Feltörekvők: Silye Juli, illusztrátor, művészetterapeuta

2019. szeptember 03. |

Silye Juli rajzfilmes alkotásairól ismert. Alkalmazott művészként illusztrál, digitálisan alkotja portréit és portrébabáit, melyek óvodai beszoktatásnál, nem beszélő autista kisgyermeknek, és gyászfeldolgozásában is segítettek már. Olykor analóg animációs filmeket készít, emellett művészetterapeuta, így amikor lehetősége van rá, játékos és önismereti közösségi programokat szervez. Vele beszélgettünk művészetről, alkotásról, a gyerekek művészi lelkéről, nőiségről, testképről – és politikai szerepvállalásról is.

Mikor és hogyan kezdtél el a művészet és az alkotás iránt érdeklődni?

Az édesapám zenész és anyukám családjában is sok a tehetség, de mégsem foglalkoztak komolyabban a művészetekkel. Már egészen kiskoromban is a vizualitásban találtam meg önmagam, bár elsősorban a gyurmából készített kisplasztikáimat dicsérték nagyon. Sima általános iskolába jártam, a felső tagozat alatt fordultam komolyabban a művészetek felé, de rájöttem, hogy ez az akadémiai „nagy művészség” nem az én világom. Lehet, hogy ijedős is voltam. Jól éreztem magam abban a közösségben, nem akartam művészeti iskolába menni. Nagyon szociális típus voltam: a barátaimmal, emberekkel akartam lenni, élményeket szerezni. Kamaszkoromban pedig jött az irodalom, így magyar szakra mentem végül. Úgy éreztem, kellenek nekem a szavak, hogy felnőtté válhassak, és hogy kifejezhessem magam, így a vonalak helyett a szavakat választottam. De az irodalomban is inkább a pszichológiai vonal érdekelt, a lelkiség volt vonzó számomra és egyfajta önismeretként tekintettem rá. Mesterekhez továbbra is jártam rajzolni. Egyetem után pedig anyuka lettem. Végül a kettő, a lelkiség és a művészet a művészetterápiában fonódott nálam össze.

Erőteljesen jelen van a munkáidban a digitális rajz és az alkotás.

A digitális rajzolást az alatt tanultam ki, amikor a gyerekeim még kicsik voltak. Szintén kamaszkorban ismerkedtem meg a Painttel, akkor éreztem, hogy ez lesz az irányom. Vannak „kocka” vonásaim, amit a digitális technika kielégít. Itt vissza tudsz vonni lépéseket és utólag is alakíthatsz a munkádon. Így koncentrálhatok leginkább a vonalak letisztultságára, a lendületükre és a ritmusra.

Van egyfajta játékos, rajzfilmes hangulata a munkáidnak.

Mindig is az erős, kontúros rajzolás érdekelt és lenyűgözött a rajzfilmek világa. A Disney meséké, vagy a Tom és Jerry-é: ezekben összművészet valósul meg, és a vizualitásomat is meghatározták. Egy létező személyt ebben a stílusban megalkotni számomra egyszerre kihívás és ars poetica. Kihívás, mert a vonalak és alakzatok minimumával kell a világ legbonyolultabb létezőjét, az embert ábrázolni, és mert mindig a kortalan lelket keresem. A cartoon portrék ebben segítenek: megmutatják az egyéniség szerethető karakterét és a romlatlan lelkét.

Nagyon sok portrét készítesz, a „másik ember” áll az érdeklődésed középpontjában. Te hogyan definiálod a szépet, a jót, az érdekeset?

A portré egy klasszikus műfaj, általában eseményekre rendelik, de van, hogy magam választok portréalanyt. Ezek a fogalmak kicsit mást jelentenek, amikor rendelnek tőlem, vagy amikor személyes indíttatásból festek meg valakit.  Amikor rendelnek tőlem, akkor az én feladatom, hogy ráérezzek az illető személyiségére és vizuálisan egyetlen képben „keltsem életre” az alanyt. Nem is a küllemét, hanem a személyiségét. A saját érzéseim mentén erősítek fel vonásokat, vagy a karakter sarokpontjait. Ezért karikatúraszerű, amit csinálok. Viszont van egy lényeges különbség a karikatúrához képest: a karikatúra szerintem bumfordi, válogatás nélkül kényszeríti a vonásokat a „vicces” kategóriába. Nálam ez máshogy működik. Csak akkor csinálok ilyet, ha az alany személyisége megengedi. Pont ezért például a klasszikusan szép nőkkel a legnehezebb, mert ha alapból nagyon szépek, akkor egy kis változtatás már veszélyezteti az eredeti szépséget.

