Az anyaságról a legtöbbünknek a társadalom idealizált anyaképe jut eszünkbe, a másik oldalról nem igazán beszélünk. Neked hogyan jött a téma, miért pont az elhanyagoló, bántalmazó anyák történeteivel kezdtél foglalkozni?
Ez egy állandó téma az életünkben. Nagyon sok nővel beszélgetek, általában női kérdésekkel dolgozom a színházban is, és régóta gondolkodtam, hogy mit lehetne ezzel a témával kezdeni. Nagyon sok anya-gyerek kapcsolatról szóló történettel találkoztam az elmúlt években, de ezeket eddig mindenki csak személyesen, suttogva, szemlesütve osztotta meg velem. Egy idő után pedig az is feltűnt, hogy ezekben a történetekben mintha minden nő ugyanarról a problémáról beszélne. Úgy éreztem, hogy mindegyik történet gyökere azonos. Az utolsó lökést az adta, mikor egy váratlan helyzetben találkoztam egy idegen nővel, aki éppen zokogva jött ki a mosdóból. Odamentem hozzá, megkérdeztem, hogy segíthetek-e valamiben, és ő elkezdett az anyjával való kapcsolatáról mesélni. Elmondta, hogy milyen traumatikus az édesanyjával való viszonya és hogy éppen egy újabb csapás történt köztük. Ez az eset volt a pont az „i”-re, ekkor döntöttem el, hogy ezzel a témával tényleg dolgozni kell.
Tudtad, hogy hogyan szeretnél hozzányúlni a témához, hogy mit szeretnél belőle kihozni?
Kezdetben nem tudtam. De a segítségemre volt Szabó-Máthé Hanga, aki terapeutaként, coachként dolgozik. Vele együtt kezdtünk el dolgozni a filmen, ő volt a kérdező és ő segített abban is, hogy a megszólaló nőkből ki tudjuk hozni a valós problémájukat. Közben bekapcsolódott a munkába Csernik Kati is, aki azt ajánlotta, hogy kezdjük el felvenni ezeket az interjúkat. Hónapról hónapra kristályosodott ki, hogy ennek hogy kellene kinéznie.
Látványban nem lett egy átlagos kisfilm, hiszen nem látunk szereplőket, csak a hangjukat halljuk.
Az már az elején nyilvánvaló lett, hogy senki nem akarja vállalni az arcát. Ezért alakítottam ki azt a koncepciót, hogy a szereplők mondjanak egy helyszínt, egy tárgyat, ami egy kvázi hívószó a számukra, ami a legjobban jellemzi az anyjukkal való viszonyukat. Minden történet alatt a szereplőhöz kapcsolódó hívószó jelenik meg vizuálisan. Eredetileg négy nő lett volna a filmben, végül azonban csak hárman vállalták, és az első hölgy is félig visszalépett. Ő csak a történetét adta, amit a filmben Éry-Kovács Zsanna olvasott fel helyette. Egyáltalán nem szeretett volna szerepelni. Számára az is túl személyes lett volna, ha mond egy hívószót, inkább csak általános helyszíneket mondott, amiket végül nem használtunk.
Röviden el tudnád mesélni a filmben szereplő három nő történetét?
Az első történet egy abuzív bántalmazó kapcsolatról szól, ahol egy családtag abuzálta a hölgyet, az édesanyja pedig sejthetően erről tudott. Nem hangzik el a történetben konkrétan, hogy az édesanyja tudott-e az abúzusról vagy sem, viszont mivel konfliktus van kettőjük között, abból arra lehet következtetni, hogy meg van rá az esély, hogy tudott róla. A második történet viszonylag könnyednek tűnik, egy elvált szülők gyerekének a története. Itt nem volt fizikai abúzus, de volt egy anya, aki nem tudott klasszikus anyai szeretet adni. Az elbeszélő az édesanyja hiányát élte meg. A harmadik egy nagyon fiatalon, 16 évesen szülő édesanyáról szól, aki abszolút nem volt jelen a gyereke életében.
Mindegyik történet teljesen különböző, én viszont azt érzem, hogy a történetek gyökere ugyanaz. Olyan mintha az összes nő egy fának a törzse lenne, az abból kiálló ágak lennének a történeteik, a probléma gyökere pedig mindegyiküknél megegyezik. Azt szeretném valahogy megérteni, hogy vajon mi ez a probléma, ami minden történet mögött ott húzódik. Mi ez a kollektív probléma, ami rengeteg nőt érint?
