A profi pingpongkarrierért dolgozó Zsófi nehéz körülmények között él szenvedélybetegségével küzdő édesanyjával és problémás kishúgával. Bár mindene a sport, várandóssága kedvéért fel kell függesztenie az edzéseket – elképzelése szerint csak addig, míg megszüli, és egyúttal örökbe is adja a babát. A magyar törvények szerint Zsófinak a szülést követően hat hete van rá, hogy meggondolja döntését, és végleg elhatározza, hogy megtartsa vagy egy régóta meddőségi problémákkal küzdő párnak adja gyerekét. A szülés utáni érzelmekkel és hormonokkal terhelt végtelenül komplex időszakot Román Katalin teszi fájdalmasan átélhetővé a filmben – vele beszélgettünk kitörésről, sportkarrierről és a terhes nők mindennapjairól.
A telefonban említetted, hogy munka után érkezel az interjúra. Máris újabb színészi munkát kaptál, vagy van civil foglalkozásod?
Nem, civil munkám van, bár szintén a filmgyártás területén: jelenleg gyártási asszisztensként dolgozom külföldi produkciókban.A Hat hét volt az első filmem, szóval a forgatás után szerettem volna, és muszáj is volt munkát vállalnom, hiszen senki nem tudta, ki vagyok, nem hívtak újabb projektekbe.
Korábban már elmondtad, hogy háromszor utasítottak el a Színművészetin – a negyedik felvételire végül el sem mentél. A mostani pozíciódból visszatekintve örülsz, hogy így alakult, vagy azért érdekel, hogy milyen lett volna az egyetem?
Az nagyon érdekel, hogy miként alakult volna az életem, ha oda járhatok. De alapvetően hiszek a sorsszerűségben, abban, hogy minden okkal történik, ilyen szempontból pedig örülök, hogy végül nem vettek fel, mert például nem biztos, hogy megkaptam volna ezt a szerepet, ha színműs lettem volna. Nem azért, mert bármi baj lenne az iskolával vagy a képzéssel, egyszerűen rá kellett jönnöm, hogy én nem vagyok odavaló.
Miért érzed így?
Én úgy látom, hogy az itthoni színészképzésben – nemcsak az SZFE-n, de mondjuk Kaposváron is – túlnyomórészt a színházi színészetre fektetik a hangsúlyt és csak nagyon kis szerepet kap a filmezés. Már korábban is sejtettem, a Hat hét forgatása után viszont egyértelműen tudtam, hogy engem leginkább a filmes világ vonz. Ha bekerültem volna a Színműre, valószínűleg inkább egy klasszikus, színházi irány felé indulok el, ami egy egészen más – és az én szememben jóval kevésbé önazonos – pályára állított volna.
Hogyan fedezett fel és választott ki Szakonyi Noémi Veronika rendező Zsófi szerepére?
Akkor már ideje már jártam Földessy Margit drámastúdiójába, aki rendszeresen meghív külsős segédtanárokat, legtöbbször rendezőket, hogy megnézzenek minket, segítsék a munkánkat. Egy alkalommal eljött Molvay Norbert fiatal rendező is, ő akkor még a felvételimre segített felkészülni. Aztán jött a casting a Hat héthez, és Norbi – aki annak idején Noémi osztálytársa volt az SZFE-n, és a Hat Hét egyik casting directora volt– írt nekem, hogy mindenképpen jelentkezzek.
Úgy tudom, a kiválasztás maga már nem volt bonyolult, a rendező egyből tudta, hogy te leszel a főszereplője.
Igen, ebben lehet valami, állítólag azonnal meglátta bennem Zsófit. Noémi szerintem nagyon érdekes és nagyon jó metódussal castingolt: elsősorban nem a színészi teljesítményt nézte, hanem a karaktereket kereste, azt, hogy ki az, akiben megvan az az ember, akit a filmhez elképzelt.
Te hogy érzed, milyen közös pontok vannak Zsófi karaktere és közted?
A film központi konfliktusát adó élethelyzete nyilván markáns különbség köztünk, de ettől eltekintve vannak azért közös vonásaink. Életkorban is közel vagyunk egymáshoz, de például a zenei ízlésünk is nagyon hasonló: Zsófi underground rapet hallgat, amit én is nagyon szeretek. Vicces volt, amikor az első próbák alatt Noémi elkezdte mutogatni, hogy milyen zenéket szeret Zsófi, én pedig szinte minden számnál lelkesen rávágtam, hogy „ezt én is imádom“. Valamelyest megvan bennem a vehemenciája is, bár rám nem jellemző ez az állandó fojtott feszültség, ami Zsófiban jelen van. Ő úgy halad a céljai felé, mint egy gép, nem néz máshova, csak előre – ez a céltudatosság egy ideje már rám is jellemző. Szóval sok a közös bennünk, és aztán persze még több lett, ahogyan a közös munka során az én személyiségemet is belegyúrtuk Zsófi karakterébe.
De ha jól érzem, szociológiailag nagyon más közegből érkeztek: Zsófi rossz körülmények között, alkoholproblémákkal küszködő édesanyjával és problémás kishúgával él, a sport pedig kitörési lehetőséget jelent számára. Ezzel az aspektussal mennyire sikerült kapcsolódási pontot találnod?
