A hatása alá kerültem. Abban a két órában elhittem neki, bármi lehetséges. A bordó bársonyfotelbe süppedve én is sikítani tudtam volna, érte vagy magamért – úgy, mint a képernyőn a szinte eszüket vesztett nők. Kitörsz a magad vagy mások által körbevett börtönödből, átadod magad az ösztöneidnek, az elnyomott szenvedélynek, mindannak, amiről azt hiszed, nem illik vagy nem szabad. Eszembe jut az a mém, amit biztosan sokan láttak már, hogy „vannak, akik az egész életüket úgy élték le, hogy azon aggódtak, mit szólnak majd mások… Szeretném megkérdezni tőlük, hogy végül mit szóltak?”
Elvis Presley maga volt a zene. Testbe zárt hangszer. Aki amint megmozdult, zenélt, amint zenélt, megmozdult. Mississippi hatodik legnagyobb városában, Tupelóban született az a szőkésbarna hajú fiú, aki egykor egy áram és víz nélküli házban nőtt fel a szüleivel. Két olyan szülővel, akik bár szigorú elvek szerint éltek, fiúkat mégsem fogták vissza, nem kérték, hogy legyen más, mint aki. Nem kényszerítették bele tőle idegen helyzetekbe. Ellentétben a társadalommal, az ötvenes évekkel.
Az Elvist alakító Austin Butler méltón szívdöglesztő, és ez elsősorban nem az esztétikai megállapításról szól – bár arra sem lehet panasz –, hanem arról az egész lényéből áradó férfiasságról, vadságról és karizmáról, aminek a jelenléte nélkül nehéz lenne megérteni, hogyan tudott Elvis Presley ilyen szédítő hatást tenni a közönségére. Ez azonban csak a felszín, ami semmit nem jelentene az akkori társadalmi és politikai kontextus nélkül – és ezt Baz Luhrmann, aki nemcsak rendezőként, de íróként is jegyzi a filmet, pontosan tudta. Ezért a film különösen nagy hangsúlyt fektet az ötvenes-hatvanas évek Amerikájának közegére, elsősorban a még intézményesített szinten működő rasszizmusra. Nem véletlenül, hiszen Elvis zeneileg elsősorban abból az afroamerikai közegből inspirálódott, amiben felnőtt, és ezt ötvözte a fehérek zenéjével, a countryval. Ez akkor politika volt, és erről a film sem feledkezik meg, sőt az egész mozit végigszövi ez az izzasztó feszültség: a fenyegetések, verések és kitaszítottság közege – amiben megfulladsz, beolvadsz vagy szabaddá válsz!
Eleinte hagyta magát. Elhitte, hogy rossz. Rossz az, amit csinál. De nem tudta nem csinálni. A rockabilly az ereiben folyt, ha leállítja, önmagát pusztítja el. Kit választasz Elvis? Magát vagy a rákényszerített félelmet? Mi a nagyobb benne, a szeretet vagy a félelem? Amikor a színpadon ellentmond, és önmagát választja, az egy olyan katarzisélményt nyújt minden esendő nézőnek, ami után az ember nem tud nem arra gondolni, hogy igen, ez az egyetlen lehetséges út ahhoz, hogy a végén mi is nyugodtan csukjuk le a szemünket. Mert ha te nem, senki nem fog kiállni azért, aki vagy.
