„A privilégiumunkat okosan és jóra kell használnunk” – interjú a Mi A Femme podcastereivel, Wilson Lucával és Antonia Vai-jal

2021. február 10. |

Luca és Antonia előtt kevés tabutéma létezik, egy éve pedig elindították közös podcastjukat, ahol olyan dolgokról beszélnek, amikről más médiumokban kevés szó esik. Mernek kritikusan gondolkodni, megkérdőjelezni, de elfogadják azt is, ha valaki máshogy érez. Vannak dolgok, amikről akkor is beszélnünk kell, ha nagyon nehéz – ezeket jártuk körbe a Mi A Femme podcastereivel.

Miért és hogyan kezdtetek el podcastot gyártani?

Antonia: Reméltük, hogy a podcast által majd többen mernek beszélgetni, megkérdőjelezni dolgokat, és közösen egy elfogadóbb klímát teremthetünk. Ezenkívül az egyik dolog, amit talán leginkább élvezünk az egészben, az a sok-sok nevetés, ami átsegít minket a legtöbb tabutéma megvitatásakor.

Hogy érzitek, sikerült elindítanotok egyfajta változást ezen a téren?

Antonia: Már az elején többen küldtek üzeneteket arról, hogy erőt adott nekik a podcast, rátaláltak valamire, amire szükségük volt. Szükségünk volt egy olyan helyre, ahol tudnak velünk beszélni más történetekről is, ami nem a sajátunk. Ezért is akartuk, hogy legyen egy olyan platformunk, mint az Instagram, ahol közvetlenül tudunk beszélni mindenkivel.

Luca: Amikor elkezdtük, az volt az érzésem, hogy még csak ketten vagyunk, mostanra pedig része lettünk egy közösségnek. Az a célunk, hogy a különböző tapasztalatokat, esetleg ellentétes véleményeket kulturáltan meg tudjuk vitatni, és legyen egy közös szemlélettágítás. Azt akartuk, hogy miközben mi beszélünk, másokban is elinduljon valami. Akár az, hogy egyetért, akár az, hogy nem, de vigye el magával belőle azt, amire szüksége van.

Elég változatos platformon mozognak az általatok kibeszélt témák, kezdve a borotválkozástól egészen a biszexualitásig. Mi alapján választjátok ki, hogy miről fogtok beszélni?

Luca: A borotválkozás pont egy vicces sztori volt, mert nem arról akartunk beszélni, csak ki akart bukni, végül pedig maradt. A topikok általában átélt tapasztalatok, vagy olyan dolgok, amik mozgatnak minket, esetleg egyszerűen csak kíváncsiak vagyunk, és szeretnénk egy minikutatást csinálni, vizsgálódni a témában.

Antonia: A témaválasztások mindig személyesek. Olyan dolgok, amiken sokat agyalunk. Persze előfordul, hogy a politikában vagy a hírekben történik valami, amiről úgy érezzük, hogy beszélnünk kell. Ilyen például a Black Lives Matter vagy a Család az család. Ilyenkor minden tervet elengedünk, és inkább arról beszélünk.

Szerintetek mik a legnagyobb tabutémák ma Magyarországon?

Luca: Nem egy olyan országban élünk, ahol ne lehetne beszélni társadalmat vagy nemeket érintő kérdésekről. Inkább a régen fennálló struktúrákat nehéz megkérdőjelezni, olyan dolgokat, amiket megszoktunk. Például azt, hogy a betétreklámban kék folyadék ábrázolja a vért, és nehéz megkérdőjelezni, hogy miért nem piros. Maga a kérdés máris egy szokatlan helyzetet eredményez. Nemekhez kötött szerepeket is nehéz megkérdőjelezni. Például az anyaságról sem tabu beszélni, de arról már igen, hogy az anyaságnak még milyen rétegei vannak azon kívül, amit a beszélgetések során elsőre megemlítünk: az árnyoldalai, a nehézségei, a szülés utáni depresszió.

Érdekes, hogy olyan témák számítanak tabunak, amik majdnem minden ember életének részét képezik.

Luca: Pont így vélekedünk a szex témájáról. Ez egy olyan dolog, ami jelen van a mindennapjainkban, és természetes, hiszen így jöttünk a világra, ráadásul mindent ezzel adnak el. Sok tabutémában van egy nagyon erős kettősség, mert a képünkbe van tolva, vagy nagyon kommersz, az viszont már tabu, hogy a mindennapokban mi zajlik az emberek szintjén.

