Nem voltam nagy podcastrajongó, bele-bele hallgattam ugyan azokba, amelyek szembejöttek velem, de egyik se kötött le igazán – egészen addig, amíg az Egyszer lentet elém nem dobta a Spotify. Lovas Rozi podcastjének már a leírása is megragadott: „Olyan emberek történetét meséljük el, akik hatalmas pofont kaptak az élettől, és megtapasztalták, hogy milyen érzés a padlón lenni. Ők azok, akik a sötét pillanatokban is meglátták a lehetőséget, az utat kifelé a gödörből.”
A Radnóti Színház színésznője tavaly indította a podcastet, amelyre én csak idén év elején bukkantam és kattantam rá, így bőven volt mit hallgatnom. Először azt indítottam el, amelyben Járai Márkkal beszélget pánikrohamokról, idegösszeomlásról és az emberi teljesítőképesség határairól, aztán azt, amelyben Bánlaki D. Stella újságíró meséli el a tinédzserkori szexuális zaklatása után kialakult evészavarát. Random sorrendben ugyan, de egymás után nyomtam rá a play gombra, mert az Egyszer lent annyira magával ragadott, mint korábban semelyik másik podcast sem.
De azt is tudom, hogy miért lettem Egyszer lent-rajongó. Már maga az alapkoncepció is szuper, hiszen tényleg rengeteg erőt lehet meríteni mások történetéből, ráadásul nagyon tetszik, hogy a legkülönbözőbb területről érkező emberek, civilek és hírességek egyaránt vallanak életük legnehezebb periódusáról. Arról nem is beszélve, hogy rettentően profin van felépítve minden rész, Rozi hol beszélget, hol pedig maga beszéli el az adott rész főhősének sztoriját – utóbbihoz a szöveget a férje, Horváth János Antal dramaturg, rendező, író írja. Ezektől az összetevőktől lesz olyan ez a podcast, hogy amikor hallgatom, minden megelevenedik előttem: a színek, az illatok, az alakok… Volt, hogy hangosan felnevettem rajta, de jellemzőbb, hogy nyelem a könnyeimet.
Hogy ezek a történetek mennyire beleégnek az ember agyába, arra pedig a legjobb példa, hogy a déli harangszóról nekem azóta Csáki Judit kritikus, műfordító jut eszembe…