Három különféle történet, van köztük egy gyerekabúzus, amit ma már a társadalom is elítél, és a témáról szerencsére egyre többször beszélünk. Viszont a második történet, ahol a gyerek anyai szeretet nélkül nőtt fel, már kevésbé ilyen „látványos” probléma. Ha a család egyébként normális körülmények között él, a gyerekek kapnak ételt, ruhát, iskolába járnak, akkor a környezetnek általában eszébe sem jut, hogy bármi baj lehet. Kívülről tökéletesnek tűnik minden, viszont a szülő és a gyerek között gyakorlatilag nincs érzelmi kapcsolat. Ez egy olyan probléma, amiről még mindig nagyon keveset beszélünk. Sőt, vannak, akik problémának sem gondolják.
Ezek a történetek a nők, az egykori gyerekek hiányérzetét mutatják be. Nem az édesanyákat támadjuk, csak az érintettek próbálják meg megfogalmazni a fájdalmukat. De ez nem az anya milyenségéről szól, nem ítélkezünk. El kellene fogadni, hogy igenis jogunk van megfogalmazni a fájdalmunkat, a hiányunkat, hogy ne féljünk kimondani bármit. Lehet, hogy valakit abuzálták, ami elítélendő dolog, de a másiknak pont olyan fájdalmas és traumatikus volt a meg nem ölelés, a szeretet nem kimutatása. Különböző emberek vagyunk, mindenkinek más okoz fájdalmat.
Nyilvánvalóan úgy jövünk a világra, hogy a köldökzsinórral oda vagyunk kötve az édesanyánkhoz, ám ahhoz, hogy a gyerek élni tudjon, a köldökzsinórt elvágják. Egy anya nem uralkodhat a gyerekén: ha megszületik a gyerek, megszűnik a függőség is. Onnantól kezdve az anya feladata a gyerek táplálása, a biztonság és szeretet adása, hogy úgy nevelje fel a gyerekét, hogy az megtanulja magát szeretni. Ez az egyik legfontosabb. És ha erre egy édesanya figyel, ha nem a saját maga traumáit adja tovább a gyereknek, az már egy jó lépés. Ha képes a gyerekét önálló emberként kezelni, akkor felnőve ez a gyerek is tudja majd szeretni magát és a világnak is tud szeretetet nyújtani.
Egy kvázi skálán mutatod be az elhanyagolás különböző fokozatait.
Igen, meg szerettem volna mutatni, hogy mindenkinek a sajátja a legnagyobb fájdalom, és, ezt el kell fogadni. De nem vonom kétségbe az édesanyák szándékát sem. Lehet, hogy ők jó anyák akartak lenni, de attól még az általuk okozott fájdalom valós. Mint ahogy természetesen az anyáknak is lehetnek fájdalmaik, amiket szintén nem vonok kétségbe. Ezekben a nőkben, anyákban lévő fájdalmak, traumák generációkon át újra és újra megismétlődnek, mindig átadják őket a gyerekeknek. Ezek a traumák gyakran tanult mintákból fakadnak, amit az édesanyák is magukkal hoztak. Nem feltétlenül szándékosan okoztak fájdalmat az elhanyagolással a gyereküknek, lehet, hogy ők is ezt kapták annak idején, ezt látták otthon.
Szerinted miért nem vállalták a szereplők az arcukat? Félnek a társadalom reakciójától?
Igen, a megítéléstől. Ahogy többször elhangzik a filmben is, azt tanuljuk meg, hogy az anya és a gyerek viszonya szent és sérthetetlen. Pedig valójában mind emberek vagyunk, az anyák is emberek, miért lenne sérthetetlen ez a kapcsolat? Az anya-gyerek kapcsolat is ugyanúgy lehet labilis, mint minden emberi kapcsolat. Ebben a kapcsolatban is két embernek kell valahogyan egyensúlyba kerülnie egymással. Ha az egyik nem figyel a másikra, vagy fordítva, akkor ez az egyensúly felborul, ha pedig nincs egyensúly, akkor sérülések alakulnak ki. Ha azzal növünk fel, hogy az édesanya szent és sérthetetlen, akkor fel sem merülhet bennünk, hogy tőle is kaphatunk valami rosszat, valami olyat, ami nem jó. Érdekes, mert valójában mindenkiről mondhatunk ítéletet, ítélkezhetünk a párunk felett, a gyerekünk felett, csak az anyánk felett nem.
És még az apánk felett is, az is elfogadottabb talán, ha az apánkkal szemben mondunk kritikát.
Igen, de szerintem más a dinamikája, más energiákat hoz elő, valahogy a harc is más, ha két azonos nemről van szó. Az anya és fia közötti rossz kapcsolat is inkább egy szelídebb dolog, nem úgy, mint anya és lánya esetében.
