A versírással kezdődött minden, ugye?
Mindig szerettem írni, betűkkel bánni, szavakhoz nyúlni: az általános iskola első osztályában már mesét írtam, 12 évesen pedig megszülettek az első verseim. Emlékszem, az elsők egyike arról szólt, hogy rettenetesen unatkozom. Sok szabadidőm volt, egyedül voltam otthon, nem tudtam, mihez kezdjek. Egy másikat irodalomórára költöttem, ahol Petőfi Sándor Reszket a bokor, mert… versének szerkezete alapján kellett verset írni. A versek mellett később rock és rap dalszövegeket is írtam – zene nélkül, a fióknak. Igazán jól a szavakkal tudom kifejezni magam, ez az, amihez értek, amiben az összes kreatívitásom összpontosul. A verseket közgazdász édesapám szerettette meg velem: fiatalon ő is szavalt, fontos maradt számára ez a műfaj – és valamiért úgy érezte, ez nekem is menne. Kiskoromban rengeteg versmondós CD-t hallgattunk, és Latinovits Zoltán előadást néztünk. Eleinte persze kényszernek éltem meg, idővel azonban átfordult valami bennem, megtetszett az a szenvedély, ahogy a művészek a szöveggel bántak. Kipróbáltam én is, megszerettem, majd azon kaptam magam, hogy gimnazistaként számtalan versmondó versenyt megnyerek. Amikor elkezdtem verseket írni, szerettem volna megmutatni olyasvalakinek, akit nemcsak érdekel, de műveli is. Ezért volt hatalmas élmény az, amikor általános iskolában felfedeztem a kortárs költészetet, és megértettem, rengetegen vannak, akik ma is írnak verseket, ezzel foglalkoznak, vagyis ez az egész nemcsak a tankönyvekben van, ahol csak elhunyt szerzők portréit láthatjuk. Mind a mai napig emlékszem, mennyire jó volt ráébredni arra, hogy ez nem egy halott műfaj.
Hogyan találtál rá a slam poetry műfajára?
A slam poetry, bár alapvetően élőben, közönség előtt a leghatásosabb, én online, a You Tube-on találkoztam vele. Belevetettem magam a témába, próbáltam tájékozódni, rengeteg videót megnéztem, majd Pécsett eljutottam egy Weöres Sándor-estre, ahol slammerek is közreműködtek. Ők mondták, hogy havonta egyszer szerveznek egy slam poetry klubeseményt a városban. Persze egyből elmentem, a második alkalommal már felléptem – és meg is nyertem a versenyt. Akkor gondoltam először arra, hogy lehet, ez az én utam. Beleszerettem a műfajba, a nyelv muzikalitásába, a szójátékokba, a találó, változatos rímekbe, az összecsengésekbe, a nyelvi leleményekbe. A magyar nyelv a lehetőségek végtelen tárháza, hatalmas teret ad a kreativitásnak.
Mi a különbség szerinted vers és slam között?
Más folyamatokat takar, mást akarok elérni velük. A slam nálam valamivel tudatosabb alkotás, ami csak a színpadon működik, leírva nem üt akkorát. A vers ezzel szemben nem annyira tudatos, érzelmekről szól, természetes közege a verseskötet. Fontos, hogy képben legyünk a klasszikusokkal, hogy ismerjük a történelmet, az irodalmat, ugyanakkor egy kortárs szerző nem létezhet úgy, hogy nem figyeli a híreket, hogy ne tudná, mi zajlik körülötte. Nyilván, ezt a saját csatornáján mindenki máshogy szűri át, de én is abból inspirálódom, ami a világban történik. A slam poetry erre jó eszköz, mert arról a pillanatról szól, amiben élünk.
Külföldi előadókat követsz a slamben?
Nem jellemző. Nagyon szeretem a magyar nyelvet, és nekem fontos, hogy az anyanyelvemen halljak jó szójátékokat, mély gondolatokat. Míg rengeteg külföldi zenekart, énekest hallgatok, a rap és a slam műfajában leginkább magyarokat. Ezek olyan szövegcentrikusak, hogy minden réteget érteni akarok. Szeretem Kemény Zsófit és Simon Marcit. Meg persze Závada Pétert a Akkezdet Phiaiból, azt hiszem, az ő hatására kezdtem el elsősorban írni.
Az idősebbek sokszor csak legyintenek a slam poetryre, azt mondják, az a fiatalok bulija. Meg lehet őket győzni?
