A kisgyermekek korai kötődésével kapcsolatban már elég sok információ áll rendelkezésünkre John Bowlby óta. Ez egy nyolcvan éve kutatott terület. Hogy a párkapcsolatban is megvan egy, a korai kötődéshez hasonló mintázat, azaz, hogy a párunkkal is bizonytalanul vagy biztonságosan kötődünk, már kevésbé ismert, mert ez egy fiatalabb tudományterület. Csak „zsenge” harmincéves.
Alább olvasható egy részlet a párkapcsolati kötődésről, Sue Johnson, Ölelj át! című könyvéből. Több helyen látszik bennük a párhuzam a gyermekekkel való kapcsolatunk és a párkapcsolat között.
Sue Johnson, Ölelj át!
„A kötődéselmélet szerint a szeretett személy a menedékünk az életben. Amikor társunk érzelmileg elérhetetlen vagy elzárkózó, magányosnak és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat. Megrohannak bennünket az érzelmek – a harag, a szomorúság, a megbántottság és mindenekelőtt a félelem. Ez nem meglepő, ha tudjuk, hogy a félelem a beépített riasztórendszerünk: azonnal jelez, amikor túlélésünket veszély fenyegeti. A szeretett személlyel való kapcsolat elvesztése veszélybe sodorja a biztonságérzetünket. (…)
Mindannyian átélünk valamennyi félelmet, amikor társunkkal nézeteltéréseink vagy vitáink vannak. A biztonságosan kötődő párok számára ez csupán egy pillanatig tart. A félelem gyorsan és könnyen csillapodik, mikor rájövünk, hogy nem vagyunk valós veszélyben, vagy amikor a párunk megnyugtat minket, ha hozzá fordulunk. Azok számára azonban, akik között gyengébb és törékenyebb ez az érzelmi kötelék, a félelem elsöprő erejű lehet.(…) Ha működésbe lép az őspánik, általában kétféleképpen reagálunk: vagy követelőzővé és túlságosan ragaszkodóvá válunk, így próbálva elérni, hogy társunktól vigasztalást és megerősítést kapjunk, vagy önmagunk nyugalma és védelme érdekében visszahúzódunk és eltávolodunk. Bármilyen szavakat is használunk, a valódi üzenet ez: »Vegyél észre! Légy velem! Szükségem van rád!« vagy »Nem hagyom, hogy bánts! Igyekszem hűvös és nyugodt maradni, hogy ura legyek a helyzetnek.«
Ezek a stratégiák, amelyekkel a kapcsolat elvesztésétől való félelmet igyekszünk kezelni, tudattalanok és hatékonyan működnek, legalábbis eleinte. Azzal azonban, hogy a kapcsolati stressztől kimerült partnerek egyre gyakrabban használják őket, a bizonytalanság ördögi köreit indítják be, ami egyre távolabb taszítja őket egymástól. Egyre gyakoribbá válnak azok az interakciók, amelyekben egyik fél sem érzi magát biztonságban, mindketten védekező pozíciót vesznek fel, és a legrosszabbat feltételezik egymásról és a kapcsolatukról.
Ha szeretjük a társunkat, miért nem halljuk meg a figyelemre és a kapcsolatra irányuló hívását, és miért nem felelünk rá? Valószínűleg azért, mert az idő nagy részében nem vagyunk ráhangolódva a társunkra. Másra figyelünk, vagy elfoglalnak saját tennivalóink. Nem beszéljük a kötődés nyelvét, nem küldünk világos üzenetet arról, hogy mire van szükségünk, és milyen fontosak vagyunk egymás számára. Gyakran puhatolózva kommunikálunk, mert ambivalens érzéseink vannak a saját szükségleteinket illetően. Vagy harag és frusztráció vegyül közeledési próbálkozásainkba, mert nem érezzük biztonságban magunkat a kapcsolatunkban. Követelőzünk, ahelyett, hogy kérnénk, ami gyakran hatalmi harcokhoz vezet, holott közelségre és ölelésre vágyunk…”
Tanácsok
Azt, hogy a veszekedéseink során mi is zajlik igazán bennünk, legbelül, azaz a saját igényeink felismerésének képességét önismereti munkával lehet fejleszteni. Emellett fontos, hogy képesek legyünk a másik személy igényeinek figyelembevételére is, legyen az a társunk vagy a gyerekünk. Tehát a válaszkész nevelés vagy a párkapcsolati válaszkészség kulcsa, hogy a saját igényeinkkel és szükségleteinkkel is tisztában legyünk és a családtagjainkét is „meghalljuk” és elfogadjuk, még ha az ellentmondásban is áll a saját kívánságainkkal. És a két fél igényeit próbáljuk összehozni, harmonizálni. Nem vagy/vagy, hanem is/is!
Kérdés, hogy hol is kezdődik mindez. A tyúk vagy a tojás volt előbb?! Akikkel kiskorban sok szeretettel, odafigyeléssel és türelemmel bánnak, azok a gyerekek felnőve maguk is hasonlóan tudnak majd viselkedni a társukkal és a gyerekeikkel. Így aztán ők már ezt a biztonságos örökölt mintát tudják továbbadni majd a következő nemzedéknek…
Persze nem mindenkinek adatik meg kicsiként a biztonságos korai kötődés. Viszont felnőttként lehet fejlődni, változtatni a családból hozott mintákon. Akit részletesebben érdekel ez a terület, annak ajánlom az EFT Alapítvány és a Harmat Kiadó könyvét!
Szerző: Tamás Anna, Fotó: Getty Images
