Most, hogy közeleg az apák napja, próbálunk az apákra fókuszálni. Pedig nem csak ezen a napon kellene. Hiszen szegényeknek még egy rendesen megtartott ünnepük sincs. Annak ellenére, hogy a szerepük ugyanolyan fontos egy gyerek életében. Hogy egyik kedvenc íróm, Hidas Judit a marieclaire.hu-n megjelent esszéjének címét idézzem: Ketten kellünk a gyereknek!
Jómagam sem tartottam ezt mindig – a fiam 10 éves pályafutása alatt – szem előtt. Így utólag, azt mondom, hogy sajnos. Persze jobb később, mint soha. Ezzel nyugtatom magam.
Amikor a kisfiam megszületett, egy ideig rám volt szüksége – biológiai okok miatt. De aztán? Miért kezdjünk el azt hinni mi, anyák, hogy mindent jobban tudunk a gyerekkel kapcsolatban? Miért szeretjük a végletekig túlfeszíteni a húrt, ha arról van szó, hogy mennyi terhet bírunk el? Egyedül? Miért nem kérünk segítséget? Hiszen van annak a gyereknek egy apja is! Miért hisszük, hogy a genetikai adottságainknál fogva mindent jobban tudunk? Miért ugrunk ki éjjel az ágyból azonnal, ha felsír a gyerek? Miért nem várjuk meg, míg az APA, igaz lassabb tempóban, de átballag a gyerekszobába? Miért van az, hogy a gyermekorvosi rendelő várójában csak anyukák ülnek? Miért ne vihetné az APUKA? Miért hisszük, hogy az óvónő kiválasztásánál csak a mi ösztönös megérzésünk lehet a döntő? Hogy a gyerek fejlesztése egyedül a mi dolgunk? Miért érezzük úgy, hogy mi vagyunk a gyerek védőügyvédei, még (vagy főleg) az APUKÁJÁVAL szemben is? És mindezek fényében aztán miért panaszkodunk a férjünkre más anyukáknak, hogy alig lehet rábízni a gyereket, nem segít semmit és egyébként is, fut a lakás, ha egy kis időre ketten hagyjuk őket otthon. Ha valaki tudja ezekre a kérdésekre a választ, mindenképpen jelentkezzen nálam.
Én nem tudom. De szerencsére talán még időben felismertem, hogy mit kellene NEKEM másképp cselekednem ahhoz, hogy teret adjak az APUKÁNAK is. (Persze ebben APUKA is segített: finoman jelezte, hogy egy picit kizártam őt a gyerekkel kapcsolatos dolgokból). Hiszen miért is kellene mindent egyedül és tökéletesen csinálnom! Nem is tudnám. Ki állítja, hogy az rossz a gyereknek, ha APA máshogy csinálja, mint anya? Senki. Mert nem is az. Sőt! Persze nem állítom, hogy mindig kibírom, hogy már ne viselkedjek anyatigrisként… és azt sem mondom, hogy soha azóta nem hangzott el az a mondat otthon nálunk: hagyd már a gyereket!
De legalább igyekszem! Hogy a gyerek azt érezze, ketten vagyunk a szülei. APA pedig azt érezze, hogy értékes része a mi esetünkben a háromszögnek.
Mert a férjem nélkül nem tudnék viszonylag jó anya lenni. Boldog apák napját!
Fotó: David Clode, Unsplash.com