Mennyire hat ilyenkor az énkép, a testkép arra, hogy viszonyulnak az elkészült portréjukhoz az emberek? Hogy szokták látni magukat, mi a tapasztalatod?

Ez nagyon személyiségfüggő. Amikor rendelnek tőlem, akkor sok esetben a portréalany egyik szerettének a szemén keresztül is látom, láttatom az embert. Nagyon szeretem a munkámban ezt a szeretetteljes izgalmat, amit tapasztalok a megrendelőktől. Sokan humorral közelítenek magukhoz és a szeretteikhez is. Kifejezetten jelzem a megrendelőknek, hogy a „hasonlít” nem elég, az „Ő az!” a cél. Az én hozzáállásom szerint mindenki szép és szerethető. De előfordult olyan is, hogy szikrázóan nőiesnek látok valakit, mégis azzal szembesülök, hogy ők egyáltalán nem így tekintenek magukra. Végül a valósághoz képest szinte egy másik lényt vagyok kénytelen rajzolni, amivel igazán elégedettek. Ez szomorú, amikor én szépnek látom az eredetit is. Amikor „csakúgy” választok alanyt, akkor viszont úgy tartom, hogy a személy mindig képvisel valamit és hat a környezetére, akár aktívan, akár passzívan. És ez igaz, bármilyen szerepedben is vagy éppen. Ez alapján választok. Az üzenetüket nagyítom fel, és juttatom el további felületekre, például kiállítóterekbe, nem csak őket, de azt is, amit képviselnek. Gondolj csak Celeste Barberre: ő is azt mutatja meg, amit 21. századi nőként nap mint nap tapasztalunk, hogy a nap végén egyébként gyönyörű nők is milliárd számra önbizalomhiányosak.

Kik azok a nők, akik leginkább foglalkoztatnak, most és akik motiválnak, erőteljes üzenettel rendelkeznek?

Winkler Márta mindenképpen ilyen. Ő a Kincskereső Iskola alapítója, még a rendszerváltás előtt taposta ki egy alternatív iskola útját. Az ő személye számomra azt jelképezi, hogy lehet a rendszerre és a bürokrácia korlátaira hivatkozni, de meg is lehet fogni a kilincset, használni a képességeidet, a tekintetedet, és a személyeddel képviselni egy ügyet. Marie Kondo, a japán rendrakó művész szerintem gyönyörű jelképe annak, hogy egy kvázi autisztikus tulajdonságból hogyan lehet csodálatos birodalmat építeni. 15 évesen ugyanis idegösszeroppanást kapott a rendrakás-mániájától, mára viszont a rendrakás ünnepelt sztárjává vált az egész világon. Szerintem ez is egy fontos üzenet: minden deviancia, amitől ma annyira megijedünk valahol egy lehetőség. Amúgy nekem kicsit nehezebb hírességekben gondolkodnom. Inkább fognak meg a közvetlen környezetemben megtapasztalt személyek, mint Ágota néni, a szomszédom. Egy olyan felkérésre, hogy rajzoljak meg üzenet jelleggel nőket, valószínűleg keresnék egy ápolónőt és egy tanárnőt, akik a mai viszonyok mellett hivatástudattól vezérelve, a nehézségek ellenére kitartanak és a legmegfelelőbb helyen ajándékozzák meg a személyiségükkel a társadalmunkat. Az ő bérüket nagyon szeretném 200 %-kal megemelni, mert ők olyanok, akik emberségből sosem fognak sztrájkolni.

Mit gondolsz, minden ember alapvetően kreatív, mindenkiben rejlik egyfajta vágy az alkotásra?

