„A szívünk mélyén az volt, hogy amíg bírunk, megyünk a gyerekünkért”

2018. október 24. |
Central Médiacsoport Zrt.

Gyerekvállalással kapcsolatos online sorozatunkban a terhesség és a szülés körüli tabukkal foglalkozunk. Az első részben Hanna mesél a mesterséges megtermékenyítéssel kapcsolatos tapasztalatairól, a fájdalmas kudarcoktól a reményt adó terhességig.

A pontos dátumra már nem emlékszem, talán valamikor július közepén beszéltem először Hannával, azt viszont már biztosan tudom, hogy attól kezdve nagyjából 2-3 hetente rendszeresen telefonáltunk, hogy megpróbáljunk időpontot egyeztetni. Október eleje lett, mire találkozni tudtunk, addig rosszullétek, orvosi utasítások és egy elsőre rémisztő, később viszont ártalmatlannak bizonyuló vérzés zárta Hannát a lakásba, szigorú pihenésre ítélve. Hanna épp a 20. hét előszobájában áll, mikor a kismillió hívás utáni bizarr ismerősséggel kezet rázunk – félidőben van a terhessége, korábban sosem jutott el idáig. Érthető, hogy minden sejtjével óvni próbálja a babát, akit a keserű tapasztalatokból fakadó óvatosság ellenére is a leendő anyukák rendíthetetlen reményteliségével vár. Néhány nap múlva fontos ultrahang vizsgálatra megy, és mivel kijutott neki a rossz hírekből, azt mondja, sokáig hezitált rajta, hogy inkább utána üljünk le beszélgetni. De aztán csak vállat von. „Eszembe jutott, hogy most mégis minek? Nem lehet így hozzáállni.”

„Meddőségi problémák”

„Későn érő típus vagyok” – így kezd bele a történetébe Hanna, miközben lábát felhúzva a kanapéra kuporodik. Csíkos pólója már megfeszül domborodó hasán, de még ritkán pihenteti rajta kezeit, talán csak amikor kicsit elkalandoznak a gondolatai és intenzív gesztikulálása lecsillapodik ebben az ősi ösztönben. 35 éves volt, mikor megismerkedett jelenlegi férjével, 4 év után merült fel bennük a gyerekvállalás gondolata. Kezdetben még csak úgy „lazán próbálkoztak”, és azzal ugyan már akkor is tisztában voltak, hogy kissé késésben vannak, Hannát megnyugtatták a nőgyógyász szavai, aki minden alkalommal lelkesen tájékoztatta őt dús fürtökben lógó petesejtjeiről. Ez olyan 1,5-2 évig tartott.

Aztán Hanna megelégelte, hogy az orvosok hiába zengenek ódákat a méhéről, mégsem történik semmi, közben pedig egyre csak telik az idő. Nekiugrott az alaposabb kivizsgálásoknak, ellenőriztette a hormonjait, a véralvadását, megnézette, nincs-e inzulinrezisztenciája. A leletek ugyan nem adtak okot aggodalomra, az viszont, hogy mindezek ellenére mégsem történt meg a várva várt teherbe esés, már annál inkább. Végül eljött az a pont, amikor Hanna úgy döntött, felkeres egy meddőségi klinikát. „Emlékszem, megkértem a férjemet, hogy legyen mellettem, amikor felhívom őket, mert éreztem, hogy nem fogom bírni egyedül. Köszöntek a vonal másik végén, én pedig elmondtam, hogy szeretnék időpontot kérni egy konzultációra.

És akkor megkérdezték, hogy nőgyógyászati vagy meddőségi problémával jönnék? Elhallgattam, néztük egymást a férjemmel, ő pedig a szájával némán a „meddőségi” szót formálta, amit valahogy belesuttogtam a telefonba. Közben pedig arra gondoltam, dehát nem vagyok meddő.

Hannáék ezután elmentek a klinikára, ahol mindkettejüket még alaposabb kivizsgálásnak vetették alá. Az eredmények ezúttal is biztatóak voltak, az egyetlen ellenségük az idő maradt. A mesterséges megtermékenyítést választották.

