Az interjú előtt éppen Londonba utaztál tárgyalni a könyveid alapján készülő sorozatról. Milyen volt az út? Hogy sikerült a tárgyalás?
Minden nagyon jó volt, kivéve a brit nyílászárókat, amik sikeresen legyőzték az immunrendszerem, úgyhogy most antibiotikum a főétkezésem.
A sorozatot angolul írod – milyen élmény, hogy most nem az anyanyelveddel dolgozol? Szabadságot ad vagy inkább korlátoz?
Igen, az új fejlesztési körben angolul írok, organikusan adta magát, és jól is esik.
Ahogy a könyv végén is írtad, teljesen mindegy, mit csinál az ember, úgyis meg akarják majd mondani mások, hogy mit csinálj. Íróként (persze ilyenkor van az emberen egyfajta írói álarc) te a lelked egy darabját tárod széles közönség elé. Foglalkoztat téged, hogy mit gondolnak rólad mások?
Amikor írok, akkor az foglalkoztat, hogy a karakter, aki beszél a közönséghez, pontosan adjon át egy üzenetet, tehát ilyen módon foglalkoztat, mit gondolnak. Minden alkotó azt szeretné, hogy értsék a szándékát. A magánéletemben pedig érdekel, hogy mit gondolnak azok, akiket szeretek és tisztelek, de őrültség lenne azzal foglalkozni, mit gondol rólam egy idegen.
A könyved szinte azonnal elfogyott, kellett is egyből az utánnyomás, és azt feltételezem, hogy a sikereid után érkezik is feléd egyfajta elvárás a közönség irányából. Ezekhez mennyire alkalmazkodsz? Ha egyáltalán…
Meghallom, hogy mire van igény, de vészesen rossz iránynak tartanám, ha a közönség elvárását a saját elvárásaim elé helyezném. Az azt jelentené, hogy feltétlenül népszerű akarok maradni, nem pedig feltétlenül a saját sztenderdjeim szerint jót írni. Pedig a második az igaz.
Az Akkor inkább már most megdöglök előszavában felhívjátok a figyelmet arra, hogy a könyvnek nem célja az öndiagnózis támogatása. Te a való életben szoktad magad diagnosztizálni az internet segítségével? Előfordult már, hogy valami nagyon durva, végzetes betegséget állapítottál meg magadnál?
Persze, pont ezért hívtam fel erre a figyelmet. Ez ugyanaz az örvény, amire már az Állva maszturbálokban is utaltam. Elkezdhetsz lerántódni vele, csak a végére jó, ha megpillantod, hogy abszurd, sokszor nevetséges.
A biológiai működésed más aspektusai mellett az inzulinrezisztenciával kapcsolatos utad szövi át a könyvet. Milyen élmény volt számodra a diagnózis?
Eléggé megrendített, mert szigorúan kizárta, hogy alkoholt igyak, és a teljes absztinenciát tartottam is egy ideig. Érdekes kísérlet volt. Ahogy a könyvben is említem, az derült ki, hogy a környezeted rosszabbul bírja, ha nem iszol, mint te.
A könyved első fejezetében egyből Lilith és Éva (és Ádám) történetéről mesélsz, ahonnan elég hamar eljutsz a hasmenésig. Mennyire tudatosan mész szembe azokkal a még mindig létező elvárásokkal, hogy a társadalom szemében lányoknak mindig tökéletesen és visszafogottan kell működniük?
Láttam egy tök jó dumát Instagramon: „I wanna be held like a fart on a first date.” Sajnos nem én írtam. Azért jut eszembe, mert nem azt akarom hirdetni, hogy botránkoztassa meg mindenki a másikat minden és bármilyen helyzetben. Én csak azt vallom, hogy ne erőszakoljuk meg az élet természetes folyását. Néha szó szerinti folyását.
Írod a sorozatod forgatókönyvét, a Leányvállalat könyviadó szerzője és művészeti vezetője vagy, ahol Horváth András Dezső és Marton Krisztián fejlesztő szerkesztője is vagy. Hogyan csinálod, hogy ezek nem mennek egymás rovására, miképpen erősíti egymást ez a sok feladat?
Kivételes munkabírású egyén vagyok!
Fotó: Sivák Zsófia
