A Fülöp-szigeteki írónő, aki 46 évesen írt könyvet először, és máris sikerlistás

2020. február 20. |

Joanne Ramos a Princeton Egyetem szépírás workshopjáig egyáltalán nem volt tisztában az írói képességeivel. Ekkor 19 éves volt, és folyamatosan dolgozott is az egyetem mellett. Ramosék a Fülöp-szigetekről költöztek Wisconsinba, amikor hatéves volt. Hatalmas volt a kulturális különbség a nagy, hangos filippínó család és a Borostyán Liga tehetős, a diákmunkát hírből sem ismerő tanulói között, de a családja azt mondta Joanne-nak, ebben az országban bármi lehet belőle, ha keményen dolgozik és a szabályok szerint játszik.

És Joanne Ramos követte is az utasításaikat. Kivéve, amikor regisztrált arra a bizonyos írás workshopra, amiről azt hitte, hogy majd megtanítja neki, hogy hogyan kell pontosan szépirodalmi művet írni. E helyett inkább csak egy nagy adag frusztrációt kapott: mindenki előtt fel kellett olvasnia az írását, és azt érezte, hogy nagyon kilóg a menő, amerikai bentlakásos iskolákban szocializálódott diákok közül, így még a félév vége előtt otthagyta a kurzust.

Ramos elhatározta, hogy soha többé nem ír szépirodalmat. Több mint két évtizeddel később mégis úgy döntött, hogy megírja és kiadatja A Farm címmel debütáló regényét. Másfél évig írta a könyvet, majd a következő három évben saját maga meg is szerkesztette a kötetben szereplő novellákat, és csak azután küldte el néhány kiadónak. Ramost a Marie Claire amerikai újságírója arról kérdezte, mi vezette a negyvenes évei közepén az első kötetének publikációjához, és hogy miért akar ennyire erős párhuzamot állítani a fikció és a valóság között.

A regényben a filippína Jane egyszer csak Hudson Valley-ben találja magát egy jobb élet reményében, ahol egy luxus béranyaközpont működik: a legszegényebb, de egészséges nők hordják ki itt a leggazdagabbak gyerekeit. Kislányát hátrahagyva maga is béranyának áll, hogy kitörjön abból a közegből, mely egy életre predesztinálná őt és a lányát is.

„Kemény novellákat írtam a társadalmi egyenlőtlenségekről” – mondja Ramos. A főként bevándorlóhátterű béranyák minden mozdulatát figyelik, nem hagyhatják el a területet, és tökéletes gyereket kell szülniük a gazdagoknak. Habár a könyv alapjaiban fikció, a disztópikus cselekményvezetés nagyon emlékeztethet minket a jelenkor abortusztörvényeire és a határokon embertelen ketrecekben tengődő gyerekek helyzetére is.

Mi inspirált A Farm megírásában? 

Egész felnőtt életemben ott motoszkált A Farm témája a fejemben. Csupa olyan élettapasztalat sűrűsödik a kötetben, amely a filippínó származásomban és abban a kulturális sokkban gyökerezik, amit Wisconsin és Amerika hozott nekem a hetvenes években. Ha bekapcsoltad a tévét a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején, akkor biztosan nem láttál hozzám hasonló embert a képernyőn…

Aztán a Princetonra kerültem, és megismertem olyan fiatalokat, akiknek soha életükben nem kellett még dolgozniuk. Nem azt mondom, hogy ők rossz emberek – sok közülük a barátom is lett –, de soha nem találkoztam még ennyire jómódú emberekkel az egyetem előtt… Nem gondolkoztam soha azon, hogy vannak olyan emberek, akik a saját erőfeszítéseik vagy érdemeik nélkül juthatnak előre az életben. Szóval ebben az időszakban kezdett el foglalkoztatni a meritokrácia eszméje, amelyben a szüleim is annyira hittek. Az egyetem után aztán mégis teljes erővel a pénzügy vonalon kezdtem dolgozni, hogy kifizessem a diákhitelemet, majd amikor megszülettek a gyerekeim, akkor ugyan otthon maradtam velük, de félállásban dolgoztam is New Yorkban.

Amikor otthon voltam a gyerekekkel, volt időm mindenfélén filozofálni. Először is nagyon bosszantó volt azt látni, hogy mennyire igazságtalan az élet. (Az amerikai elitegyetemes lefizetős botrány nagyon kiverte nálam a biztosítékot.) Nem tudtam, milyen egyenlőtlen pozícióból indulunk az életben – már kisgyerek korunktól kezdve –, míg én, már kiváltságos pozícióban lévő nő nem kezdtem el gyerekeket nevelni.

