Amikor szeptember közepén Kate Winslet átvette az Emmy-díját az Easttowni rejtélyek című sorozatban nyújtott alakításáért, a produkciót úttörőnek nevezte abban az értelemben, ahogy a középkorú nőket ábrázolták benne. „Egy olyan középkorú, tökéletlen édesanyát alakítottam, akiben mindannyian magunkra tudtunk ismerni” – mondta a köszönőbeszédében. Ezzel pedig csak egyetérteni lehet. Mare Sheehan karaktere valóban egy ízig-vérig hétköznapi nő volt – egy nagymama, egy exfeleség, anya és lány, na meg persze egy dolgozó nő, aki több-kevesebb sikerrel próbált egyensúlyozni a munkája és a magánélete között. Nem sminkelt, funkcionálisan öltözködött, jól láthatóak voltak a ráncai, valamint az is, hogy bizony már a teste sem olyan, mint huszonéves korában volt.
De nem a 45 éves Kate Winslet volt az egyetlen középkorú nő, aki Emmy-díjat vihetett haza aznap este. Ott volt még Hannah Waddingham (47) a Ted Lasso című sorozatból, Julianne Nicholson (50) szintén az Easttowni rejtélyekből, és az 53 éves Gillian Anderson is megkapta a legjobb mellékszereplőnek járó kitüntetést A korona című sorozatért. A 70 éves Jean Smart pedig a legjobb főszereplőnek járó szobrot vihette haza a Hacks című produkcióban nyújtott alakításáért. A 45 év feletti nők hirtelen az Emmy legnagyobb nyertesei lettek.
Julianne Nicholson, Kate Winslet és Jean Smart
Hogy lássuk, ez miért is akkora nagy teljesítmény, érdemes néhány évtizedet visszaszaladni az időben, és persze Hollywoodban. Gondoljunk csak például az ’50-es évek egyik leghíresebb film noirjára, a Sunset Boulevard című filmre és főhősére Norma Desmondra. A sztori szerint Desmond, az egykor körülrajongott színésznő vissza szeretne térni a filmvászonra, ám ehhez a szakma már túlságosan öregnek tartja. Hogy hány éves volt? Ötven. Akkoriban – és ha őszinték akarunk lenni, akkor tegyük hozzá, hogy egészen a közelmúltig – minden 40 feletti nő őskövületnek számított Hollywoodban.
A színésznők felett eljár az idő
Míg a férfiak életkoruktól függetlenül is találhatnak szerepeket, a nőknek az évek előrehaladtával nagyban beszűkülnek a lehetőségeik. A színésznőknek mindig is számolniuk kellett azzal a veszéllyel, hogy mihelyst beköszönt az életükbe a perimenopauza, a képernyőnek is búcsút inthetnek. Ahogy Sophie Dancourt francia újságíró is írta, „mintha a színésznők nem öregednének, hanem egyszer csak láthatatlanná válnak. Egy bizonyos kor után már nincs szerep számukra”. Ugyanakkor az is igaz, hogy ezeknek az eltűnt színésznőknek egy része néhány év múlva újra munkába szokott állni – mellékszereplőként, általában szenilis vagy különc nagymamaként, gonosz mostohaként, esetleg aggszűz nagynéniként térnek vissza a képernyőre. Míg korábban hősnők voltak, 45 év felett örülhetnek, ha egy neurotikus vénasszonyt eljátszhatnak.
Igazán szemléletesen mutatták be ezt a folyamatot az 1950-es és ’60-as évek hagsploitation-filmjei, amik kifejezetten idős, feledés homályába veszett hősnőket sorakoztattak fel, hogy aztán groteszk, szellemileg megroggyant karikatúraként, netán kegyetlen gyilkosként ábrázolják őket. A Sunset Boulevard, a Mi történt Baby Jane-nel? és Az ifjúság édes madara is mind ezek közé a filmek közé tartoztak. Jack Warner, a Warner stúdió egykori feje annak idején így magyarázta a hagsploitation-filmek pszichológiai mozgatórugóit: „Veszel egy hajdani filmcsillagot, aki fénykorában túl gyönyörű volt ahhoz, hogy az átlagember gerincre vágja, és jól megbünteted. A bálványok ledöntése roppant kielégítő a közönség számára.”
