Van ebben a mondatban valami fájó reménytelenség, amitől az ember keserűn felnevet, hogy tényleg, milyen egyszerű ez, vagy ingatja a fejét bölcsen, emlékezve csalódásokra, fájdalmakra, amiket a kapcsolataiban volt kénytelen megélni emiatt a meg nem értés miatt. Én rég nem hiszem, hogy ezen múlik, sőt, szerintem Karinthy Frigyes is csupán tréfának szánta elhíresült kijelentését. De vajon akkor miért fut zátonyra oly sok szerelem és még több házasság? Miért nem sikerült ezer év alatt sem úgy összesimulnia nőnek és férfinak, hogy harmonikusan tudjanak hosszan együtt élni? Ahol túl nagy számban fordulnak elő nagyon hasonló jelenségek, ott mindig érdemes gyanakodni, hogy a kudarc talán nem az egyén(ek) alkalmatlanságának oka, hanem olyan rendszerhiba, ami eleve magában hordozza a bukást. Más szóval:
Ahol ilyen sok ember boldogtalan, ott érdemes feltenni a kérdést, hogy a házasság jelenlegi formájában alkalmas-e hosszú távon örömöt adó együttműködésre?
A szerelem, a házasság nem a történelem kezdetétől létező fogalmak. A házasságot valaha arra találták ki, hogy a nőt, aki képes férfiaktól teherbe esni, majd embert szülni, bezárhassák, így biztosítva, hogy a férfi (az apa) vagyona olyan utódra szálljon, aki biztosan tőle származik. Ekkoriban senki nem beszélt még szerelemről. A nőket adták-vették anélkül, hogy bárkit érdekelt volna, mit éreznek. Sokáig úgy tekintettek rájuk, ahogyan a többi haszonállatra. Ez a patriarchátus rendszere, hierarchiája, amit azután elkezdtek romaticizálni, érzelmekkel felcicomázni, udvarlással vonzóvá tenni. Később magát a házasságot is misztifikálta a társadalom (és az egyház), elhitetve az emberekkel, hogy egy akármikor kimondott szó örök életre érzelmi és testi elköteleződést kell, hogy jelentsen. Mindez tudatos volt, és továbbra sem szolgált egyebet, mint hogy az a gazdasági és szaporodási keret fennmaradjon, ami a férfiaknak biztosítja az anyagi gyarapodást, a nőknek pedig ad némi biztonságot. Ha ezt szem előtt tartjuk, akkor azon is érdemes elgondolkodnunk, hogy ha ez ilyen racionális megfontolások mentén kialakított rendszer, akkor mennyiben jogos elvárni, hogy akár több évtizeden keresztül működjön. Illetve, van-e rá mód, és ha igen, akkor mi, hogy tudjon működni. Legyen szerelem, legyen testi vágy, legyen bizalom, barátság, és talán, ami a kulcs volna: legyen közös út, közös cél, életen át tartó azonos irányú fejlődés.
Pap Éva olyan félelmet dolgoz fel Megbocsátás című regényében, mely ismerős lehet azoknak, akik házasságban, hosszú párkapcsolatban élnek. Mi van, ha megcsal a társam? Miért történik meg, és hogyan kerülhetnénk el? Hogyan lehet az árulást feldolgozni, a kapcsolatot újraépíteni?
Az írónő minden feltett kérdésre ad valamilyen választ, ráadásul két szemszögből teszi ezt. Hogyan éli meg a nő, ha megcsalják, és hogyan éli meg a férfi a hűtlenségét? Tomót, a hűtlen férjet is szeretjük, mondhatnám, hogy szimpatikussá meséli magát a könyv rá eső részében, miközben elég tipikusnak mondható, hogy az ilyen történetek szinte mindegyikének nők az elszenvedői. Milyen rendszer az, amiben a nőnek eszébe sem jut a hűtlenség, vagy nincs rá ideje, vagy inkább elnyomja magában az esetleg feltámadó kíváncsiságot, miközben a férfi nem teszi? Miért van, hogy még a csalódás, a megbántás után is sok nő önmagában keresi a hibát, de minimum befelezi a felelősséget, és azt mondja: én is tehetek róla. Én is, mert nem láttam, nem figyeltem. De miért kell figyelni? Miért kell valami láthatón túlit is meglátni? És miért nekünk, nőknek? Miért nem mondja a férfi? Ha pedig mondja, akkor miért nem tudjuk még az előtt rendbe tenni a kapcsolatot, mielőtt az alapjai rogynának meg?
