Világhírű modern táncegyütteseknél főszerepeket táncoltál, mégis hazajöttél, hogy a saját utadat járhasd.
Lassan három éve, hogy – a három Izraelben tanult mozgás egyvelegéből született – 3i-t vezetem, ami Izrael Inspired Improvizationt (Izrael által inspirált improvizációt – a szerk.) jelent. Kezdetektől szenvedéllyel táncoltam, de mivel állandóan másokhoz hasonlítottam magam, elég gyorsan eltűnt belőlem a rajongás. Amikor Izraelben a Vertigo Dance Companyhez kerültem, a tükör nélküli belső érzetekre építő tudatos, önazonos tánc éveken keresztül mosott át és új vágyat élesztett fel bennem. Eldöntöttem, hogy ha egyszer hazajövök, átadom a kint tanultakat, vagyis ahelyett, hogy arra buzdítanék bárkit, hogy mások mozgását utánozza, abban segítek, hogy az emberek a saját mesterükké váljanak! A foglalkozásaimon mindenki számára ismerős fantázia- és szóképeket mondok ki és ezekre lendülünk mozgásba. Nem egy külső képet másolunk, hanem a belső világunkat hozzuk felszínre. Igyekszem eltűnni a résztvevők között, hogy szabadon játsszanak, próbálgassák magukat, és ha elveszítik a fonalat, odalépek és segítek. Azt hiszem, olyan ez, mint jól szeretni valakit. Ha kell, mindig ott vagy, de tudsz távolságot is tartani.
Milyen fogalmakat dobsz be a foglalkozásokon?
Általában egyszerű képekkel kezdem, mint például hogyan viselkedik egy vízzel telítődött szivacs, majd egyre bátrabbakat hozok be. Egy hang vagyok csupán, ami mindenkinek mást jelent, éppen ezért adott szóra ahány ember, annyiféle mozdulatsor jön létre – ez az egész 3i filozófiája. Az a tapasztalatom, hogy a negatív önreflexió helyét fokozatosan a kíváncsiság veszi át. Különböző dinamikákat, színeket, formákat mondok nekik, vagy együtt alkotunk fantázialényeket. A közös alkotás örökös mozgásban tart minket, ami sem dinamikában, sem időben, sem térben nem ismétlődik meg: a folytonosan változó áramlásélmény adja az egész erejét.
Fotó: Hegedűs Márton
Nem hiszem, hogy le tudnám vetkőzni a gátlásaimat.
Kell egy kis idő, de te is felszabadulnál a saját ítélkező éned alól. A visszajelzések arról szólnak, hogy a résztvevők az óra során ismét gyermeknek érezhetik magukat és ez arra buzdítja őket, hogy próbáljanak ki, lássanak új dolgokat, bukjanak el, majd álljanak fel. Nem az a lényeg, hogy jól teljesítsenek és ez nagyon felszabadító számukra. Van olyan, hogy valaki a találkozást követően újra tud kapcsolódni másokhoz, megérzi, hogy egy mosoly is elég lehet, hogy megoldódjon benne valami. Nem is az órák a legfontosabbak, hanem a kialakuló közösség. Van egy mag, akik mindig járnak, ott maradnak az órák után, hozzájuk – velem együtt – bármikor lehet csatlakozni. Együtt eszünk, iszunk, egyre jobban megismerjük egymást és barátokká válunk. Nem a közös tánc, hanem a közösséggé válás a lényeg.
Viszonylag későn, 19 évesen kezdtél táncolni és egy televíziós műsorban láttad először, mi is az a kortárs tánc. Ennyire megérintett?
Abszolút! Három alkalommal éreztem az életem során, hogy irányváltás szükséges, az volt az egyik, amikor rájöttem, hogy a kortárs tánccal kell foglalkoznom. Az agráregyetemet otthagyva négy évet a Budapest Kortárstánc Főiskolára jártam, majd másfél év itthoni és külföldi szabadúszást követően 2015-ben Izraelbe, a Vertigo Dance Company társulatához szerződtem. Később a német Tanzmeinz Companynál Sharon Eyal koreográfiáját táncoltam, ami szintén nagy hatást gyakorolt rám. ’21 nyarán hazajöttem, és amikor egy buliban Csuzi Marci zenei anyagára táncoltam, rájöttem, hogy mennyivel másabb lenne, ha élőzenére tartanám az óráimat. Ez egyébként nem újdonság, az Ecstatic Dance és az 5Ritmus szintén ezzel a módszerrel dolgozik. Jelenleg a szabadtánc, a kortárs tánc és az improvizáció között igyekszem megtalálni a helyem.
