Én még az a generáció vagyok, akinek Lindsey Lohan olyan csodálatos filmek hőse, mint a Bajos csajok (a mai napig fantasztikusan állja az idő próbáját), a szerepcserés filmek alfájának számító Nem férek a bőrödbe vagy az Apád-anyád idejöjjön, amiből kiderült, hogy nem csak az Olsen-ikrek tudnak ikreket alakítani. A hollywoodi média által is rendesen felfújt „lecsúszását” épp ezért legalább annyira fájdalmas volt nézni annak idején, mint Britney kopaszakcióját, aztán Lindsay elveszett a rehabok süllyesztőjében, és azt hiszem, nem túlzok nagyot, ha azt állítom, hogy a magyar társadalom jelentős részéhez hasonlóan évekig nem igazán jutott eszembe a neve.
Amikor kiderült, hogy karácsonyi filmmel tér vissza, mégis azonnal arcul csaptak a nosztalgia hullámai, amit ráadásként megspékelt, hogy egyfajta metamodern rajongással nézem a karácsonyi filmeket – miközben nyilvánvalóan érzem a minőségbeli problémákat, a giccset és a kliséket, amik nem is engedik, hogy teljesen levetkőzzem az ironikus műélvező pozícióját, ugyanúgy őszinte, gyermeki örömöt is érzek ezektől a borzasztó filmektől.
A Karácsonyi románc (Falling for Christmas) sztorija végtelenül egyszerű: a gazdag, naiv hotelörökösnő elképzelni sem tudja, mit kezdjen az életével, azon kívül, hogy költi az apja pénzét és hozzámenni készül egy látens meleg influenszerhez. Éppen apja síparadicsomában üdül, amikor baleset éri, amitől amnéziás lesz (!), és hogy, hogy nem, egy kedves, jóképű, jóravaló özvegy férfi családias síházába veti a sors. Szinte hihetetlen, hogy előhúzták a már a Paula és Paulinában is elcsépeltnek számító amnéziatémát, és mindezt egyszerűen azzal a gondolattal csomagolták be, hogy karácsonykor mindannyian meglátjuk a valódi értékeket (úgy is mint család, szeretet, gondoskodás, stb.), meglépjük a nagy változásokat, és belevetjük magunkat a mindent elsöprő szerelembe.
A Karácsonyi románc mindezzel együtt mégis működik. Pontosan az, ami, és egy pillanatig sem akar több lenni ennél – ami szerintem már önmagában is derék dolog, miután néha még a legirtózatosabb Zs-horrorok készítőit is megrészegíti a művészi öntudat illúziója. Követi a jól bevált formulát a cuki gyerekkel, a valótlanul rendes csávóval, a blődli komikus karakterrel, karácsonyi fényekbe burkolt havas falucskával, nehéz helyzetbe kerülő, de csodás módon megmenekülő hősökkel, ünnepi tanulsággal. De azért valljuk be, ezt az egész gépezetet kizárólag a Lindsay viszontlátása felett érzet boldogság működteti.
Egyszerűen jólesik nézni Lindsay Lohan valaha szétesett, majd – úgy ahogy – újra összerakott arcát ennyi évvel később, megmerítkezni a nosztalgiában és a karaktere által képviselt egyszerű, de jól megcsinált műfajiságban. Lindsay Lohan és a valaha készült filmjei nagy része tökéletesen megmutatják, mitől jó – vagy legalábbis mitől működik – a hollywoodi filmipar. Pontosan kiszámolt elemek és a belőlük következő érzelmi hatások, futószalagon legyártott színészet és történetmesélés, amit mégis felemel a profizmus (és a rengeteg pénz), hogy végül egy élvezhető családi film legyen belőle.
A Karácsonyi románc egyáltalán nem jó film, de – a nemzetközi média filmes szakembereinek konszenzusával összhangban én is úgy gondolom, hogy meglepő módon – nem is rémes. Titokban valószínűleg sokan egy kis félelemmel/rosszindulattal ültek le elé, Lindsay Lohan bődületes bénázására számítva. De Lindsay Lohan egyáltalán nem volt rémes: a botox és az évek mögött az a fiatal lány sejlett fel, aki teljesen profin lehozott egy tucat családi és gimis filmet, és most ugyanolyan profin (és valamiféle frissen nyert méltósággal) csinálja meg az év legjobban hype-olt karácsonyi filmjét.
Fotó: Netflix