Az ageizmus az egész világon problémát jelent, de hatványozottan erősebben érvényesül a szépséget és a fiatalságot dicsőítő Hollywoodban. Egy nemzeti felmérés szerint maguk az átlag amerikaiak is a bőrükön érzik az életkor alapján történő diszkriminációt: a kutatásban részt vevő idősödő felnőttek 82 százaléka számolt be arról, hogy rendszeresen megtapasztalja mindennapjaiban az ageizmust. Egyre kevésbé érzik magukat hasznosnak, vonzónak és kívánatosnak. A nők ráadásul – és ezt is kimutatta a kérdőív – mindezt a férfiaknál sokkal intenzívebben tapasztalják. Az esetükben ugyanis az ageizmus és a szexizmus egymást erősítve jelenik meg a társadalomban. De a válaszadók nagy része egy érdekes pozitív változást is említett az idősödéssel kapcsolatban: 88 százalékuk úgy nyilatkozott, hogy idősebb korukban egyre jobban kezdték érezni magukat a saját bőrükben.
A 2004-ben alapított Geena Davis Institute of Gender in Media intézet kifejezetten a nemek és azok tévés műsorokban megjelenő arányaival foglalkozik, és az egyik legújabb kutatásuk szerint – bár a változás elindult – a filmipar még ma is híján van a kifejezetten idősebb színésznőknek szánt szerepekből. A jelentés szerint 2019-ben nem készült olyan blockbuster film Németországban, Franciaországban, Nagy-Britanniában vagy az Egyesült Államokban, amelynek lett volna legalább egy 50 év feletti női főszereplője. A filmek csak negyede ment át a The Ageless Test elnevezésű rostán, magyarán teljesítette a feltételt, és volt lealább egy olyan 50 évnél idősebb női karaktere, akinek a cselekmény szempontjából jelentős szerepe volt, és nem kizárólag sztereotípiákra redukálva ábrázolták.
Talán elindul a változás
Az idei év Emmy-díjazottjai a változást szelét hozták magukkal, ha pedig kicsit jobban belegondolunk, ennek a változásnak logikus okai is vannak. A nyugati országok demográfiai mutatói az elmúlt években átalakultak: a társadalmak elöregednek, az adatok szerint sosem élt még ennyi 50 év feletti nő a világon, mit manapság. Ezeknek a 21. századi ötvenes nőknek a jó része pedig köszöni szépen, nagyon is jól van – erősek, egészségesek, aktívak, és nem biztos, hogy arra vágynak, hogy visszatereljék őket a konyhába vagy, hogy a szabadidejüket csak és kizárólag unokázással töltsék. Az öregedés ma már nem feltétlenül jelent egyet a visszavonulással. Éppen ellenkezőleg: sokaknak ez lesz az az időszak, amikor valami újba kezdhetnek, önmagukra, saját kiteljesedésükre koncentrálhatnak. Ráadásul nemcsak tovább, de jobban is élünk, mint akár csak 100 évvel ezelőtt. Ezek a változások elkerülhetetlen nyomot fognak hagyni Hollywoodon is.
Hollywood rá lett – és még jobban rá lesz a jövőben – kényszerítve, hogy tartalmakat gyártson ennek a hatalmas számú nézőközönségnek. Hogy olyan filmeket készítsen, ami számukra is szórakoztató tud lenni, olyan szereplőkkel, akikkel ők is azonosulni tudnak. Ennek a folyamatnak a része az is, hogy a 45 feletti színésznők végre fontos és komplex karaktereket alakíthatnak – és még az is lehet, hogy néhányan még csak ezután fogják megkapni karrierjük legjobb szerepeit.
Ezen az úton indultak el egyébként már a 2009-es Egyszerűen bonyolult és a 2003-as Minden végzet nehéz című filmek is, előbbi Meryl Streep, Steve Martin és Alec Baldwin, utóbbi pedig Diane Keaton és Jack Nicholson főszereplésével. Streep és Keaton karaktere is 60 év feletti, szexuálisan aktív, kívánatos nők voltak. Vagy gondoljunk csak a Netflix első igazi nagy dobására, a Kártyavárra, és benne a 46 éves Robin Wrightra, aki kifinomult intelligenciájával a háttérből, Kevin Spacey feleségeként mozgatta a bábukat. Nem sokkal később pedig elindult a Grace és Frankie vígjátéksorozat, amely két vibrátortervező nyolvanévesről szól, Jane Fondával és Lily Tomlinnel a főszerepben. Mindannyian olyan színésznők, akik miután a húszas-harmincas éveikben a karrierjük csúcsára jutották, nem voltak hajlandóak elfogadni, hogy ezután mellékszereplőként csak egyszerű nagymamákat játszanak. (Nem mintha a nagymamákkal valami baj lenne…)
Mindez persze nem jelenti azt, hogy az ageizmus egyik pillanatról a másikra el fog tűnni, és azt se, hogy ne lenne továbbra is mérhetetlen nyomás a nők vállán a megjelenésükkel kapcsolatban. Az elmúlt években tapasztalható fejlődés és az idei Emmy eredménye valójában csak az első aprócska lépés, amit a reményeink szerint a jövőben sok hasonló fog követni.
Fotó: Getty Images, Imdb
