kerülő nők még mindig ki vannak szolgáltatva a férfiak akaratának és uralmának. Vagy azért, mert érzelmi szálak fűzik őket hozzájuk, vagy azért, mert tanácsosként szó szerint és legitim módon irányíthatják őket. Arya (Maisie Williams) a sorozat „legfeministább” hősnője lehetne, hiszen hosszú évek kőkemény tréningje után egy jól irányzott mozdulattal legyőzte az egész emberiséget fenyegető Éjkirályt. Mindehhez viszont szüksége volt arra is, hogy a harc előtt elveszítse szüzességét (és hogy végre őt is láthassuk már meztelenül) és a szexualitásban való kiteljesedése alkalmassá tegye a főellenség megölésére. Magyarul kellett hozzá egy mágikus erejű pénisz, hogy felvértezze őt a szükséges képességekkel. De még szerencsétlen Brienne (a legmaszkulinabban ábrázolt nő) sem úszta meg egy teljesen kéretlen szerelmi szál nélkül, ami végre lehetővé tette, hogy ő is elveszítse a szüzességét. Mindössze azért, hogy a korábban kőkeményen harcoló nő utána összetörve, zokogva könyörögjön újdonsült szerelmének a maradásért.
Daenerys gyakorlatilag egész pályafutása alatt férfiakra hallgatott: ott volt Jorah Mormont, majd Tyrion (a rendkívül okos férfi) és Varys (a befolyásos férfi), akik legutóbb aggodalmaskodó jószándékkal lamentáltak a királynő „mentális állapotáról”. A terepasztalok és a térképek felett még mindig férfiak görnyednek, hogy aztán meghozzák a fontos harcászati döntéseket, miközben a királynőkről és nemesi nőkről a hátuk mögött jól megbeszélik, mennyire szépek vagy épp szeszélyesek.
Ráadásul miközben a nők gyakran férfiakra hallgatva cselekszenek, a női karakterek között szinte folyamatosan ellentétek feszülnek. Sansa és Arya a sorozat elején kimondottan rossz testvérekként lettek bemutatva, Cersei pedig sokáig a Tyrell család nőtagjaival (Olenna és Margery) acsarkodott. A nyolcadik évad újabb példát adott a női rivalizálás sztereotíp ábrázolására, mikor Sansa és Dany között azonnali feszültségek támadtak. Az utálkozó, rivalizáló nők és a munkahelyi hierarchiában uralkodó méhkirálynő olyan erős szocializációs elvárások a lányok felé, hogy a nyomás gyakran valóban kiprovokál ilyen viselkedést. Pedig ahogy a The Atlantic 2016-os cikke is rávilágított, ez csupán egy mítosz, több kutatás is bizonyította már, hogy a nőkbe nincsenek „genetikailag kódolva” az ilyen viselkedésminták.
A társadalom az oka, hogy a nők nem segítenek egymásnak a munkahelyükön
Tényleg igaz, hogy a nők "méhkirálynőként" viselkedve tapossák meg egymást a munkahelyükön, hogy kicsinyes "cicaharcban" gátolják egymás előrejutását? A probléma sajnos valóban létezik, de egyáltalán nem azért, mert ez a viselkedés a nők génjeibe lenne kódolva.Nézzük meg tehát, hogyan ábrázolja a Trónok harca utolsó évada a nőket! Pletykás, féltékeny (Sansa), bosszúszomjas (Arya), minden racionalitást eldobó, vagyis teljesen őrült (Dany és Cersei). És hogy kontrasztként miként a férfiakat? Igazságos és hűséges (Jon Snow), ésszerű (Tyrion), becsületes (Varys), a családért és a szerelméért önmagát is feláldozó (Jamie) figuráknak. Vagyis újratermeli a hagyományos és rendkívül kártékony nemi sztereotípiákat. Ezzel pedig nemhogy egyáltalán nem lehet feminista sorozat, de kimondottan szexistának minősül – ugyanolyan szexistának, mint a kezdetekkor, amikor a szabadon ugrándozó mellekkel még fel is vállalták ezt. És hogy végül mindezek után egy nő kerül-e a vastrónra (bár kétlem, hogy így lenne) tulajdonképpen teljesen mindegy.
