Azt tudjuk rólad, hogy nagyon sok mindennel foglalkozol és foglalkoztál is az elmúlt években, rádiózol, filmezel, írsz, szerkesztesz, fordítasz… Most éppen mi tölti ki a napjaidat?
Leginkább szerkesztő-rendezőnek tartom magam, dokumentumfilmet és hangjátékot szeretek csinálni. De ezekhez a műfajokhoz büdzsé kell. Ha tudok támogatókat találni, működik. Ha nem, akkor pedig szellemi szabadfoglalkozásúként irodalmi interjúkat készítek, francia gasztronómia-történetet kutatok, könyveket szerkesztek, moderálok.
Francia gasztronómia-történettel foglalkozol és a podcasted is a francia író, Gustave Flaubert regényének címére utal. Honnan jön nálad ez a francia kötődés?
A francia kultúrával való foglalatoskodás az életem vezérvonala. Középiskolában kezdtem el franciául tanulni, voltam a Magyar Televízió brüsszeli tudósítója, tehát éltem francia nyelvterületen és igazán sokszor dolgoztam hosszabb-rövidebb ideig Franciaországban. Lefordíthattam Alexandre Dumas zseniális irodalmi szakácskönyvének első magyar változatát. Szeretném hinni, hogy az angolszász kultúrnyomás ellenére mások számára is érdekes lehet a francia kultúra, hozzám a magyar mellett ugyanis ez áll a legközelebb.
Hogyan jött a podcast ötlete?
Ez a podcast hosszú évek munkájának a gyümölcse. Mindenképpen szerettem volna rendszeresen valami olyan dologgal foglalkozni, ami a francia kultúrához kötődik. Szép lassan, cseppenként állt össze az ötlet. Rádióztam sokáig, amit mindig is nagyon szerettem, mert a rádió rendkívül intim atmoszférát képes teremteni. Amikor feltűnt a horizonton a podcast, mint műfaj, rájöttem, hogy ez lesz az én terepem. Mert itt önállóan és függetlenül lehet arra a témakörre fókuszálni, ami igazán foglalkoztat a világból. Nyugat-Európában és Amerikában már nagyon népszerűek ezek a műsorok, nálunk pedig most kezdenek el egyre jobban érdeklődni irántuk.
Miért Bovaryné másik élete a podcastod címe?
Gustave Flaubert Bovaryné című műve az egyik kedvenc regényem. Egy évvel ezelőtt voltam Luxemburgban egy irodalmi esten, amit egy Café Bovary nevű helyen rendeztek. Ez egy irodalmi kávézó, ahol nagyon izgalmas beszélgetéseket szervez a helyi magyar kolónia. Ott gyakorlatilag minden terítékre került, ami engem érdekel: a francia nyelv és kultúra, az irodalom, a gasztronómia és az ezekről való beszélgetés, filozofálgatás. Szépen lassan aztán meg is érett bennem a gondolat, hogy valahogy össze szeretném kötni ezeket a dolgokat. A kávézó neve adta az ötletet, hogy a podcast címében benne legyen a szó: Bovaryné.
Sokadik olvasás után is mindig nagyon megérint Bovaryné tragikus sorsa. A nőé, aki úgy érzi, hogy vigasztalhatatlanul boldogtalan az élete. Ezért elvágyódik, és arra gondol, hogy ha sokkal több szerelem és kulturális élmény venné körül, ha elköltözne a poros francia kisvárosból, akkor biztosan végre boldog lehetne. Engem mindig is nagyon érdekeltek a „mi lenne, ha” kezdetű mondatok és arra gondoltam, hogy mi lenne, ha megadnánk az esélyt Madame Bovarynak, hogy utazzon el ide, Kelet Párizsába, Budapestre, és élhessen egy másik életet. A franciákról tudjuk, hogy nagyon-nagyon kötődnek a kultúrájukhoz és büszkék is rá, így kiterveltem, hogy ennek a nőnek legyen Budapesten ingyenjegye mindenhova, ami francia. Mehessen múzeumba, moziba, kiállításokra, operába, koncertekre, olvashasson könyveket, divatozhasson. Szóval, adjuk meg neki a lehetőséget és nézzük meg, hogy ő ehhez mit szól. A podcast mégsem ragad le a francia kultúránál, hanem mindig továbbvisszük az adott gondolatot. Ha például egy kiállításról vagy filmről beszélünk, akkor azt is megnézzük, hogy azok éppen milyen társadalmi kérdéseket vetnek fel és milyen párbeszédnek szolgálhatnak alapul Európában. Ez egy kulturális hangjáték.
