Huszonéves koromban imádtam az Agatha Christie-krimiket, alig van olyan könyve a legendás írónőnek, amit nem olvastam. A vérbeli Agatha Christie-rajongóknak két tábora van: vagy Miss Marple vagy Poirot az egyértelmű kedvenc, középút nincs (aki mindkettőt szereti, az a krimirajongó, ami nem egyenlő az Agatha Christie-rajongókkal, bár van közös metszete a két halmaznak, de ez a vita valószínűleg egy külön értekezés tárgyát képezné, ha tisztázni akarnánk a helyzetet). Én egyértelműen a Poirot-tábort erősítettem.
A Halál a Níluson nem tartozott a kedvenc történeteim közé, ám ma már nem sok Agatha Christie-krimiből készül új film, így nem lehetek válogatós. Azt sem mondhatnám, hogy egyáltalán eszembe jutott Kenneth Branagh készülő filmje (rendezőként és színészként is jegyzi az új Halál a Nílusont), aminek a bemutatóját a koronavírus-járvány miatt lassan két éve halasztották. Ám végül a világ ahelyett, hogy jobbra fordult volna, kifelé lábalva a pandémiából, az ukrán–orosz háború akkora kijózanító pofonként érte az embert, hogy mindennél jobban szükségét éreztem valami ismerős, nosztalgikus filmélménybe menekülni a valóság elől. A Halál a Níluson ennek pont megfelelt, bár ennél többet végül nem adott. Szerencsére arra már nem emlékeztem, ki volt a gyilkos.
2017-ben is készített már egy Poirot-filmet Kenneth Branagh, akkor Agatha Christie talán leghíresebb könyvét, a Gyilkosság az Orient Expresszent dolgozta fel. Ezt a filmet én nem láttam, így teljes meglepetéssel ért, hogy a belga detektív korábbi megformálóival ellentétben Branagh Poirot-ja mennyire komoly. „Ő egy kopó” – mondja valaki róla. A kopók pedig lehet, hogy viccesen néznek ki – Poirot biztosan, a legendás bajuszával –, viszont egyáltalán nem viselkednek viccesen. Ez pedig hiányzott ebből a drámából, ami a korábbi Poirot-filmekben és sorozatokban megvolt: a humor, ami a regényekből is erősen sugárzik.
Ami viszont nagy erőssége a Halál a Nílusonnak, a fények és a képek. Ugyanaz fényképezte Kenneth Branagh krimijét, aki a gyönyörű képeket készítette a rendező Oscar-jelölt alkotásában, a Belfastban. Ugyanakkor itt merészen játszott a színpalettával, a képkockákba szinte beleégtek a nosztalgia pirosai és sárgái.
A szereposztásra nem lehet panasz, Gal Gadot, Tom Bateman, Annette Bening, Rose Leslie, Russel Brand és Letitia Wright is szerepet kapott a filmben. Mindegyikük tisztességgel elvégezte a munkát, se jót, se rosszat nem mondhatunk rájuk, ellentétben Armie Hammerrel, aki aktívan és már-már vérfagyasztóan félelmetes a gazdag örökösnő új férjének szerepében, különösen a film készítése óta körülötte kirobbant kannibalizmus botrány ismeretében.
A Halál a Níluson küldetését végül teljesítette, kizökkentett a jelenből, elterelte a gondolataimat. És eszembe juttatta, hogy elolvassam még azt a néhány Agatha Christie-krimit, ami kimaradt az életemből eddig.
Képek: Imdb