Az egyetlen filippínák Manhattenben a dadák, házvezetőnők és bébiszitterek voltak. Mind édesanyák. Sokukkal barátok is lettünk. Úgy éreztem, a gyerekeim lehetőségei ezeknek a nőknek a gyerekeinek a lehetőségei is voltak. Hogy hova és milyen körülmények közé születünk, az csak szerencse és véletlen kérdése, nem pedig érdem. Ezek a nők a saját babáikat a Karib-térségben, Mexikóban, a Fülöp-szigeteken hagyva eljöttek New Yorkba mások gyerekeit nevelni. Mások gyerekeivel törődtek azért, hogy a saját gyereküket – ha távolról is, de – támogatni tudják. Minden nap szembesültek azzal, hogy New Yorkban mit kaphat meg egy kisgyerek, és ehhez képest az övék mit kap meg otthon. Arra gondoltam, Istenem, milyen mértékű kompartmentalizációra van szükségük ahhoz, hogy ezt ép ésszel kibírják? Egyszerűen írnom kellett erről az egészről.

Majd olvastam egy cikket a The Wall Street Journalon az indiai béranya-intézményekről. Még a fogalom létezéséről sem hallottam előtte! A cikk után arra gondoltam: lehet, hogy éppen erről írok egy könyvet anélkül, hogy tudnék róla? Majd továbbpörgött az agyam: mi lenne, ha csak milliárdosok használhatnák ezt az intézményt? Mit akarnának ezek az emberek? Hát, tuti nem Indiába menni, a legjobb kórházak közelében akarnának maradni. Hová tegyem a sztorimat akkor? Ó, legyen a Hudson-völgy, mert a milliárdosok valószínűleg nem akarják, hogy a magzatjuk kipufogógázt szagoljon egész nap. Szóval ezek voltak az első gondolataim. Elkalandoztam, de a rövid válasz, hogy ez a cikk inspirálta a könyvet, azonban őszintén szólva sokkal több volt itt ennél. A cikk csak megadta a keretet az érzelmeimnek és ötleteimnek, amelyek már ott mocorogtak mélyen és régóta bennem.

Mi teszi a könyvet időszerűvé? Miért kellene az embereknek ma erről olvasni? 

Van egy pár dolog, ami még sokkal időszerűbb lett öt évvel ezelőtthöz képest. Jelenleg a migrációval kapcsolatos hírek uralják a médiát – nem csak Trump adminisztrációs rendszere miatt, ott van például a Brexit is. E mellett a női test feletti rendelkezés is a középpontba került az alabamai abortusztörvény kapcsán, de előtte meg a Kavanaugh-ügy borzolta a kedélyeket, szóval szerintem mostanában nagyon sok ember gondolkozik erről. És persze ott a A szolgálólány meséjének sikere is. Ezek mind-mind nagyon fontos témák voltak, amikor elkezdtem írni, azóta pedig csak fokozódott a relevanciájuk.

Amikor az emberek azt mondják, hogy a könyvem disztópia, el kell, hogy mondjam nekik, hogy minden, amiről írok benne, jelenleg is létező jelenség. Na jó, az kitaláció, hogy a béranya-intézmények luxusszolgáltatások, de minden más valóságos. Ha kényelmetlen olvasni ezt a könyvet, az azért van, mert valahol a világon ezek az eszmék és cselekedetek léteznek. Szóval nem lehet, hogy nem is a könyv, hanem a világot magát látni kényelmetlen? A legnagyobb kritika, amit a könyvemmel kapcsolatban megfogalmaztak eddig, hogy nem tartottam be az írói szabályokat. Azt mondják, a történet vége túl pozitív Jane-hez. Mások azonban pont azt magyarázzák, hogy pusztítónak találták a végét. Pontosan ezt akartam! Azt akartam, hogy sorakoztassa fel mindenki a véleményét a könyv olvasása után, mert szerintem ezekben a véleményekben öltenek formát az amerikai álomról és magáról a rendszerről alkotott érzéseink.

Ha bármelyik karakter lehetnél a könyvből, melyik lennél? 

Ez vicces, mert kérdezték már tőlem, hogy kivel tudok leginkább azonosulni, és az az igazság, hogy mindegyikőjükkel, ezért is van négy narrátorom a könyvben. Tudom, hogy az emberek vagy gyűlölik, vagy imádják Mae Yu-t, én nagyon szorosan tudok kapcsolódni hozzá, mert én is az üzleti világból jövök. Nagyon erős bűntudatom volt a Princeton után, hogy pénzüggyel kezdtem el foglalkozni, mert tudtam, hogy mindig is írni szerettem volna.

Forrás: marieclaire.com

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Mintha meglesnénk Adyt és Lédát a párizsi lakásukban bárnai péter

Mintha meglesnénk Adyt és Lédát a párizsi lakásukban

Egy falmászó klubban is lehet fesztivál – PLACCC Fesztivál 15. PLACCC Fesztivál

Egy falmászó klubban is lehet fesztivál – PLACCC Fesztivál

Purcelltől a Pink Floydig a Müpában európai hidak

Purcelltől a Pink Floydig a Müpában

Mundruczó Kornél filmje díjat nyert Velencében díj

Mundruczó Kornél filmje díjat nyert Velencében