Antonia: Érdekes, hogy amikor megkérdőjelezünk valamit, az gyakran olyan, mint egy állásfoglalás. Ha az ember feltesz egy kérdést, akkor rögtön azt hiszik, hogy mindent ellenez. Kicsit feministább kérdésekben a nemi szerepeket megkérdőjelezni azt jelenti, hogy az ember a férfi és a nő ellen van. Nekem nagyon hiányzott Magyarországon egy olyan tér, ahol lehet csak úgy agyalni a dolgokon.

Felvilágosult, liberális nőként hogyan éltétek meg a tavalyi törvénymódosításokat? Gondolok itt a 33-as paragrafusra és a családokat érintő változtatásokra.

Luca: A tavaly történtek a pandémiával kombinálva nagyon sok mentális és érzelmi energiát vettek el tőlem. Bizonyos módon engem is érintenek, de nem vagyok transznemű nő, aki éppen névváltoztatáson vagy hivatalos nemváltoztatáson szeretett volna átesni. Ha létezik olyan, hogy társadalmi szolidaritás és felelősségvállalás – márpedig szerintem létezik –, akkor annak fontos részét képezi, hogy nem nézünk félre ilyen esetekben, még akkor sem, ha közvetlenül nem érint minket. Egyfelől fel kell ismerni, és engedni, hogy fájjon, másfelől pedig azon kell agyalni aktivistaként, hogyan lehet közösséget építeni, kimenni, beszédet és cikket írni, fölvenni a kapcsolatot másokkal, és érintetteket megszólaltani. Egy erős gyomros volt, de nagyon mozgatott minket a téma, csináltunk róla podcastet, és többet informálódtunk. Szerintem sokan csak most realizálták, hogy az embereket ez mennyire súlyosan érinti. Sajnos ez volt az apropója annak, hogy mások is ráébredjenek, hogy mi egy ország, egy nemzet vagyunk, de nincsenek azonos jogaink.

Antonia: Itt kerül képbe az, hogy a privilégiumunkat okosan és jóra kell használnunk. Nem vagyunk transznemű nők, ezért máshogy tudunk erről beszélni. Minket ez a szolidaritás szintjén érint. Nekünk is fontos beszélnünk róla, mert nem lehet csak arra a marginalizált csoportra hagyni, akiket közvetlenül érint.

Titeket ért valamilyen hátrányos megkülönböztetés Magyarországon?

Luca: Én nem tartozom a homogén magyar társadalomhoz, mert színes bőrű magyar vagyok.

Kaptam pár csúnya kommentet, és tudod, mikor? A migránskríziskor, se előtte, se utána igazából.

Nem szabad hagynunk, hogy egymás különbségei mentén indulatokat lehessen szítani. Ha azonban összehasonlítom a tapasztalataimat a fehér bőrű magyar férfi élettársam tapasztalataival arról, hogy mi történik vele egy nyári napon Budapesten, akkor kevés köze van a történeteknek ahhoz, hogy én fekete vagyok, ő pedig fehér. A különbségeknek inkább ahhoz van köze, hogy ő férfi, én pedig nő vagyok. Nem tudok abban a ruhában, úgy, és olyan napszakban végigsétálni egy férfiakkal teli zsúfolt utcán, hogy teljes mértékben biztonságban érezzem magam, vagy azt érezzem, hogy bármit viselhetek, legyek akár egyedül, akár társaságban. Ha ezt diszkriminációnak nevezzük – márpedig én annak gondolnám –, akkor szerintem ez egy erős megkülönböztetés. Ezzel nem azt mondom, hogy nincs itthon rasszizmus, csak általában nem én vagyok kipécézve. Viszont nőként akármilyen a bőröd színe, a szexizmus így vagy úgy, de megtalál.

Felmerült bennem a kérdés, hogy mit gondoltok, ezt nőként hogyan lehet kezelni? Lehet erre diplomatikusan reagálni?

