„Van a nőkön valamiféle társadalmi nyomás, hogy erről nem illik beszélni – úgy, ahogy például a menstruációról sem. Pedig ez egy olyan téma, amit nagyon fontos lenne társadalmi szinten kibontani, és akkor talán a nőknek is könnyebb lenne megnyílni. Nyilván az egyéb gyászokról, egy felnőtt ember haláláról sem feltétlenül beszélünk többet, de ott legalább a környezet tudja, hogy mit történt. Egy magzat elvesztését a nők, a párok gyakran inkább elhallgatják” – magyarázza Csábi Anna, a Minden negyedik című darab rendezője. Az előadás már 2020 augusztusában elkészült, akkor kétszer le is játszották munkabemutató gyanánt, ám a koronavírus miatt a hivatalos premiert el kellett halasztaniuk. A darabot végül Budapesten néhány hete, november 8-án mutatták be a Radnóti Tesla Labor színpadán Fullajtár Andrea, Földes Eszter, Tordai Teri, Gáspár Anna, Sebők Maja, Szegvári Júlia és Csábi Anna szereplésével.
Valódi történetek
Csábi Anna vállaltan azért kezdett el foglalkozni a perinatális gyász témakörével, mert maga is érintett volt, és úgy érezte ennyivel tartozik a sorstársai felé. Mikor a kislányával terhes lett, és úgy tűnt, a baba nagy valószínűséggel megmarad, kutatómunkába kezdett, érintettekkel interjúzott, majd a darab szövegkönyvét a beszélgetések, elmesélt történetek alapján állította össze.
„Kétszer vetéltem és mindkettő után el kellett mennem műtétre, mintha abortusz lett volna. Én az a típusú ember vagyok, aki nem fojtja el magában annyira az érzéseit, és úgy éreztem, egy ilyen darabbal talán segíthetek kicsit a nőknek feldolgozni a traumáikat. Egy gesztust szerettem volna tenni feléjük, a jelét adni annak, hogy nem felejtek, hogy nem felejtünk, és remélem, mindenkinek lesz kiút.”
A darab hét szereplője tehát hét valódi, megtörtént esetet elevenít fel a színpadon: van, egy fiatal nő, aki kétszer elvetél; egy nő aki hiába szeretne gyereket, a kora miatt nem jön neki össze; egy nő, aki sosem vágyott gyerekre, mégis terhes lett; egy fiatal lány, akit a barátja kényszerített abortuszra; egy nő, akinek a terhessége során közölte az orvosa, hogy a gyereke 99 százalék eséllyel betegen fog születni, ezért el kellene vetetnie; egy egészségügyi dolgozó, aki az intézmények hideg, orvosi terminológusoktól kongó világát képviseli; és egy nagymama, aki elmeséli, miként zajlottak az abortuszok fél évszázaddal ezelőtt. Csábi Anna tudatos döntése volt, hogy az előadás során egyik történetet sem tárgyalják ki nagyon részletesen, inkább csak arra fókuszáltak, hogy a különböző helyzeteket bemutassák – hiszen, mint mondja, megoldást ők sem tudtak volna kínálni rájuk.
„Benne van az én törtnetem is, de sajnos minden részletet nem tudtam körbe járni, az már nagyon összetett lett volna. Nem volt például szó benne az abortusztablettáról, ami szinte egész Európában elérhető, de nálunk nem, pedig sokkal humánusabb megoldást jelenhetne a nőknek. Akár szándékos abortuszon esnek át, akár kényszerből végzik el rajtuk a beavatkozást, mint az én esetemben is. És a perinatális veszteségek témakörében sem tudtam minden témát végigjárni – a halva születést például nem mertem bevállalni. Az az én gyávaságom volt, nem tudom, hogy hogyan bírtam volna ilyen interjúkat végig csinálni.”
De a darabban nem Csábi Anna az egyedüli, aki a saját történetét meséli el. Földes Eszter és Fullajtár Andrea karakterébe is beleszőtték a színésznők saját traumáit.