Baz Luhrmann, aki a Moulin Rouge-ban és A nagy Gatsbyben már bizonyította, hogy rendezőként a mutatványosok és szemfényvesztők frivol világa nagyon jól áll neki, Elvis történetvezetését, vizuális világát is magabiztosan egyengeti, és nem csábul el annak a kísértésnek, hogy az Elvis-jelenséget körülölelő, pimpelt giccset csúcsra járassa, így pedig együttérzően tudunk belesimulni az ’50-es, ’60-as és egy kicsit a ’70-es évek Amerikájának miliőjébe, aminek átérzésében a kiválasztott nézőpont is segít…
Az, hogy mennyire nem mindegy, milyen emberek vesznek körül, hogy kiben bízol, Elvis Presley élete is bizonyítja. Mert nem biztos, hogy észreveszed, hogy az, aki álszent módon meghúzódik a háttérben, „mindent érted teszek” címszóval, egyben a véredet is szívja, belőled táplálkozik, és rajtad élősködik. Tom Parker „ezredes”, akit a zavarba ejtően elmaszkírozott Tom Hanks játszik, ellenszenves, nyápic, felkapaszkodó figurájának szemszögéből indul Elvis drámájának feltárása, egy olyan Elvis apja korú férfiéból, aki évtizedeken keresztül mozgatta a szálakat Elvis háta mögött, mint a legenda egyedüli menedzsere. Többször felmerül a kérdés, hogy Tom Parker ezredes – akinek egyébként erre a titulusra sem volt semmi magyarázata és indoka – volt-e a felelős Elvis haláláért, hanyatlásáért? Ő, aki csúcsra járatta, de visszafogta, manipulálta és mint egy marionettbábut mozgatta Elvist… mindvégig attól rettegve, hogy mikor esik ki az ökölbe szorított marka közül az az aranytojás, amire rálelt? Esendő vagy megvetni való ember volt ő? Szerette-e egyáltalán Elvist? Legalább valamennyire? Kétlem. Azt az életet szerette, amit Elvisből élhetett. Nem az embert látta benne, hanem a pénzt, a hatalmat, a legendát.
„Olyan mintha két férfi ereje lenne benne” – hangzik el a mondat, majd fellépések előtt nem egyszer súgják a fülébe „Jessie itt van veled!” Elvis Presley már születése napján kapott egy életre szóló sebet. Ikergyerekként született, de testvére, Jessie Garon Presley halva érkezett a világra. Míg édesanyja egyik fiát gyászolta, a másikat nevelgette. Elvis gyakran hibáztatta magát, és tette fel a kérdést, hogy miért pont ő maradt életben. Ez a bűntudat és bizonyítási vágy, hogy ő igenis érdemes az életre, csak fokozta azt a belső tüzet, amivel eleve elrendeltetett. Nem lehetett könnyű ennyi tűzzel tovább égni… Még a csúcson sem hitte el, hogy elég jó. Szinte felfoghatatlan gyorsasággal vett 180 fokos fordulatot az élete, ott bent mégis megmaradt annak a tiszta, kétségek között gyötrődő, belső démonokkal küzdő, szeretetre vágyó kisfiúnak, aki 1954-ben besétált a Sun Records stúdióba édesanyjának felvenni egy dalt. És ahogyan ő is mondja a filmben: „Az ilyen embert könnyű kihasználni.”
Az Elvis a bátorságról mesél, minden heroikus túlmisztifikálás nélkül, átélhetően. A film nem komplexusokat növel, hogy bezzeg neki sikerült, meg neki nem is volt olyan nehéz dolga, mert ugye tehetséggel született… Hanem tettvágyat kelt, hogy lehet, megéri meghallani, hogy szívünk szerint milyen irányba mennénk tovább.
Az egykor koromfekete cipőpasztával hajat festő fiatal srácról tudjuk, hogy tizennégyszer jelölték Grammy-díjra, hogy ma is a világ leghíresebb énekeseként tarják számon, hogy a nők bálványozták, hogy az ő koncertjét közvetítették először műholdon, és, hogy több mint egymilliárd eladott lemezével egyedül a The Beatles előzte meg… és hogy ma, 45 évvel a halála után is legendaként emlékezünk rá vissza, rá, aki ma is képes táncra perdíteni minket, hatással lenni ránk, elhitetni velünk, hogy élni nem érdemes másként: csakis szenvedéllyel.
Fotó: Imdb