De nemcsak a társadalmi megítélés, hanem a saját lelkiismeretünk miatt sem szeretünk beszélni az ilyen dolgokról. Hiszen milyen hálátlan gyerek az, aki negatívan beszél a saját anyjáról…
Igen, a hála érzése nagyon erős. Azt gondoljuk, hogy folyamatosan tartozunk a szüleinknek, pedig meg kellene értenünk, hogy a mi érzéseinkért csak mi vagyunk a felelősek. Az édesanyám nem felelős az én érzéseimért, és én sem vagyok felelős az ő érzéseiért. Egyszerűen saját magunk vagyunk magunkért felelősek. De tény, hogy állandó lelkiismeret-furdalása van mindenkinek, ezt a nők is el szokták mondani.
A másik fontos dolog szerintem a megbocsátás. Úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásunk, magunknak kell megbocsátani. Meg kell bocsájtanom magamnak a saját érzéseimért, és elfogadnom, hogy bátran érezhetek bármit. Érezhetek fájdalmat, haragot, sírhatok és üvölthetek. Ha meg tudok magamnak bocsátani, az már feloldás.
Milyen érzések voltak ezekben a nőkben? Harag, düh, csalódottság?
Ez szerintem olyan, mint a halálnak a feldolgozása, ezek a nők is stációkon mennek keresztül. Először van a harag, aztán a fájdalom és így tovább. Ezeken végig kell menni, hogy végül fel tudják dolgozni az anyjukkal való kapcsolatukat.
És milyen hatása lehet szerinted a nők felnőtt életére egy nem megfelelő anya-gyerek kapcsolat?
Van, aki belemenekül egy rossz házasságba, mert azt gondolja, hogy ott biztonságban lesz. A másik belemenekül egy függőségbe, a harmadik abba, hogy nem vállal gyereket, mert nem fogja tudni úgy nevelni, ahogy kellene, hiszen fogalma sincs hogyan kell… És fél, hogy majd ő is olyan rosszat tesz, mint az anyja. De lehet, hogy vállal gyereket, viszont fogalma sincs, hogy mit csináljon. Tisztába kell kerülnünk saját magunkkal, tudnunk kell, hogy kik vagyunk, rá kell jönnünk, hogy nem az anyáink igényeit éljük. Ha el tudunk szakadni, azzal sokat segíthetünk saját magunkon.
Igen, csak ez az elszakadás nem mindig könnyű.
Az első lépés, hogy felismerem, hogy az anyámmal való kapcsolatomban valami nem stimmelt, és elfogadom, hogy valószínűleg már nála, az ő anyukájánál sem stimmelt valami – és így tovább, visszamehetnénk az üknagymamáig is. Ki tudja, hogy ők miként nőttek fel, milyen rideg tartásban, milyen hiányokban, milyen szenvedésekben. De az ő bajukat mi nem tudjuk megoldani, csak saját magunkra kell koncentrálnunk, hiszen valahol meg kellene állítani ezt a generációs folyamatot. Azt hangsúlyozom, hogy nem én akarom megállítani, én csak azt szeretném, ha a nők bátran mernének gondolkodni.
Manapság már mintha kicsit tudatosabbak lennének az édesanyák. Még azok is, akiket annak idején elhanyagoló anya nevelt fel, ha anyává válnak, sok esetben kifejezetten figyelnek rá, hogy ne vigyék tovább a traumatikus mintákat.
Szerintem régen nem is nagyon volt lehetőségük a nőknek, hogy megkérdőjelezzék a kapott mintákat. Ma már kitágult a világ, az emberek tudnak és akarnak saját magukkal és a lelkükkel is foglalkozni. Ha pedig ezt valaki jól csinálja, az sokat segíthet. A mi édesanyáink idejében erre egyáltalán nem volt eszköz, nem mentek pszichológushoz vagy pszichiáterhez. Segítséget sem tudtak kérni, nekik kellett mindent intézni, nem lehetett bajuk, mert szükség volt rájuk. Talán ezért is voltak úgy vele, hogy miden jó úgy, ahogy van. Függőséget látok mindegyik történetben. Az édesanya valamitől nem tud elszakadni, ám ha ezt a valamit leteszi, ha ettől a mintától meg tud szabadulni, akkor végül felszabadul. Amíg az ember függő, addig nincsen rálátása önmagára sem.
És talán mostanra a nőkkel szembeni társadalmi elvárások is megváltoztak kicsit.
