Megmondjuk, mit nézz a moziban

2020. január 13. |

Elmondjuk, milyen filmeket láttunk a moziban, amiket nektek is jó szívvel ajánlunk. Az idei évet az újragondolt Jumanjival, pápát alakító Anthony Hopkins-szal és Judy Garland tragikus sorsával nyitottuk!

Tőrbe ejtve

Rian Johnson krimije Agatha Christie előtt tiszteleg, azzal a szándékkal, hogy a csavaros bűnügyi sztorit modern filmnyelvvel és pörgős tempóval párosítja. Össze is szedett hozzá egy csomó hírességet Jamie Lee Curtistől Daniel Craigen át Chris Evansig, akiket mind belezsúfolt egy gazdag, ármánykodó családba, hogy aztán egytől-egyig az idős családfő meggyilkolásának gyanúsítottjaivá váljanak. Azonban egy viszonylag izgalmas húzással a film csak körülbelül a játékidő egyharmadáig dolgozik ezzel a rejtéllyel, utána a gyilkosság (legalábbis a nézők számára) megoldódik és inkább az lesz érdekes, hogyan bonyolódik és csavarodik tovább a történet. A cselekmény megidéz egy rakás klasszikus toposzt, kicsit olyan az egész, mintha egy menet Cluedo (a társasjátékhoz hasonlóan elrajzolt) figurái elevenednének meg előttünk. Ott van a tékozló unoka, a jólelkű szobalány, a törtető örökösök és persze a magánnyomozó (Daniel Craig) akinek aztán tényleg a végletekig kikarikírozták a karakterét. A Tőrbe ejtve nem igazán akarja komolyan venni magát, pedig nyugodtan megtehette volna: az okos történet van annyira izgalmas, hogy a helyenként kicsit blőd humor nélkül is működjön.

(Kránicz Dorottya)

A két pápa

“Két ikonikus színész jutalomjátéka” – kizárólag ez a szalagcím volt a fejemben akkor, amikor beültem Fernando Meirelles filmjére. Bár nagyon adódik a valóságreferencia, A két pápa fikció, így érdemes eszerint kezelni. A filmnek mégis sikerül a fikció eszközén keresztül is bevilágítani a katolikus egyház működésmódjaiba, annak ellenére, hogy a karaktereken kívül tényleg szinte semmi nem történt meg a valóságban.
Sarkítja Benedek pápa (Anthony Hopkins) és Ferenc pápa (Jonathan Pryce) nézeteit, idealizált dialógusokat kreál és azt állítja, pontosan ismeri a lélektan ok-okozati viszonyait is, viszont biztosan eléri, hogy elgondolkozzunk az egyház jelenlegi pozícióján, legalábbis a film erejéig. Kell-e versenyeznie az egyháznak a szekularizációval, kell-e az egyháznak politizálnia, reflektálnia a kortárs világ szociokulturális történéseire? Mi a helyzet a nőkkel, a bevándorlókkal, nem heteroszexuális hívekkel és a pedofil papokkal? – Benedek és Ferenc pápa két teljesen különböző állásponton van mindennel kapcsolatban. Hogyan lehet akkor mindkettő Jézus Krisztus földi helytartója? A két pápa hatalmas kérdésfolyam válaszmorzsákkal, jó ízléssel megalkotott képi és zenei világgal és zseniális színészi játékkal. Nem a valóság, de akár az is lehetne.

(Bobák Szilvia)

Judy

Judy Garland csak 47 évet élt, és majdnem az összeset rivaldafényben töltötte, ugyanis már gyerekkorában fellépett a családjával. Valószínűleg legtöbben az Óz, a csodák csodája 1939-es musicalben láttuk, vagy legalábbis hallottuk tőle Dorothy Somewhere over the rainbow című dalát. A film ebből az időszakból is felvillant pillanatokat, de leginkább az utolsó évére – a teljes szétesésre – koncentrál. Az alkoholista, gyógyszerfüggő, eladósodott énekeső Londonba kap meghívást, amit főképp anyagi okokból vállal el, abban bízik, hogy a megkeresett pénz hozzásegíti majd ahhoz, hogy újra magához vehesse a kisebb gyerekeit. Hogy hogyan jutott idáig, arra részben magyarázatot kapunk a tizenéves Judyról szóló jelenetekből: a kislánytól elvették a gyerekkorát, a szerepek miatt állandóan feladatokat teljesített, alig ehetett valamit, és gyógyszerezték is. 