Talán meglepőnek tűnik, de, bár teljesen más kontextusban, ez a helyzet sem áll olyan távol tőlem. Vidéken születtem, a családom még mindig ott él, így a kitörés vágya bennem is nagyon korán megszületett. Mindig is színész szerettem volna lenni, ez hajtott előre: ezért jöttem fel Budapestre, munkát, hogy fizetni tudjam Margit óráit, készültem a felvételikre, talán picit hasonló elszántság dolgozott bennem, mint Zsófiban. De persze nem akarom mindenben a párhuzamot keresni, hiszen nem ugyanaz az ember vagyunk Zsófival.
Úgy tudom, hogy a pingpong viszont nem volt közös pont… a szerep kedvéért viszont elképesztően sokat gyakoroltál. Most milyen szinten vagy, tényleg megállnád a helyed egy versenyen?
Most már nem hiszem, a forgatás óta azért kijöttem a gyakorlatból. De tény, hogy akkor elképesztően megtanítottak pingpongozni, brutális profi edzéseket tartottak. Két és fél hónapon keresztül mindennap pingpongoztam, ezt úgy kell érteni, hogy hétfőtől vasárnapig tényleg mindennap, voltak napok, amikor akár 5-6 órát is. És ezek mellett még a kemény kardioedzéseket is végigcsináltam. Három edzővel készültem, mindenki más technikára vagy gyakorlatra fektetett hangsúlyt. Az első edzőmmel például annyit csináltunk, hogy ő állt mellettem, nekem pedig vissza kellett adnom a labdákat, amiket a gép adagolt nekem, egy órán keresztül, különböző sebességekkel, irányokból, megállás nélkül. Ez a gép percenként adagolja a labdákat: amikor elkezdtük az edzést, percenként 24 labdát lőtt ki, két és fél hónappal később már percenként 80-at vissza tudtam adni. De edzettem játékosokkal is, párosoztam, mindent kipróbáltam, amit a valódi profi pingpongosok.
És nem derült ki, hogy van benned pingpongos potenciál?
Mondták, hogy nagyon gyorsan tanulok és van bennem tehetség, de ahhoz, hogy valaki tényleg profi legyen, legfeljebb 6-7 évesen el kell kezdenie pingpongozni. De azóta nagyon élvezem, hogy minden ismerősömet megverhetem a balatoni pingpongmeccseken! (Nevet)
Nemcsak pingpongozni kellett megtanulnod, a terhességről és a szülésről is ismereteket kellett szerezned. Hogyan készültél ezekre a helyzetekre?
Részt vettem egy szülésfelkészítőn egy bába segítségével, aki tényleg pontosan úgy kezelt, mint egy várandós nőt: gyakoroltuk a légzést, megmutatta a pózokat, elmagyarázta, hogy mit kell csinálnom, hogy mitől szédülnék el, mitől nem. Érezhetően mindkettőnknek kicsit furcsa volt a helyzet, de sikerült szakmaisággal áthidalnunk. Noémi abban is segített, hogy találkozzak olyan nőkkel, akik a terhességük utolsó heteiben járnak, velük rengeteget beszéltem, a saját kézzel írt listáim alapján faggattam őket, hogy mi az első dolguk, amikor felkelnek az ágyból, hogyan ülnek le pisilni, hogyan fordulnak meg alvás közben, milyen, amikor rájuk jön egy falási roham. De beszéltem olyan nőkkel is, akik nemrég szültek, ők a szülésélményükről és a szülés utáni állapotról meséltek sokat. Illetve olyanokkal is, akik egy frissen szült nő hozzátartozói voltak: azt vettem észre, hogy a szülés annyira módosult tudatállapotot eredményez, hogy egy hozzátartozó sokszor pontosabban vagy objektívebben emlékszik az eseményekre, mint maga a nő. Persze néztem videókat szülésekről, olvastam könyveket, végül egyébként annyira sikerült elmerülnöm a témában, hogy nagyon sokszor álmodtam, hogy terhes vagyok vagy éppen szülök – volt olyan is, hogy álmomban a barátaim vezették a szülést.
Olyan nőkkel is sikerült beszélned, akik Zsófihoz hasonlóan örökbe adták a kisbabájukat?
Igen. Ez nagyon szívszorító élmény volt, gyakran éreztem magam kellemetlenül, hogy ennyire nehéz élményről kell faggatnom egy másik embert. Láttam rajtuk, hogy nem szívesen idézik fel ezeket az emlékeket. Ami egyébként számomra kidomborodott ezekből a beszélgetésekből, az volt, hogy ezek a nők még évekkel később is gondolnak az örökbe adott gyerekükre. Úgy éreztem, hogy a legtöbb nő számára egy ilyen döntés valamennyire örökké fájó pont marad.
A film címe arra utal, hogy a magyar törvények szerint az örökbe adó anyának hat hete van rá, hogy meggondolja a döntését. A filmben látjuk, hogyan hullámoznak Zsófi érzései ebben a hormonokkal terhelt nehéz időszakban. Számodra mennyire volt megterhelő belehelyezkedni egy ennyire komplex érzelmi helyzetbe?