„A most 18 éves fiamat még a hasamban betegnek diagnosztizálták, és a már előrehaladott terhességem megszakítását javasolták. Czeizel Endre segítségével derült csak ki, hogy a gyerekem teljesen egészséges, és így meg is született. Amikor Anna megkeresett, hogy szeretne egy ilyen témában előadást csinálni, megkérdeztem, hogy nem mesélhetném-e el azt, ami velem történt – mondja Fullajtár Andrea és hozzáteszi: kifejezetten fontosnak tartotta, hogy a történetében arról is szó legyen, mennyire kiszolgáltatottak az emberek az orvosi véleményeknek, például egy terhesség kapcsán. – Nagyon fontos, hogy megtaláljuk azt az orvost, akiben valóban bízni tudunk, és akinek a tanácsára hallgatni tudunk. Abban a diagnózis- és leletdömpingben, ami a terhesség során körbeveszi a nőket, ez nem mindig könnyű.”
Nőktől, nem csak nőkről
Bár a darabban kizárólag nők szerepelnek, és ők mesélik el egymásnak a történeteiket, ez nem jelenti azt, hogy a férfiakat teljesen kizárnák a témából. Ahogy Fullajtár Andrea mondja, igenis fontosnak tartották hangsúlyozni – és ez a darabbak is elhangzik – hogy egy magzat elvesztése a férfiak számára is ugyanolyan veszteség, ők is ugyanolyan gyászfolyamaton mennek keresztül. A férfiak a nőkön és az ő nézőpontjukon keresztül többször is említésre kerülnek, de ugyanígy azt is beleszőtték a történetekbe, milyen óriási terhet róhat egy párkapcsolatra egy perinatális veszteség feldolgozása.
„Egy ilyen trauma alapjaiban tudja megrázni a párkapcsolatokat, és az egyik történetünk úgy is zárul, hogy a veszteségek hatására a pár végül szétmegy” – teszi hozzá Csábi Anna.
Nem akarják földbe döngölni a nézőket
A nyomasztó témák ellenére, a darab alkotói kifejezetten figyeltek arra, hogy – mint Fullajtár Andrea is mondja – ne döngöljék a földbe a közönséget, hogy a megrázó helyzeteket mindig megpróbálják humorral feloldani.
„Nem tudja befogadni a közönség, ha folyamatosan csak negatív dolgokat lát és hall, és egyébként is, mindig mindennek vannak pozitív hozadékai is. Ezek a helyzetek is néha annyira abszurdak, és a társadalom is annyira szerencsétlenül áll hozzájuk, hogy nagyon sok vicces szituáció összegyűlt. Vannak szituációk, amikben már kínunkban nevetünk. És gyakorlatilag ez viszi előre az egész előadást, hogy kínunkban röhögünk magunkon” – magyarázza a rendező.
Lesz folytatás
Csábi Anna nem először készített előadást kordokumentumok alapján, és biztosan nem a Minden negyedik lesz az utolsó ilyen típusú darabja. Már most a fejében van a téma a következő előadásához, amiben szintén a nőiség egyik aspektusát szeretné majd feldolgozni.
„Szinte csak női témákban gondolkodom most. Rájöttem, hogy elegem van a századik Három nővér rendezéséből. Persze tudom, hogy ezek a legmagasabb szintű drámák, amik örök érvényű témákat boncolgatnak, de úgy érzem, ezeknél sokkal súlyosabb és aktuálisabb problémákról kell beszélnünk. Olyanokról, amik közelebbről érintenek bennünket. A következő darabom a szülést követő egy évről fog szólni, a baby bluesról, a szülés utáni depresszióról, a szoptatási nehézségekről és olyan témákról, amik rengeteg nőt érintenek, de amikről mégis még mindig nagyon keveset beszélünk.”
Fotó: Kállay-Tóth Anett