A Megbocsátás sok esetben nem követi azokat a sémákat, amik mentén ezek a történetek az életben zajlani szoktak. Lizi és Tomo nem válnak el, a feleség nem néz félre, nem lapoznak és tesznek úgy, mintha ez a félrenézés elég volna a tovább lépéshez, és az sincs, hogy gyorsan összehoznak egy gyereket, amivel új lendületet, feladatot adnak a kapcsolatuknak. Nekik nem lesz új gyerekük, de a történetbe mégis bekerül egy gyerek, akinek a jelenléte, születése csak bonyolítja a szálakat. Klaudia, a szerető éppen akkor jelenti be, hogy gyereket vár Tomótól, amikor a férfi elhatározza, hogy nem folytatja tovább a kettős játszmát. A kapcsolat egyre kínosabb, hiszen Klaudia a kezdeti kedvessége után mostanra kiszámíthatatlan, veszélyes nővé vált, így a férfi jobbnak látja megszabadulni tőle. Csakhogy a nő, aki eddig azt állította, soha nem lehet gyereke most azzal áll elő, hogy terhes. Nincs más hátra, színt kell vallani Lizinek, a feleségnek, aki egészen eddig semmit sem sejtett a férfi másik, eddig eltitkolt életéről.
Lizi és Tomo tehát sokszorosan nehéz helyzetben vannak. A gyerek, a férfi családjának érthetetlen viselkedése, mellyel szinte azért szurkolnak, hogy a házasság véget érjen, és persze a pár között feszülő megváltozott viszony alapjaiban rengeti meg az életüket. A könyv egyik legnagyobb erőssége az a szinte terápiás mélység, amivel megmutatja a kételyeket, a kétségbeesést, a küzdeni akarást. A két szereplő nem egy helyzetből és nem azonos érzelmi állapotból indul el a kapcsolat újraépítésének útján. Amikor Tomo színt vall Lizinek már túl van közel egy évnyi titkolózáson. Teli van bűntudattal, félelemmel, de mostanra biztos abban, hogy a felesége mellett akar maradni. A nőnek viszont először fel kell dolgozni a sokkot, a bizalomvesztést, a szégyent, az elbizonytalanodást, a haragot, a frusztráltságot, és mindazt a sok egyéb érzést, amely birtokba veszi a lelkét. Ezen a sűrű masszán kell átnéznie ahhoz, hogy meglássa, mit is akar valójában. Fontos-e neki annyira a férje, a közös életük, a szilánkokra tört álom a boldogságról, hogy mindezért elkezdjen dolgozni.
Mi az, ami ilyenkor segíthet? Mi a jó döntés?
Életem során nem egy olyan szétcsúszó házasságot láttam már, amiben azért maradtak együtt a felek, mert így volt egyszerűbb, vagy annyira egyenlőtlen volt köztük a gazdasági viszony, hogy a nő inkább lehajtotta a fejét, és benyelte a sérelmet. Élt utána örök bizonytalanságban, gyanakvásban, titkon a férje telefonjába lesve, hogy mikor történik meg újra a megaláztatás, vagy mikor talál a férfi egy olyan nőt, aki miatt végül el is hagyja őt. A legritkább esetben láttam olyat, amikor egy pár tényleg lement a mélybe azért, hogy megkeresse azokat a stabil alapokat, amikre valaha a kapcsolat felépült. Ha voltak ilyen alapok. Ha van ott mit találni, és nem csupán kényszerek, a megszokás, a változástól való félelem az, ami átlendíti őket a válságon.
Pap Éva
A Megbocsátás két szereplője megmutatja a maga szemszögéből ugyanazt a történetet. Még azt sem mondanám, hogy megismerhetjük belőle a nő vagy a férfi lelkét. Mind mások vagyunk, nem lehet általánosítani, így hát ezúttal sem receptet kapunk, hanem egy nő szempontját látjuk és egy férfiét. Ez az ő történetük. Egyszeri és megismételhetetlen példa arra, hogy lehet így is érezni és gondolkodni a közös életről. Ez a regény két intelligens és nemes lélek küzdelme egymásért. Tanulságos és izgalmas olvasni nőként, és az volna akkor is, ha férfi lennék. Látni azt, ki hogyan dolgozza fel a maga traumáját vagy bűnét, mit tesz a kapcsolatáért, ez érdekes, és nagyon életszerű.