Antonia: Szerintem nem kell mindig diplomatikusan kezelni. Irreális az elvárás, hogy a nők egy diszkriminatív helyzetben is nőiesen, finoman, diplomatikusan reagáljanak valamire, ami lehet, hogy sokkal durvább. Tudom, hogy a frusztráció sokszor kontraproduktív, szóval jó, ha veszünk egy mély levegőt, és utána reagálunk, nem pedig a pillanat hevében. De ha egy olyan helyzetben vagyunk, hogy muszáj az adott pillanatban reagálni, mert veszélyben vagyunk, vagy egyszerűen csak nagyon kellemetlen, akkor szerintem nem kell diplomatikusnak lenni. Ilyenkor teljesen oké nőként azt mondani, hogy nem, és kész.

Luca: Ilyen helyzetekben én sem szoktam kedves lenni. Ennek szerintem a félelem az egyik oka. Bennem bekapcsol a túlélési ösztön, ha féltem a biztonságom, a testi épségem vagy a méltóságom. Ilyenkor mindenáron megpróbálom visszautasítani, vagy kívül tudni a másikat az aurámból. Mindenféleképpen mérlegelni kell, hogy mivel tesz rosszabbat az ember. Sokszor érzem úgy, hogy én is belefotóznék a másiknak az arcába, fölvenném őt videóra például egy durva catcallingnál vagy követős szituációnál, hogy érezze a másik is a személyes térbe való agresszív behatolást, a hirtelen jellegű kiszolgáltatottságot. Bizonyos helyzetekben jobb nem kockáztatni. A diplomatikus válasz inkább annak szól, hogy mérlegelem a saját biztonságomat, és megpróbálom azt választani, ami jobb. Viszont ha nem veszélyes a helyzet, akkor nem szabad szó nélkül hagyni, különben minden marad a régiben.

Antonia: Főleg akkor, amikor olyan nyilvánvalóan igazságtalan társadalmi témákról beszélünk, mint például a Black Lives Matter. A tüntetők több száz éves diszkriminációra reagálnak, az emberek pedig meglepődnek azon, hogy miért olyan mérgesek.

Valamiért privilegizáltként sokan azt gondolják, hogy ők lettek a kisebbség, és kevesebbet érnek, rosszabb a helyzetük csak azért, mert privilegizáltak. Szerintetek miből fakadhat ez a frusztráció, és hogyan kéne magunkat éreznünk privilegizáltként?

Antonia: Ez egy olyan dolog, amiről kellemetlen beszélni. Nehéz belátni azt, hogy van privilégiumunk, mert minden ember szenved, küzd és keményen dolgozik. Mindenkinek vannak problémái, és nagyon kellemetlen, amikor valaki azt mondja, hogy van egy olyan típusú probléma, ami neked nincs, mert privilegizált vagy. Ez lehet akár az is, hogy fehér nőként diszkriminációval szembesülünk, majd valaki rávilágít arra, hogy egy etnikai kisebbségben élő nőnek teljesen más a valósága.

Szerintem nagyon sok fehér nőnek iszonyatosan nehéz ráébrednie, hogy a diszkriminált kategórián belül privilegizált helyzetben van. Én sok problémával fogok még találkozni az életben, de valószínűleg egyik sem azért lesz, mert fehér vagyok. Ezt be kell látnunk akkor is, ha először támadásnak érezzük.

Luca: Az ember sokszor szeretné azt érezni, hogy minden joga megvan arra, hogy elnyomva érezze magát nőként. Aztán rájön arra, hogy egy roma nő valósága ma Magyarországon mennyire másképp néz ki, és nem jó értelemben. Ilyenkor nehéz, mert vissza kell vennünk, és alázatosnak kell lennünk. Meg kell hallgatnunk másokat, kíváncsinak kell lennünk arra, hogy mi lehet a narratívájuk, vagy mi lehet az a valóság, amiben ők élnek. Magyarországon belül sok párhuzamos valóság létezik. Biztos vagyok benne, hogy azok az emberek, akik egy bizonyos kerületben élnek, soha nem realizálták azokat a problémákat, amik más kerületekben előfordulnak. Ez egy óriási különbség, pedig csak Budapesten belül gondolkozunk. Szerintem az sem visz előre, ha a halmozottan privilegizált embereket arra kényszerítjük, hogy szégyelljék el magukat. Ebből hosszú távon elég durva dolgok nőhetnek ki, pedig a szégyen nem feltétlenül rossz. Ott jön a kínos pontja a dolognak, ha valaki nem akar semmit sem tenni, csak élvezni az életet anélkül, hogy erre bárki is emlékeztesse. Ezzel sokan vannak így.