Érzem a generációs szakadékot, de pont az a célom, hogy közelebb hozzam a korosztályokat egymáshoz. Olyan sok mindenben egyet tudnánk érteni, csak nem ülünk le beszélgetni. Szerintem mindenkinek van mit tanulnia: az én generációm lehetne türelmesebb az idősek irányába, ők viszont lehetnének nyitottabbak. A két világ simán összeérhet. Több olyan kezdeményezésre lenne szükség, mint a Pilvaker, ahol a tizenévesek és a hetvenesek is ott ülnek a közönség soraiban. A kultúra, a vers, az irodalom össze tudja hozni az embereket, hidat képes alkotni.
Közben belefér a vlogolás is.
Mindig úgy éreztem, kicsit kakukktojás vagyok: a videósok, az influenszerek azért néznek rám furcsán, mert olyasvalami érdekel, ami őket kevésbé, miközben az értelmiségi fiatalok azért, mert jelen vagyok a közösségi médiában, azokat eszközként használom, hogy egy szélesebb közönséghez szólhassak. Utóbbi erősebb, mint a másik. Sokan emiatt nem fogadnak el.
Valamennyi közösségi platformon rengeteg követőd van. Ez nagy felelősség.
Nyilván sok szórakoztató tartalmat osztok meg, de mellette próbálok komolyabb ügyek mellett is állást foglalni. Ugyanakkor a felelősségemet sokkal inkább abban látom, hogy a velem egykorúak vagy a nálam fiatalabbak olvasó felnőttekké váljanak. Három éven keresztül azért utaztam körbe az országot, hogy általános és középiskolákban rendhagyó irodalomórákat tartsak. A cél az volt, hogy közelebb vigyem, hogy élővé tegyem az irodalmat, a költészetet, és megmutassam, ez egy ma is létező dolog, amiben felfedezhetik a saját érzéseiket, gondolataikat. Bár a nyelvezet gyakran gátolja a megértést, az érzések, a gondolatok ugyanazok maradtak.
Sikerült mindezt megmutatni?
Ezeken az órákon azt tapasztaltam, hogy azok, akik az órák elején feltették a kezüket, hogy nem szeretik, unják, nem értik a magyart, az előadás során fellelkesültek, odajöttek hozzám, megkérdezték, milyen könyveket, versesköteteket ajánlok, kik a kedvenc szerzőim, sőt olyan is volt, aki utólag elküldött egy verseskötetnyi költeményt. Úgy érzem, mindez nagyon hiányzik a mai fiataloknak, mert nem kapják meg a szükséges visszacsatolásokat, megerősítéseket. Nincs önbizalmuk, nem inspirálja őket senki és semmi. Ezek az órák megmutatták, ebben rejlik az én legnagyobb felelősségem.
Te hogyan tanítanád a magyar irodalmat?
Sokszor vannak viták a magyarórákkal kapcsolatban: mit kell oktatni, legyenek-e kötelező olvasmányok, hogyan kellene tanítani. Sokan úgy gondolják, érdemesebb lenne a kortárs alkotóktól a klasszikusok felé haladni, hiszen azt könnyebben megértik a diákok, mert ebben a korban, ebben a világban élnek, ráadásul a nyelv is közös. Szerintem nem az időrendet kellene megfordítani, hanem párhuzamosan kellene tanítani a kettőt, hiszen rengeteg olyan kortárs mű van, ami valami klasszikusra reflektál, abból építkezik. Ezeket egymás mellé lehetne helyezni, hogy lássák a diákok, ez nem egy avítt, hanem egy élő, létező műfaj, amihez nagyon is lehet közük.
Író emberként nem félsz tőle, hogy elfogynak a szavak? Hogy elfáradsz, kiégsz?
A kiégéstől nem, az ismétléstől viszont félek. Most például a Pilvaker márciusi koncertje kapcsán is az foglalkoztat, hogy mi az, ami még nem volt. Úgy érzem, nekem, mivel nem verseket dolgozok át, picit nehezebb dolgom van, hiszen zene nélkül, csak szavakkal operálok. Valahogy meg kell tudnom újulni, más pezsgést kell hozni. Szerencse, hogy a világ állandóan változik, tálcán kínálja a témákat.
Mindössze 15 éves voltál, amikor megnyerted a Ki Mit Tube-ot, majd egy évvel később kiálltál a Kismenők színpadára. Hogy emlékszel vissza?
A fellépés nem volt idegen, a versmondás megedzett, inkább a sok kamera, az interjú volt szokatlan. Egy tizenöt éves srácnak nagyon durva ez az egész, de azóta picit komfortosabban érzem magam, ahogy a folyamatosan érkező negatív kommenteket, támadó üzeneteket is megszoktam. Lepereg. Ma már csak azoknak akarok megfelelni, akiket tisztelek, akiknek a véleménye fontos.