Ennyire általánosan nem lehet és nem is szabad ezt megfogalmazni szerintem. Ha valaki azt mondja, hogy számára nem jelent semmit például a vizualitás, vagy a zene, akkor ez így is van. Nem akarom meggyőzni az ellenkezőjéről. Vannak, akik bizonyos művészeti területekkel nem tudnak érintkezni, de egy ilyen mögött lehet akár egy idegrendszeri háttér, például egy nagyon érzékeny fül. Viszont nagyon érdekes ezekről beszélgetni, leginkább az a része, hogy hol voltak aktív területek vagy időszakok a kreativitásban. És ami nagyon érdekes, hogy töréspontok is vannak a kreativitás területein, sok esetben ezek személyekhez köthetők. Legtöbbször egy vélt vagy valós, külső vagy belső kritikához. Inkább azt mondanám, hogy kár, hogy kicsit leszokunk az alkotásról és a játékról, mert ez egészségesen tartja a lelket. Más és más indíttatásból vágyhatunk az alkotásra. Meg akarhatod mutatni magadat a világnak, de ez lehet pont fordítva is: a világ egy kis részét egyesíted azzal, ami (most épp) Te vagy.

Elsősorban gyerekekkel kezdted a művészetterápiát, akik sokkal inkább művészek a felnőtteknél.

Picasso szavaival: „minden gyerek egy művész, csak az a kérdés, hogyan maradjon művész, ha már felnőtt.”A gyerekek ösztönösen alkot és játszik. Ha nem, akkor az orvosok aggódni kezdenek. A felnőttekért, ha nem alkot, vagy játszik, már nem aggódik senki, de ha tartósan hiányzik az ember életéből valamilyen alkotás, vagy játékosság, mégis doktornál fog kikötni. A gyerekek akadálytalanabbul fejezik ki az érzelmi állapotaikat, fantasztikus ösztönös szimbolikát alkalmaznak, valamint képesek alkotásba forgatni azt a témát, ami foglalkoztatja őket. Nekem annyi a dolgom, hogy ebben megerősítsem őket. Ezzel szerepelnek és dolgozzák fel a világot, megismerik és megteremtik a belső önmagukat.

A „hasznos” portréid textilre vannak nyomtatva, így a portrék babákon keresztül „hasznossá válnak”, megfoghatóak.

Egyszer eszembe jutott, hogy ha már digitálisan megrajzolok valakit, akkor azt akár textilre is nyomtathatom és hamar be is bizonyosodott, hogy ezek „hasznos portrék”, mert akár óvodai beszoktatásnál is sokat segítenek. Azóta mindenféle formában szeretik és keresik a portrébabákat. Ha kézbe veszel egy ilyen babát, el is indul a külön kis élete: imádom visszahallani azokat a történeteket, amiket például a szülők osztanak meg velem a gyerekeik és a babák kapcsán. Szeparációs időszakokban, mozaikcsaládokban is nagyon hasznosak, de nem beszélő autista kisgyereknek, és egyszer egy szülő elveszítésének a feldolgozásánál is tudtak már segíteni.

Nem lehet könnyű visszaadni valaki karakterét úgy, hogy a babán keresztül valóban megjelenjen.

Általában addig dolgozom rajta, amíg azt nem érzem, hogy megjelenik benne az alany személyiségének az energiája. Nem dolgozom séma szerint, máskor és mástól érkezik meg az az energia, aminek köszönhetően úgymond „életre kel” bennem valaki.

Egy kiállításod lebontásánál az emberek elkezdtek játszani a falról lekerülő portrékkal.

Nagyon fontosak a közösségi élmények, egy-egy tárlat helyszíne és a vizualitás, a képek megtekintése közösségi élmény kell, hogy legyen. Ha már van egy kiállításom, abból programot szoktunk csinálni, játszunk a babákkal. Elsődleges az emberi kapcsolódás és ezek nagyon izgalmasak számomra! A rajzfilmes portré már egy könnyed belépő, de igazán mélyre is levihet és egy fontos önismereti munka részévé válhat. Nekem pedig ez a plussz hatás, és a közösségi élmény létrehozása célom is.  A modern művészeti kiállításokon sokszor magamra hagyva érzem magam, még akkor is, ha azt valakivel együtt nézem meg. A XXI. században pedig most már minden efelé megy: olvasva, nézegetve nem úgy érzékelünk. Meg kell tapintani, a bőrön keresztül, közösségi élménnyé téve igazán jó befogadni valamit. Szerintem ez egy egyre erősebben érvényesülő tendencia lesz.