A két főszereplő mellett feltűnnek még más, kevésbé árnyalt alakok is, akiknek a története szintén kibontható volna, talán egy másik regényben. Elsősorban a szerető alakja fontos, aki fondorlattal, minden emberi tartást félredobva megy a célja felé. Úgy csap le Tomóra, ahogy egy ragadozó madár az áldozatára. Mindent bevet, nincs kímélet. A viselkedésében pontosan felismerhetők azok a sémák, amelyeket még ma is tudatosan vagy tudattalanul adnak át egymásnak a nők generációi arról, hogyan kell egy férfit behálózni, „elkapni”, majd elbizonytalanítani, megszerezni, elhitetni vele, hogy mi, és csakis mi vagyunk képesek őt boldoggá tenni. Hogyan használható a vonzerő, a lelki manipuláció, sőt, a test, a méhünk, a petefészkeink arra, hogy egy életre magunkhoz láncoljunk egy férfit? Hol a női szolidaritás? Miért jó az egy nőnek, ha egy másik nőt legyőzhet?
Aztán ott van Gizella, Tomo nagynénje, aki maga is negyven évet élt megcsalt feleségként, most mégis a szerető mellé áll, őt támogatja, őt erősíti. Mit akar kompenzálni ez a nő, aki évtizedeken át volt mellőzött házi cseléd éppen egy ilyen nő miatt, amilyen Klaudia? Sosem derül ki, mi viszont töprenghetünk ezen néhány percig. Annyifélék vagyunk, oly rejtélyesek lehetnek a motivációink, és alig tudunk valamit a másik ember belsőjéről. Tomo könyve kicsit bevisz minket a férfibarátságok világába is. Láthatóvá válik, hogy hiába telnek el az évek, a férfiak negyvenen túl is csodálattal nézik azokat, akiknek sikere van a nőknél. Míg a nők akár furcsállják azokat, akik sokat forgolódnak férfiak között, addig férfiként dicsőség, ha valaki büszkélkedik a hódításaival. A menő negyvenes fickó lehetőleg facér, és akár több barátnőt is tart. Őt irigyelik a megállapodott családapák egészen addig, amíg meggondolatlanságuk miatt kis híján el nem veszítik azokat, akiket igazán szeretnek. Tomot elviszi ez a férfivilág, némi drog, átmulatott esték, melyeknek pergő lüktetését csak fokozza a csábító és izgalmas kolléganő, aki annyira más, mint a szelíd, finom párnák közt csendesen olvasgató Lizi. Hová vezet ez a kora középkori identitásválság? Tomo életének legkomolyabb számvetéséhez.
Szeretjük a meséket, amiket az élet ír. Vajon ez a regény kitalált történet, vagy a valóság kanyarította? Pap Éva gondosan ügyel arra, hogy ne tudjuk meg, miközben olyannyira a valóságban vagyunk, hogy ha ma odautaznánk Szabadkára, a regény helyszínére, akkor be tudnánk járni az utcáit, le tudnánk ülni az éttermekbe, kávézókba, ahol a szereplők is megfordultak.
Letéve a Megbocsátást mindenki elgondolkodhat arról, ő hol tart a kapcsolatában, és mit tenne hasonló helyzetben. Küzdene, vagy elengedné inkább a megroppant szerelmet? Meddig érdemes egy-egy házasságért dolgozni? Legvégül pedig feltehetjük azt a kérdést is, hogy mennyire korszerű és élhető ez az ember által kreált intézmény, amit házasságnak hívunk, és ezer éve ugyanolyan szabályok szerint próbálunk működtetni. Talán ideje volna felülvizsgálni, átértelmezni, és másféle alapokra építeni, mint ahogyan azt generációk óta erőltetjük. A Megbocsátás azt mondja, hogy lehetséges jól működtetni. Lehet jó egy életen át, lehet vigyázni rá, és ha mégis megroppan, akkor lehet megerősíteni, újraépíteni. Lehet megbocsátani a botlásokat, sőt, ezek akár meg is erősíthetik végül két ember kapcsolatát. Ilyen értelemben a regény reményt is ad arra nézve, hogy elérhető egy olyan kegyelmi állapot, amiben a nő, aki a férfit akarja, és a férfi, aki pedig a nőt, végül mégis képesek lesznek érteni egymást.
Fotó: Libri
Olvass tovább!