Lámpalázad azért van?
Előadás előtt mind a mai napig nagyon izgulok, de szerencsére a stressz, a belső feszültség lendületté alakul át, még több tüzet ad a produkciónak. Kautzky Armand, aki köztudottan nagy izgulós, egyszer azt mondta, mindenki izgul, a jó előadót pedig pont az választja el a rossztól, hogy ez a stressz mivé alakul át: megdobja vagy gátolja.
A Kismenőkben körülbelül négy percen át slammelsz. Hogyan memorizálod a tengernyi szöveget?
Szerencsés vagyok, könnyen megy. Versmondó versenyen szavaltam már tízperces verset is. Az improvizáció, a free style viszont nem megy, azt tudom, amit szóról szóra megtanulhatok. Szükségem van rá, hogy otthon leülhessek, elmélyülhessek, és előre megírhassak egy szöveget.
Dalszövegeket is írsz, A Dal 2022 című műsorban a Prove Karambol című dalát például te írtad.
Hangszeren nem játszom, énekelni sem tudok, mégis, az irodalmon kívül a másik nagy szenvedélyem a zene. Dalszövegeket több mint egy éve kezdtem el felkérésre írni. Ebbe is bele kell tanulni, hiszen egészen más, mint a slam: míg ott azt írok, amit akarok, például lehetnek hosszabbak a sorok, majd rövidebbek, felgyorsíthatok, majd belassulhatok, addig a dalszövegeknél sokkal több a megkötés. Örülök, hogy sok olyan dalszöveget írhattam olyan zenére, amelyeket hallgatni én is szeretek, de azzal sincs bajom, ha olyan dalt kapok, ami nem annyira az én világom, ezeket stílusgyakorlatnak fogom fel. Izgat, hogy meg tudom-e írni, vonz a kihívás, hogy bármilyen stílusban meg tudjak szólalni. Ezért is hallgatok olyan zenéket is, amik alapvetően nem tetszenek, én mégis tudni akarom, hogy ilyen is van a világon. Azt talán mondanom sem kell, hogy a Spotify Zeneradarját minden pénteken nagyon várom.
Hogy kerültél az idén tízéves Red Bull Pilvaker csapatába?
2018-ban egy videós gálán megismerkedtem a Fluor Tomival, ahol mindketten előadóként voltunk jelen. Megdicsérte a szövegemet, bekövettük egymást, majd később rám írt, hogy lenne egy projekt. Így kerültem a Pilvakerbe. Emlékszem, az első találkozón nagyon megilletődtem, hiszen mindenki ott volt, akikre felnéztem, akiket otthon, a négy fal között hallgattam. Elképesztően jól fogadtak: megtapasztalhattam, milyen az, amikor az ember úgy érzi, otthon van, mert megtalálta a közegét. Elfogadtak, segítettek, bátorítottak. Felejthetetlen pillanat volt, amikor a 2019-es produkció után lejöttem a színpadról, a színfalak mögött pedig mindenki egyszerre odajött, és megölelt.
Letesztelted azért a műsort a családodon?
Ők az első közönségem, ők azok, akiken mindent tesztelek. Ők a minden. Egy támogató, segítő közeg. Kivételesen szerencsés vagyok, maximálisan összetartunk, sok közös programot csinálunk. Nélkülük biztosan nem tartanék ott, ahol. Soha nem felejtem el, amikor először megmutattam a verseimet a családnak, abban az évben karácsonyra kaptam egy verseskötetet a saját szövegeimből – rendesen beköttették. Ez egy nagyon meghatározó gesztus volt, elindított a pályán. A szüleim annyira hittek bennem, hogy teltházas felolvasóestet is szerveztek nekem.
Azért az sem semmi, ha érettségi tétel az ember.
Bizony! Gimnáziumban a magyar szóbelin húsz tétel van, a huszadik pedig mindig olyan, amit az iskola vagy a szaktanárok választanak ki. Volt rá példa, hogy az én szövegeimen keresztül kellett a slam poetryt bemutatni, de sokan írták, hogy versmondó versenyen az én műveimmel indultak.
Merre tovább?
Pécsett elvégeztem a magyar alapszakot, most csinálom a kétéves irodalom- és kultúratudomány mesterképzést az ELTE-n, jelenleg az egyetem a prioritás. A verseskötetemen is szeretnék dolgozni, illetve a slam szövegeimből is szeretnék egy albumot kiadni zenei aláfestéssel. Márciusban pedig Red Bull Pilvaker!
Fotó: Czvitkovits Judit
Te már beszerezted?