Akár a közösségi médiával ráadásul sokkal több és folyamatos vizuális inger ér minket. Sokan figyelmeztetnek ennek a káros hatására… Mit gondolsz erről?

Úgy tartják, hogy vannak vizuális típusok, de szerintem mindenki az. A szem a vezető érzékszervünk: ezt a különböző márkák és cégek is felismerték és már csak emiatt is, de folyamatosan stimulálnak minket. Nagy közöttük a verseny és ez nem feltétlenül rossz dolog, hiszen kényszerítően hat az újításra, és az alkotókat is még inkább ösztönzi az egyediségre. Nagyobb a gond szerintem az olyan vizuális környezetszennyezésekkel, mint a valahol a Balaton déli partján lévő Halsütőde felirat, a még mindig éltetett comic sans betűtípus, vagy a kínai piacos termékek. Jó, ezektől sem tikkelek, és mivel erősen a kultúránk részét képezik, ilyen módon esztétikai érvényre is kerülhetnek. Én bízom az emberben, és abban az önkorlátozó képességében, hogy ha valami sok, akkor elfordítja a fejét, mint a kisbabák, de abban is, hogy minden mocsárból nőhet ki virág.

A portréidon megjelenik például Orbán Viktor, Soros György, Puzsér Róbert és Böjte Csaba. Alkotóként hogy tekintesz a közéleti, politikai szerepvállalásra? Vagy az életünk minden területe politika?

Ha valakit felemlegetek, annak oka van: felerősítem azt, amit képvisel, vagy éppen egy nézőpontváltós játékot folytatok egy ördögire tupírozott karakter vagy államférfi cukivá tételével. Szerepeink vannak: nő, édesanya, és állampolgár is vagyok. Én azt mondom, jobb nem az „anya”, vagy a „nő” szerepünkből, hanem az „állampolgár” szerepünk révén kötődni a közélethez. 18 évesen érdekelt a közélet, de nagyon zavart, hogy az információk forrása is bizonytalan, és a beszélgetések a forrásmegjelölésnél érzelmileg erősen átitatottan hamvukba holtak. Sokáig ezért nem foglalkoztam a politikával, mert úgy éreztem, hogy nőként, anyaként más dolgom van. Viszont a mindenkori hatalomnak rém kényelmes az, ha ilyen a hozzáállásunk. Tovább megyek: ha így viszonyulunk a közélethez, akkor ne lepődjünk meg, ha elpárolog a demokrácia a fejünk fölül. Igen, ez ilyen egyszerű: aki az állampolgári szerepét aktívan éli meg, annak jár a demokrácia lehetősége. Most ezzel a témával többet foglalkozom vizuálisan is, de a nagyon érdekesnek tartom a politikai témájú beszélgetéseket, akár egy hétköznapi asztaltársaság beszélgetésének a dinamikáját, ahol úgy tapasztalom, hogy az érzelem túl sok, vagy túl kevés. Ennek nyomán általában egy páros marad, aminek a tagjai birokra kelnek, a többiek témát váltanak, vagy csöndben ülnek. Minden asztal mellé kellene egy moderátor, vagy valahol meg kellene tanulnunk nem elnyomni a többieket, esetleg megküzdeni a szóért.

Kezdetnek már az is elég, ha felismered, hogy van egy állampolgár szereped, és ez bekerül a szerepkártyáid közé a lány, az anya, a feleség, vagy a szerető mellé. Amúgy szerintem ugyanúgy problematikus, ha nem éled meg valamelyik szerepedet. Akár a nőit, akár az anyait, és itt nem arról van szó, hogy a nő legyen nőies, az anya pedig legyen anyatigris. Éppen ellenkezőleg: fontos felfedezned minden szerepedben a saját karakteredet, mert ezzel színesíted a világot.

fotó: Páth Dániel

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

A Follow the Flow-val kelt fel a nap a holnap küszöbén

A Follow the Flow-val kelt fel a nap