Szerintem a nők elkezdtek önmagukká válni és őrült erejük van. Ma már elértek egy olyan társadalmi pozíciót, amiben megengedhetik maguknak, hogy dönthessenek önmagukról és ne fölöttük döntsenek a férfiak, vagy bárki. Persze reméljük, ez még tovább fog fejlődni, de az eszközök és a lehetőségek ma már adottak.
Anyákról beszéltünk, anyákról van szó a filmedben is – az apák hol vannak ezekben a történetekben? Van szerepük?
Biztosan van, de az interjúalanyok nem tértek ki az édesapjukra. Csak a harmadik szereplő említi meg az apját, azt mondta, hogy az apját is elmarta tőle az anyja. Viszont arra gondoltam, hogy férfiakkal is szeretnék hasonló filmet készíteni, csak őket az apjukról interjúvolnánk meg. Szerintem az apa-fia kapcsolat is hasonló lehet sok esetben, mint az anya-lánya.
A szereplőknek milyen érzés volt, hogy elmondhatták ezeket a történeteket?
Mindenki azt mondta, hogy egy hatalmas kő hullott le a lelkéről, amikor hangosan kimondhatta ezeket a történeteket. És Hanga is nagyon jól kérdezett, nem volt benne semmi erőszakosság – finoman, lágyan együttérzően tudott hozzájuk fordulni. Amikor az ember úgy dönt, hogy odaül és elmondja a történetét, az már egy nagy lépés. Korábban többen visszakoztak, viszont most már vannak újabb jelentkezőim, akik látták a filmet, és jelentkeztek, hogy szeretnének ők is beszélni. Igazából ez is a cél.
Akkor lesz következő rész?
Igen, bár nem tudom mennyi részt szeretnék, annyit viszont biztosan tudok, hogy ez nem három, hanem iszonyat mennyiségű ember története. Ez egy felelősség is. Ha mi, nők nem rendezzük le magunkban ezeket a traumákat, akkor vinni fogjuk tovább az anyai mintákat és generációról generációra problémákat fogunk görgetni magunk előtt.
A folytatással kapcsolatban van már koncepció? Ugyanilyen anya-lánya történetek lesznek?
Igen, de nemcsak traumatikus, hanem bármilyen történet. Annyira szeretném, hogy leüljön velem szemben egy hölgy, és elmondja, hogy miért volt csodálatos a viszonya az édesanyjával. Ezt is nagyon szeretném meghallgatni, nem tragédiákról szeretnék filmet csinálni. A cél, hogy felszabaduljunk, hogy levegőt tudjunk venni és elmondhassuk, hogy végre végiggondoltuk az anyánkkal való kapcsolatunkat. Ez egy olyan téma, ami szinte mindenkit érint, mindenki gondolkodik rajta, hiszen az anyánkkal való viszonyunkkal minden összefügg: a félelmeink, a sértettségeink, az emberekhez való viszonyaink.
Kőszegi Edit filmrendezővel pedig arról is beszéltünk, hogy jó lenne a történeteket színházban is bemutatni. Ezt talán úgy lehetne megvalósítani, hogy a háttérben megy a film, miközben az egyik szereplő leül, és elkezdi mondani a történetét. Aztán az előadás valahol átvált a filmbe, és összekapcsoljuk a két dolgot.
Mikorra várható a következő rész?
Az első résznél hatalmas segítség volt, hogy a film minden munkatársa önkéntesen dolgozott, az operatőrtől elkezdve a vágóig, a hangmérnökig. Most azt reméljük, hogy valaki úgy érzi majd, hogy szükség van ezekre a filmekre, és megtámogatja a munkánkat anyagilag. Nyilvánvalóan a folytatás nem kis munka lesz, de ha lenne támogatás, már neki is tudnánk állni a folytatásnak. Van megint két-három alanyunk, aki szívesen beszélne, de nagyon bátorítok minden nőt, hogy ha úgy érzik, hogy ők is szívesen beszélnének, akkor írjanak nyugodtan a bejartutak@gmail.com e-mail-címre.
Nekem igazából nem az a lényeg, hogy művészetet csináljak. Korábban még sosem csináltam filmet, és nem is gondolom, hogy ez egy kifejezett műalkotás lenne. Ez számomra is egy tanulási folyamat. Nem hiszem, hogy ezzel a filmmel rögtön filmrendezővé váltam. Viszont szeretném, ha ebben is fejlődhetnék. Hogy szép is legyen a film, és szellemileg és lelkileg is adni tudjunk az embereknek.
Bejárt utak from Bejárt utak on Vimeo.
Fotó: Getty Images
