Egy egészséges, életerős ember öngyilkossága mindig sokkoló, szinte automatikusan aktiválja bennünk azt az élethez való ragaszkodást, ami talán csak akkor tör elő ennyire élesen, ha túl sokáig tartjuk víz alatt a fejünket. Általában még jobban meglepődünk, ha az illető kimondottan jókedvű vagy vicces ember volt. Robin Williams 2014-es halálesete talán a legradikálisabb példáját szolgáltatta a jelenségnek: valahogy senki nem látta maga előtt, ahogy a jóságos mosolyú színész, akire kizárólag a világ legszimpatikusabb és legszerethetőbb karaktereit osztották, szépen meghurkolja a kötelet és felakasztja magát kaliforniai otthonában.
Az elmúlt hetekben két tragédia, a divattervező Kate Spade és a világsztár séf-fenegyerek Anthony Bourdain halála is bejárta a sajtót. Mindkét eset kapcsán sokan reagáltak a „nem gondoltam volna róla” megjegyzéssel, nem mintha sok emberről feltételeznénk, hogy másnap véget vet majd saját életének. A cukorkaszínű ruhákat álmodó Kate Spade, az életet hedonista módon élvező Bourdain és az egész világot megnevettető Robin Williams a külvilág felé látszólag tökéletes életet éltek, hiszen sikeresek és gazdagok voltak, a vörös szőnyeges eseményeken pedig rendre meg is villantották az álomszerű életük kötelező tartozékának számító hollywoodi mosolyt. Valószínűleg ezeknél a tragikus haláleseteknél épp ezzel a legrosszabb szembesülni, hogy még a mosoly mögött is megbújhat a pokoli üresség és a boldogtalanság.
Könnyek nélkül
Nem mintha a könnyek bármennyire is jó fokmérői lennének a depressziónak. A depresszió azért is ritka alattomos, mert felszínesen nézve egyáltalán nem „látszik”, hiába azonosítjuk a köznyelvben – tévesen és elég károsan – a hétköznapi rossz kedvvel. Vagyis a sokáig tartó nagyon rossz kedvvel – valahogy így képzeljük el a depressziót, ebből fakadóan pedig törvényszerű, hogy a depressziós ember már messziről felismerhető kisírt szeméről, bánatos sóhajairól, reszkető alsó ajkáról meg a színtelen, rövid válaszokról. Bárcsak így lenne.
A depresszió ma már népbetegségnek számít, a WHO az egyik legégetőbb egészségügyi problémaként tartja számon és friss adatok szerint Magyarországon (az Európai Unióban legmagasabb arányban) a 18 év feletti lakosság 10,5 százaléka szenved tőle. Gondoljunk csak bele, statisztikailag szinte biztos, hogy a közvetlen környezetünkben is vannak depressziós emberek.
Azt is nagy hiba feltételezni, hogy ez a sok ember mind valami jól megragadható probléma, például anyagi válság vagy családi probléma miatt depressziós. A depressziónak egyáltalán nincs törvényszerűen „oka”, még a legjobb körülmények között, legszeretőbb családban élő embereket is érintheti. Állhat persze mögötte millió és egy dolog a legsúlyosabb traumáktól a sokkal jelentéktelenebbnek tűnő apróságokig, de ha hiszünk a neurológiai felfogásnak, akkor az is lehet, hogy egyszerűen nem jutott elég a szervezetünkbe a szerotonin nevű neurotranszmitterből.
Csak figyelni kell
Jelek azért szerencsére vannak. Nem feltétlenül könnyek, de azért ha igazán odafigyelünk másokra, fel lehet ismerni a depressziós embert. A súlyosan depressziós személyek gyakran hibáztatják magukat a dolgokért, erős önutálat és keserűség dolgozhat bennük és gyakran hangoztathatják, hogy a dolgoknak nincs semmi értelmük. Általában elveszítik az érdeklődésüket a korábban örömet okozó hobbik vagy akár a szex iránt is, könnyedén feltűnhet, hogy fáradtságra hivatkozva lemondják a baráti programokat vagy elkezdik elhanyagolni kötelességeiket. A dolgok élvezetére való képtelenséget anhedóniának nevezik, depressziós embereknél pedig nagyon gyakori, hogy akár teljes napokat az ágyban fekve töltenek, és legfeljebb olyan minimális energiabefektetést igénylő tevékenységekre hajlandóak, mint a tévézés vagy a szörfözés a neten.
A fáradtság és az erőtlenség nagyon fontos árulkodó jel lehet. Ugyanakkor a depressziónál felléphet álmatlanság és túlzásba vitt alvás is, illetve ez a kettő akár váltakozhat is a kórkép fennállása alatt. Ugyanígy fluktuálhat az étvágy és az evés, elképzelhető például, hogy az egyik nap egy falatot sem akarnak enni, míg következő napon falási roham keríti őket hatalmába.
Ha tényleg figyelünk, a depressziót nagyon könnyű felismerni. Messziről ugyan nem, de kicsit közelebből nézve ordítva hívja fel magára a figyelmet. A depresszióval élő emberek gyakran egészen konkrétan mesélnek öngyilkosságról, halállal kapcsolatos gondolataikról, ürességükről és fájdalmukról, bizonytalanságaikról vagy bármilyen negatív gondolatról. Hacsak nem akarjuk tudatosan becsukni a fülünket, egészen biztosan feltűnhet, persze elég gyakran leszünk alkalmi süketek, ha valamit túl kellemetlen vagy problémás lenne meghallani.
Mert mit lehet mondani ilyenkor? Azt biztos nem hogy fel a fejjel, majd úgyis jobb lesz meg hogy nekem is elég pocsék napom volt múlt csütörtökön. A szeretettel teli odafordulás, a türelmes figyelem és a szakértői segítség sokat segíthetnek a depresszióval küzdőknek és az időben történő beavatkozással akár az öngyilkosság is megelőzhető lehet – ami igazán súlyos depresszió esetében szinte elkerülhetetlenül bekövetkezik. Társadalmi szinten pedig a legfontosabb feladat a destigmatizálás lenne, vagyis hogy ne gyengeségként, nyafogásként vagy jellemhibaként azonosítsuk a depressziót, aminek leküzdése csak a kellő akaraterő kérdése. Mert ha ilyen egyszerűen lehetne kontrollálni, – ezt mindenki nyugodtan elhiheti – senki sem akarná így érezni magát.