Hogy élvezte-e valaha a sikereket, a filmből nem fogjuk megtudni. Mint ahogy azt sem, hogy milyen volt a viszonya a legidősebb gyerekével, Liza Minellivel, aki egy rövid jelenet erejéig bukkan fel. Minelli egyébként nem örült ennek a filmnek, azt nyilatkozta, hogy nem is fogja megnézni. Bár a filmben akad egy-két emlékezetes mellékszereplő, ilyen például a rajongó meleg pár, alapvetően Renée Zellweger nagy alakítása ez, aki tényleg teljesen átlényegült Judy Garlanddá. Nagyon jól hozza a mentálisan teljesen szétesett nő karakterét – csontsovány, kétségbeesett tekintetű, remegő szájú – és még az énekhangja is elég jó hozzá (tényleg ő énekel), hogy egy legendás énekest személyesítsen meg. A Golden Globe-ot már begyűjtötte érte, és nem lepődnénk meg, ha az Oscar is nála landolna.

(Tiefenthaler Eszter)

Botrány

A szezon egyik legjobban várt filmje volt – a főszereplőket Charlize Theront és Margot Robbie-t Golden Globe-díjra is jelölték. A megtörtént eseményeket feldolgozó sztori azonban nem sikerült felülmúlnia a várakozásokat, sőt! Az amerikai médiamogul, a Fox News alapítója és vezetője nőkkel szemben elkövetett visszaéléseit, szexuális zaklatásait sokáig homály fedte, egészen addig míg a csatorna egyik sztár műsorvezetője, Getchen Carlson (Nicole Kidman) úgy nem döntött, hogy kiáll a nyilvánosság elé. És a lavina elindult… A film a MeToo hullámot meglovagolva és három olyan sztárt, mint Nicole Kidman, Charlize Theron és Margot Robbie maga mellé állítva tudta felhívni magára a figyelmet. A három színésznő persze nagyszerű, a film dramaturgiája azonban helyenként nagyon megül, máskor meg csapong, ráadásul sosem sikerül mélyebbre ásnia az események felszínes bemutatásánál. Bár a témára való tekintettel egyszer azért érdemes megnézni ezt a mozit, sajnos azért messze nem hozza az elvárt feszültséget és izgalmat. Nagyban alulmarad például a hozzá témájában kissé hasonló, Oscar-díjas Spotlight című filmmel szemben (ami azt dolgozza fel, hogyan tárja fel a média a papok gyerekek ellen elkövetett szexuális zaklatási ügyeit). Tényleg kár érte!

(Tóth-Szántó Krisztina)

Jumanji 2

Gyerekként rajongtam a Jumanjiért, ezért nagyon magasak voltak az elvárásaim, mikor leültem megnézni a Dwayne Johnsonnal fémjelzett újragondolást. Az első rész kimondottan kellemes csalódás volt: a videojátékos tematika ügyesen modernizálta a sztorit úgy, hogy megmaradtak az eredeti film szerethető elemei. A ’90-es években született generáció számára a játék közbeni videóbejátszás, a három élet és a különböző szinteken feloldható különleges képességek körülbelül ugyanannyi nosztalgiafaktorral bírnak, mint a társasjátékozás, ráadásul az új Jumanji kimondottan ügyesen használja ezeket az elemeket. Szerintem az izomagyú Johnson is szerethető karakter, persze ez ízlés dolga – én ugyanezt például Jack Blackről már nem tudom elmondani. A második rész annyit csavar az elsőhöz képest, hogy itt két morcos nagypapát (Denny DeVito és Danny Glover) és beránt a játékba, innentől kezdve pedig az a fő – kicsit olcsó, kicsit túlhajtott – poénforrás, hogy az öregek nem értenek a videojátékokhoz. A helyzeten sajnos sokat ront a szinkron is: az első részt eredeti nyelven néztem, a másodikat csak szinkronosan sikerült, és nekem eléggé leestek a vászonról a “terringettét”-szerű “nagypapás” szövegek. Ettől függetlenül ez a rész is szuper látványos, ami bőven elég ahhoz, hogy élvezzük, pláne ha már amúgy is megszerettük az első rész karaktereit.

(Kránicz Dorottya)

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Kedvenc idézeteinkkel emlékezünk Szerb Antalra a pendragon-legenda

Kedvenc idézeteinkkel emlékezünk Szerb Antalra

A Follow the Flow-val kelt fel a nap a holnap küszöbén

A Follow the Flow-val kelt fel a nap