Eleve nehéz volt belekerülni ebbe az állapotba, hogy találjak a saját élményeim között valami kapaszkodót Zsófi megéléséhez. Mivel a forgatás viszonylag rövid, mindössze 21 napos volt, nem igazán volt lehetőségem ki-be ugrálni a szerepből, és lenyugodni egy kávé mellett – végig Zsófi bőrében kellett maradnom. Abban a három hétben tulajdonképpen Zsófival feküdtem, Zsófival keltem, és az ő nehéz érzései is velem maradtak. Nem tudom, ez mennyire jó vagy rossz, csak arra emlékszem, hogy milyen hihetetlenül feszült koncentrációt követelő időszak volt is ez. Ebből az élményből egyébként sok minden a mai napig elkísér: a forgatás előtt például őszintén szólva még egyáltalán nem foglalkoztatott az anyaság témája, azóta másképpen nézek az anyukákra, gyerekekre.
A filmet lelkesen fogadta a kritika és számos díjat is kapott: többek között te is elnyerted a Magyar Filmkritikusok díját. Ez jelent valamiféle elégtételt vagy legalábbis megerősítést?
A visszaigazolást, hogy jó úton járok, elsősorban nem a dicsérő cikkek és díjak jelentették a számomra, hanem maga a tény, hogy Noémi engem választott a szerepre. Amikor az megtörtént, azt éreztem, hogy akkor talán mégis van keresnivalóm ezen a pályán. Megmondom őszintén, hogy nem nagyon olvasom a kritikákat, bár mindig elküldik a barátaim, amikor egy cikk valami pozitívat ír rólam. De ezeket olvasva folyton azt érzem, hogy túloznak, legalábbis én nem érzem magam ennyire erősnek a képernyőn.
Ezek szerint visszanézted magadat.
Igen, háromszor is láttam a filmet.
És nem voltál megelégedve magaddal?
Nem mondanám, hogy teljes mértékben meg vagyok elégedve, de ehhez hozzátartozik, hogy eleve olyan szemmel néztem a filmet, hogy a végletekig szétanalizáltam minden egyes gesztusomat. Csak arra tudtam gondolni, miközben néztem, hogy miért grimaszolok olyan furán, vagy mit csinálhattam volna jobban. Úgy érzem, még rengeteget kell tanulnom ahhoz, hogy egy kicsit nyugodtabb legyek a teljesítményemet illetően, meg ahhoz is, hogy egyáltalán színésznőként gondoljak magamra.
Nem érzed azt, hogy színésznő lennél?
Még nem tudom. Vicces, a Magyar Filmkritikusok díján is ott áll, hogy Román Katalin színművész, de én úgy érzem, még nem tettem le eleget az asztalra ahhoz, hogy színésznőnek mondhassam magam. De már sokan rám szóltak, hogy ne szemérmeskedjek ezen.
Milyen volt kezdőként, tulajdonképpen kívülről megérkezni a filmes világba? Feszélyezett, hogy rutinos színészekkel, stábtagokkal kellett együtt dolgoznod?
Az elején nagyon félénk voltam, nem is annyira a kamera előtt, inkább a forgatási szünetekben a stábtagok körében. Noémi rengeteget dolgozott azon, hogy feloldódjak, ezért borzasztóan hálás vagyok neki. A munka terén sokat segített, hogy volt egy „összeszoktatás“ a többi színésszel: filmbeli családként elmentünk közösen kirándulni, részt vettünk meseterápián, de volt közös tánc, éneklés is. Ez összekovácsolt minket annyira, hogy a kamera előtt már komfortosan mozoghassunk egymás mellett.
Már zajlanak a premier előtti vetítések és hamarosan hivatalosan is bemutatják a filmet, valószínűleg most jön az az időszak, hogy egyre többen meg- és felismernek. Kezdenek már jönni a szakmai megkeresések?
Voltam azóta castingokon és forgattam egy kisfilmet is, és több casting director is megkeresett a film után, akik nagyon kedvesek és lelkesek voltak és azt mondták, mindenképpen gondolnak rám, ha lesz valami testhezálló szerep. Egyrészt reménykedem benne, hogy ez egy karrier kezdetét jelentheti, de őszintén szólva azért van bennem félelem is a jövőmet illetően, de talán csak sokat várok magamtól.
Egyre nehezebb Magyarországon független filmesként létezni, egyre több forrást vonnak meg az alkotóktól. Te hogy látod a hazai filmszakma jövőjét?
Az igazat megvallva részben épp emiatt dolgozom gőzerővel az angoltudásomon. Én is látom, hogy nem túl jó a helyzet, ezért abszolút a fejemben van, hogy külföldi színi egyetemekre próbáljak felvételizni. Persze nehéz elhinni, hogy magyarként képes lehetsz színészi karriert csinálni egy másik országban, idegen nyelven, de pár évvel ezelőtt a Hat hét főszerepe is pontosan ennyire elképzelhetetlen lett volna számomra.
Fotó: Vincze Máté Artur