Nincs hatalmad fölötte

Hanna és férje mindennek alaposan utánajártak, bújták a külföldi oldalakat, kifaggatták biológus ismerősüket, végül pedig egy olyan klinikát választottak, ahol 5 napig tartják a petesejtet és a hímivarsejteket a csészében. Ez azért fontos, mert bár az életképes megtermékenyülés főleg a 3-5. napon válik láthatóvá, rengeteg helyen ültetnek be már a 2-3. napon szinte „esélytelen” embriókat. A gyakran kegyetlen számokban megmutatkozó „esélyek” kérdése végigkísérte az egész folyamatot: Hannának már az elején elmondta az orvos, hogy az ő korában a beültethető embriók közül 10-ből 1-nek van esélye rá, hogy baba legyen belőle.
„Odatolták az orrom elé a statisztikákat, láttam a számokat, ahogy az esélyek meredeken zuhannak lefelé 40 éves kor után a papíron” – emlékszik vissza. Tudta persze, hogy ezek csak számok, de ilyen helyzetben az embernek óhatatlanul eszébe jut, hogy valami talán végérvényesen elromlott. Hanna úgy fogalmaz, ő mindig inkább olyan lebegős-keresős típusnak tartotta magát, és sosem kapott olyan visszajelzést az élettől, hogy komótos tempója problémát jelentene. Egészen addig a pillanatig, amikor az eltelt évek kíméletlenül megmutatták magukat:

Először úgy éreztem, hibát követtem el, és hogy mennyire okosak voltak azok a barátnőim, akik már tíz éve gyereket csináltak.

Arra gondoltam, mikor a férjemmel összejöttünk, már 1 hét után összeköltöztünk, a kapcsolat elején szinte ki sem léptünk az ágyból, biztosak voltunk benne, hogy együtt maradunk, hogy ez az a szerelem. Akkor miért nem vállaltuk be? De egyszerűen még nem tartottam ott, egyikünk sem.”

Hannáék 2015 júliusában jártak először a klinikán, összesen öt körben próbálkoztak ott – sikertelenül. Az első alkalommal ugyan sikeresnek tűnt a beültetés, zsinórban három ultrahangon is mindent rendben találtak, de aztán egyszer csak eltűnt a szívhang. „Az egy nagyon erős pillanat volt, szembesülni vele, hogy nincs kontrollod, nincs hatalmad a dolgok felett. Hiába adsz bele mindent, a testedet, a lelkesedésed, rengeteg pénzt, ezek nem garantálnak semmit. Rá kell jönnöd, hogy nem az a világ rendje, hogy ha te mindent megteszel, annak meg is lesz az eredménye, ez egy nagyon fontos tanulság ebben a folyamatban. Amikor erre rá kellett jönnünk, kicsit mindketten megborultunk” – emlékszik vissza. Az orvos ugyan figyelmeztette őket, hogy az első beültetésre – még ha sikeres is lesz – tekintsenek amolyan „próbaként”, de lássuk be, egy ilyen helyzetben az azonnali biztató kilátások után szinte lehetetlen nem reménykedni. És talán felesleges is. Arról nem is beszélve, hogy az orvosok is nagyon lelkesek voltak, Hanna számára azóta is kérdés, hogy az ő örömük és izgatottságuk vajon jó vagy rossz hatással volt a helyzetre. Kellett hozzá néhány hónap, amíg Hanna fizikailag és lelkileg és képes volt felállni egy újabb menethez, de abban biztosak voltak, hogy tovább akarnak próbálkozni.

„Senkinek nem kívánom ezt a döntést”

A második terhesség is elindult, ott azonban Hannáék súlyos döntéssel találták szemben magukat: vállalják-e a babát, miután kiderült, hogy genetikai betegségben szenved? Először csak gyanúról volt szó, biztosat nem tudtak mondani, mikor azonban a kivizsgálást néma csöndben, megfeszített arcvonásokkal csinálta végig az orvos, már egyértelmű volt, hogy baj van. „Nem kívánom senkinek, hogy ilyen döntéshelyzetbe kerüljön” – mondja lassan Hanna, látszólag elnehezíti, ahogy mesélés közben újra egy ilyen sötét fejezethez ér. A legsötétebb az életében, teszi hozzá. „Sokat kutakodtunk, de azt láttuk, jelenleg nincs semmilyen megbízható tudás arról, mennyire fog szenvedni ez a baba, ezért végül úgy döntöttünk, hogy nem vállaljuk. Ezután mesterségesen beindítottak egy vetélést. Emlékszem, milyen furcsa volt, bent voltunk a kórházban, és miután túl voltam rajta, jött az adrenalinlöket, mint egy szülés után, a testem pont ugyanúgy működött. Pár nappal rá elindult a tejem is.

Az elég meredek volt. Úgy ülni otthon, hogy nincs gyerek, nincs semmi, de mennem kell a drogériába a tapaszokért, hogy az anyatej ne áztassa el a pólómat.