Az Ilan Lev módszer szintén Izraelből ered, ez egy mozgásterápia, melynek során ringatással gyógyítasz. Párterápiaként is működik a módszer.
A bizalomra való igényt ébresztem fel, melynek során fizikailag tapasztalható, mit jelent teljes biztonságban lenni. Az idegrendszer így újratanulja a mintákat, melyek újból aktivizálódni tudnak az emberi kapcsolatokban. Esély önmagunk újrafogalmazására. Sok helyen igyekszem használni, az egyik a párokkal való közös munka. Felhangoló a foglalkozás elnevezése és Dencsi Adriennel együtt egy rituális ringatás során vezetjük őket, hogy újra közel kerüljenek egymáshoz. Volt olyan ismerős, aki úgy érezte, hogy a férjének a közeledése mögött mindig volt valamilyen szándéka, de a terápiát követően a másik létezésének megerősítése vált azzá, nem pedig egy férfiúi indulat kielégítése.
Videókivágás az RIDCC koreográfus verseny közvetítéséből
Számos férfiprogramban veszel részt, újra akarod definiálni a férfiúi létezést, a magatartást egy kapcsolatban, a társadalomban. Miért?
Az ember általában a saját hiányaival foglalkozik, engem is ezért foglalkoztat annyira a férfiúság, egy párkapcsolat, vagy az apaság helyreállítása. Úgy vélem, a 21. század kényelmének köszönhetően mi, férfiak egyre kevésbé vagyunk a helyünkön. Tagja vagyok ennek a mozgalomnak, ami azt célozta meg, hogy tanuljunk meg ismét férfiúi gerinccel élni: hogy az apák a lányaikkal, fiaikkal, a férjek a feleségükkel helyre tudjanak állni. Ennek első lépéseként a vadonba megyünk, mert ahhoz, hogy a jellemünk felszínre bukjon, ki kell kerülni a komfortzónából. Folyamatosan próbáljuk manipulálni az életet, pedig valójában nem lehet, mert az mindenre rányomja a bélyegét. A közös kalandtúra során a lehető legtöbb kontrollt elvesszük a férfiaktól, ami olyan kitettséget eredményez, hogy kénytelenek legyenek szembenézni önmagukkal, a közösséggel és az odafent valóval. Ebben a hármasságban tudnak majd otthon is férfiként megállni. Újabban apa-lánya kihívást is szervezünk, mert a férfiak gyakran mint egy szatellit bolyonganak az anya-gyermek közösség körül és meg kell tanulniuk részt venni a családi életben. A férfi nemcsak eltartó, az anyagi dolgok megteremtője, hanem példakép is. A lány párválasztását nagyban meghatározza, milyen volt az apjával a viszonya, ami óriási felelősség a férfiak számára. Egy bibliai történeten keresztül saját magukkal konfrontáljuk az apákat és kapcsoljuk össze a lányukkal. Megható látni közöttük a ragaszkodást, ahogy a kapcsolat a közös feladatok, játékok, programok során fejlődik.
Hívő vagy?
Igen, keresztény vagyok, a megtérésem 19 éves koromra tehető. Nem könnyítette meg a helyzetet, hogy megtaláltam Istent, viszont olyan barátaim lettek, akik kísérnek és segítenek tiszta szívvel élni. Azt érzem, libikókán egyensúlyozom az elhívatásom és aközött, amit az egyház, a világ vár tőlem, és amit egyébként magamtól is elvárok. Most is éppen azt keresem, hol tartok mindebben, mit tudok hozzáadni az egyházhoz, miközben azt gondolom, hogy az embernek elszámoltathatónak kell lennie. Arra használom a hitemet, hogy az Istennek és az embereknek egyaránt tudjak felelni, hogy mit kezdtem az életemmel, a tehetségemmel. Azt remélem, hogy a 3i felszabadító, összekapcsoló kohéziós erejével mozgalommá tudunk válni, az Ilan Lev módszert pedig másoknak is szeretném megtanítani. A professzionális tánc egyre kevésbé érdekel, de hogy valójában hova vezet az utam, az folyamatosan változik.
Vezető fotó: Nina Heinl