Sokszor hallani a rádióval, rádiózással kapcsolatban, hogy ez a műfaj már haldoklik, miközben itt van a podcast, ami pedig éppen berobban. Miben más a kettő? Miért gondoljuk úgy, hogy a rádió már egy letűnt műfaj, a podcast viszont trendi?
Azt azért valljuk be, hogy a podcast az rádió, csak kapott egy sokkal poposabb nevet. Ugyanakkor felhasználói oldalról nézve előny, hogy a podcast sokkal inkább alkalmazkodik a felgyorsult világhoz: miután a szerző feltöltötte az adást, én, a hallgató bármikor, bárhol egy gombnyomásra meghallgathatom, megállíthatom. A rádió egy frekvenciához kötött műsorfolyam, igaz, hogy most már azt is lehet online hallgatni. De a rádió bír egy kötött programszerkezettel, ha 13 órakor ott vagyok a gépnél, meghallgathatom az adást, ha nem, akkor lemaradtam. Tény, hogy van műsorarchívum, de onnan csak a feketeöves megszállottak bányásszák ki a műsorokat. Egy podcastra csak rákeresünk vagy feliratkozunk, és bármikor elérhetjük azokat a témákat, azokat a szerzőket, akikre, és amikre kíváncsiak vagyunk. Ha szeretnénk, a podcast magától letöltődik a telefonunkra. Egy számunkra alkalmas időpontban elindítjuk, és úgy érezhetjük, hogy mi is kibicként a beszélgetőpartnerek asztalánál ülünk, vagy velük sétálunk a múzeumban, készülődünk az operába, együtt olvasunk. Olyan bensőséges hangulata van az egésznek, ami semmihez nem fogható. És irgalmatlan módon képes beindítani az ember fantáziáját. Örök hálám a Marie Claire-nek, hogy tetszett az ötletem.
Ugyanúgy kell akkor készülni egy podcast adásra, mint egy rádióműsorra?
A podcast személyes műfaj, nem kell annyira a kiegyensúlyozottságra és a szerkesztettségre figyelni. Hiszen pont az az egyik nagy előnye, hogy lehet nagyon intim a hangvétele. Nem egy rádiócsatornát kell képviselni, hanem saját magadat.
A hallgatók a műsorok során téged ismerhetnek majd meg, vagy inkább Bovarynén lesz a hangúly?
Én szeretnék háttérben maradni, azért is találtam ki a Bovaryné másik élete címet, mert itt ő lesz a főszereplő, én maximum a magyar hangja vagyok. Ez egy játék. Azt szeretném, ha a kulturális értékek lennének az előtérben, illetve az interjúalanyok, akik a kultúrával foglalkoznak. Olyan emberekkel beszélgetek, akik ugyanúgy a szakmájuknak és az érdeklődésüknek a megszállottjai, ahogy én is az vagyok.
Az adásokhoz honnan inspirálódsz? Mitől függ, hogy egy-egy hónapban mivel fogsz foglalkozni?
Követem a magyarországi francia fórumokat, a francia sajtót, valamint a múzeumok, a mozik, az opera, a koncerttermek, a könyvkiadók stb aktualitásait. Emellett arra szeretnék figyelni, hogy itt Magyarországon mi az, ami feltűnhet nekünk Franciaországból.
Az első adásról el lehet már árulni néhány részletet?
Az első adás apropója, hogy most nyílt meg a Rotschild Klára kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban. A szóban forgó hölgy egy legendás divattervező volt a kommunizmus idején. Ő „egy kis Párizst” szeretett volna idevarázsolni Budapestre. A rendszer kegyeltjeként kijárhatott a Vasfüggöny mögül a párizsi divatbemutatókra: ott kinézett bizonyos ruhákat, amelyeknek a szabásmintáját lemásolta és a magyar körülményekhez képest luxuskivitelben megvarratta. De vajon miért pont „egy kis Párizst” szeretett volna teremteni? Erről Simonovics Ildikót kérdeztem meg, aki Rotschild Klára-kutató és a kiállítás kurátora. A második beszélgetőpartnerem pedig Schiffer Miklós stílus -és divat szakértő. Őt arról kérdeztem, hogy még mindig Párizsból fújják-e a divat passzátszelét? Mennyire meghatározó a párizsi öltözködéskultúra Európában és a világban? Az emberek követik a francia sztárokat? Léa Sédoux-ra szeretnének többen hasonlítani vagy Kim Kardashianra?
Az interjúalanyaimat arról is igyekszem mindig megkérdezni, hogy Bovaryné vajon mit szólna mindehhez. Mi lenne a véleménye például egy Rotschild Klára ruháról? Illetve, hogy hogyan öltözködne ő ma Budapesten? Ezek azok az apróságok, amelyek életszerűen összekapcsolhatják a magyar kultúrát a franciával, a múltat a jelennel.
Fotó: Kurucz Árpád