Antonia: Szerintem ez is teljesen oké, csak ennek is tudatában kell lenni. Értem, hogy nem mindenki lesz aktivista, és nem is mindenki akar az lenni. Mindannyian része vagyunk egy struktúrának, egy társadalomnak, és szerintem fontos belátni a dolgokat. Ez lehet egy fél percnyi szégyen is. Velem is ez történt, amikor rájöttem, hogy nem vállaltam a felelősséget azért, hogy én is változtassak a struktúrán, amiben élünk. Ez nem baj. Túl kell rajta lépnünk, és el kell gondolkoznunk azon, hogyan használhatjuk fel a privilégiumunkat arra, hogy valami jót csináljunk.

Mit lehet tenni a berögzült sztereotípiák ellen, és azért, hogy az emberek nyitottabbak legyenek?

Antonia: Beszéljünk egymással. A migránskrízis közepén az egyébként nyitott zenész haverjaim között Budapesten nagyon gyakran hallottam iszlamofób dolgokat. Én Stockholmban nőttem fel, ahol nagyon sok muzulmán van, és tudom, hogy az iszlám olyan, mint bármelyik más világvallás: nem mond el semmit az emberről. Nagyon gyakran éreztem azt, hogy szeretném, ha ezek a pesti zenészek leülnének egy muzulmán sráccal, és meginnának együtt egy jó kávét. Nehéz minden csoporttal beszélgetni, de szerintem ez nagyon sok dolgon változtatna.

Luca: Nem tudunk mindenkivel beszélgetni, és nem is kell folyamatosan arra kérni őket, hogy mondják el, mit éreznek. Az internet demokratizálódásában ez az egyik pozitívum: az információmegosztást nagyon jól lehet használni. Létrehozhatunk csoportokat, alulról induló kezdeményezéseket, amiknek eddig nem volt hangja. Szerintem az oktatás és a szociális szféra támogatása hosszú távon nagyon jó stratégia lenne Magyarországon. Lehetne érzékenyítő programokat szervezni. Az integrált oktatás megvalósításába sok-sok pénzt kéne befektetni. Vannak nagyon jó kezdeményezések, csak támogatás híján sokszor nem tudnak olyan széles platformot elérni, ami tartós változást eredményezne. Egyéni szinten azt tudjuk tenni, hogy kíváncsiak vagyunk. Ha valamit nem tudok, nem ismerem a hátteret, akkor előbb kérdezzek, mint, hogy élből mondjak valamit.

Antonia: A kíváncsiság nagyon sokat jelent, mert az szüli az előítéletet, hogy félelmet érzünk valami felé, amit nem ismerünk. Egy találkozással ez általában el is tűnik, mert rájövünk, hogy mindannyian emberek vagyunk.

Mi a tervetek a jövőre nézve a podcasttal?

Luca: Az elmúlt fél évben elkezdtünk nyitni afelé, hogy egyre több emberrel beszélgessünk. Több történetet és hangot fogunk megszólaltatni.

Antonia: Amikor egy évvel ezelőtt elkezdtük, akkor senki sem ismerte azt, amit csinálunk, most pedig van egy közösség, vannak hallgatóink, ezáltal pedig mi is többet akarunk. Az elején még csak ketten beszélgettünk, de ahogy jönnek az üzenetek, a visszajelzések, ahogy egyre nyitottabb lett a közösség, nekünk is nagyobb lett a vágyunk arra, hogy megfejtsünk olyan témákat, amik minket nem érintenek közvetlenül. Ez egy újfajta felelősség. Nehéz a jelenlegi bizonytalanság, de az biztos, hogy a podcast bekapcsoló gombját bármikor be tudjuk nyomni. Ez egy olyan dolog, amibe akkor is lehet kapaszkodni, amikor minden más összeomlik.

Kép: Mi A Femme

Olvass tovább!

Podcastek őszintén és tabuk nélkül az életről

Podcastek őszintén és tabuk nélkül az életről

Attól, hogy az életünk lassan visszatér a normális kerékvágásba, még nem kell minden karantén alatti szokásunkról lemondanunk. Egy izgalmas podcasttel a karantén után is feldobhatjuk unalmas óráinkat.

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra