Nem új eszköz sem a filmvilágban, sem az irodalomban, hogy egy több fős társaságot, akár barátokat, családtagokat vagy más módon egymáshoz kötődő csoportot egy helyre zárnak be, hogy aztán kénytelenek legyenek egymással és saját magukkal is szembenézni. Példa erre rengeteg van mindenféle műfajban, a klasszikusok között például Agatha Christie, aki imádta egy helyre zárni karaktereit (elég a leghíresebb írásaira gondolnunk, mint például a Tíz kicsi néger vagy a Gyilkosság az Orient expresszen), a filmvilágban pedig a családi traumák szakértője, a dán Vinterberg zárt össze egy súlyos titkokkal terhes famíliát ’98-as Születésnap című drámájában. A lelkileg kevésbé megterhelő darabok is szívesen élnek ezzel az megoldással, például az olasz Teljesen idegenek (ennek magyar feldolgozása a BÚÉK!), a francia-belga Hogyan nevezzelek? vagy a szintén francia, Guillaume Canet rendezte Apró kis hazugságok és annak folytatása, az Együtt megyünk.
Hangulatában és alapsztorijában leginkább utóbbira hasonlít a The Summers (Twee Zomers), amelyben szintén egymást gyerekkoruk óta ismerő barátok (köztük egyúttal szeretők, házastársak, testvérek) több évtized kihagyás után úgy döntenek, újra találkoznak. A reunion azért sem egyszerű, mert 30 évvel korábban a társaság egyik tagja egy közös buliban meghalt, amely azóta is feldolgozatlan teherként nehezedik mindegyikükre. A központi szál azonban mégsem ez, hanem egy ugyanebben a buliban elkövetett csoportos szexuális erőszak. Az erről készült, elégetettnek hitt felvétel pedig 30 évvel később ismét előkerült, és valaki a szigetről az elkövetőket zsarolja vele. Ezzel a felütéssel indít a sorozat, rögtön bedobva minket a mélyvízbe.
A szexuális erőszak, mint a széria központi szála megannyi kérdést felvet. Egyrészt annak a dilemmáját, hogy egy évtizedekkel korábban történt tragédiát, amely ez idő alatt gondosan a szőnyeg alá volt söpörve, hogyan lehet leporolni, egyáltalán, segít-e bárkin – elsősorban például az áldozaton –, ha ez történik. Ezt követően egyéb titkok is kitudódnak, de semmiképp ne ijedjünk meg előre attól, hogy a szériának szappanopera hangulata lenne. Erről szó sincs: a Two Summers kegyetlen őszinteséggel és valóságszagúan tart tükröt az emberek elé a felnőtté válás nehézségeiről, rossz döntésekről és szerencsétlenül kezelt emberi kapcsolatokról. Ahogyan a sorozat egyik konklúziójaként elhangzik: „senki sem tudja, hogyan kell felnőttnek lenni. Mindannyian csak ügyetlenkedünk.” A Two Summers-nek kifejezetten jól áll a sorozat formátum, éppen azért, mert tönkrement házasságoktól kezdve fiatalkori botlásokon át feldolgozhatatlan traumákig megannyi terhes kérdést bevállal, és hatszor 40-50 perces részeivel bőven van is ideje arra, hogy ezeket alaposan kibontsa.
Ahogyan egyre mélyebbre haladunk az események sűrűjében, ezzel egyúttal a társaság minden tagját egyre árnyaltabban megismerve, arról is elgondolkodtat a széria, hogy az őszinteség és igazmondás valóban minden esetben helyes döntés-e, vagy van, mikor senkin nem segít, cserébe életeket dönt romba. Álszentség vagy pedig határtalan gerincesség még egy ilyen helyzetben is ragaszkodni ahhoz, hogy kiderüljön az igazság? Vagy inkább hagyjuk boldog tudatlanságban élni azt, akinek az igazság tudatának hiányában erre még van lehetősége? Hasonló kérdéseket tesz fel a Two Summers az ártatlanság-bűnösség kérdéskörével kapcsolatban is. Nem ad egyértelmű választ arra, hogy ki bűnös és ki nem, inkább egy igen széles skálát villant fel, arra késztetve minket, nézőket, hogy folyamatosan revizionáljuk, kit hol helyeznénk el ezen a bizonyos bűnös-ártatlan skálán. És ez a széria egyik legfőbb erénye: nem kijelent, és nem szélsőséges vagy határozott végkifejletet akar. Árnyal, megmutatja, hogy a dolgok sosem fekete-fehérek, sokkal inkább szürkék, és attól még, ha valaki nem egyértelműen bűnös, nem is feltétlenül ártatlan.
Szerző: Németh Míra gyakornok
Ezt már olvastad?