Borzasztóan nehéz volt végigcsinálni.” A helyzetet az sem könnyítette meg, hogy Hanna rengeteg ellentmondásos reakciót kapott a rokonoktól, ismerősöktől. Bár alapvetően végig támogatták, mikor a beteg embrió elvetetése szóba került, elkezdtek érkezni a telefonok vallásos rokonoktól, akik „életfeladatként” hivatkoztak a beteg gyerek felnevelésére. Hanna, aki végig nagyon nyíltan beszélt a gyerekvállalás körüli folyamatokról, akkor mégis elbizonytalanodott, hogy talán nem kellett volna ennyire beavatnia a környezetét. Persze hamar vitába száll saját magával: miért is fojtotta volna el mindezt, mikor erről szólt az élete? „Ha megkérdezik, hogy vagyok, mit válaszolhattam volna? Lehetett volna másképp csinálni, de azt éreztem, hogy mindezt elhallgatni irtózatos erőfeszítés lett volna.”

A második beültetés után Hannáék már elintézték, hogy az embriót genetikai vizsgálatnak vessék alá. Ez külföldön ugyan bevett gyakorlat, Magyarországon az ilyen korai kivizsgálást (PGS – preimplantációs genetikai szűrés) nem engedélyezték, így a lefagyasztott embriót külföldre kellett küldeniük, hogy a szükséges vizsgálatokat elvégezzék.

Jó döntésnek bizonyult, ugyanis a következő három körben a genetikai vizsgálat alapján már egyetlen embrió sem volt beültethető. Ez ugyan (legalábbis részben) megkímélte Hannát a testi megpróbáltatásoktól, lelkileg viszont csak újfajta akadályokat gördített elé. Ráadásul a harmadik körben már csak egyetlen beültethető embrió marad, ami valahogy azt üzente Hannáéknak, hogy egy lejtmenetről, egy végzetes kudarccal záródó végpont felé robogásról van szó – pedig akkor már extra adag gyógyszerrel stimulálták a testét. Az ötödik próbálkozás után megfeneklettek. Úgy érezték, ugyanazon a klinikán már nem képesek vállalni egy újabb csatát.

Nem reménykedsz, csinálod

„Nem szeretem azt mondani, hogy ’te ezt nem értheted’, mert olyan lekezelően hangzik. De közben olyan dolgok történtek velünk, amikről azt képzeltük, hogy nem történhetnek meg. És nem is baj, hogy azt képzeltük, hiszen csak így lehet leélni egy életet. Tudod, mondják, hogy ha kimész az utcára, bármikor a fejedre eshet és agyonüthet egy tégla. És ez így is van. Mégis van egy illúziónk, hogy van kontrollunk a történések felett és minden rendben lesz. Ez teszi élhetővé az életet, de sajnos ez akkor is csak egy illúzió.”

Hanna azt mondja, férjével egy sivatagban érezték magukat, amiben hiába menetelnek előre, sosem találnak oázist. Az azért látszott, hogy Hanna teste jól bírja a stimulálást, és mivel optimizmus és kitartás is maradt még bennük, úgy döntöttek, elmennek egy nagyon jó hírű bécsi klinikára. És bár Hannáék története nem az állami egészségügy egyre gyakrabban elmesélt kálváriáiról szól – épp az ilyen esetek miatt választottak magánklinikákat – a bécsi doktornő odafigyelése, szakmai és emberi hozzáértése újabb lendületet adott nekik a próbálkozáshoz. Pontosabban nem is csak lendületet: az ott beültetett baba növekszik most is Hanna szíve alatt. Amikor arról kérdezem, mennyire mer reménykedni az idáig vezető traumák után, Hanna elgondolkodik egy pillanatra:

Valahogy nem reménykedsz, hanem csinálod. De persze épp azért csinálod, mert reménykedsz. Olyan érzés ez, mintha a remény több szinten létezne, és minket már nem tud eltölteni, de attól még ott van valahol mélyen. Mert a szívünk mélyén mindig az volt, hogy amíg bírunk, megyünk a gyerekünkért. Ugyanakkor ha sokszor elbuksz, már nem a remény visz előre, hanem valamiféle mély tudás, hogy harcolnod kell, különben nem lesz gyereked.

Persze egy ilyen küzdelem rengeteg erőforrást igényel – nem csupán elvont értelemben. Hanna mosolyogva megjegyzi, hogy „szerencsére” nem tudja, pontosan mennyit költöttek a vizsgálatokra, beültetésekre és egyéb orvosi költségekre, de az biztos, hogy nagyságrendileg milliókról van szó. Neki volt lehetősége rá, hogy a jobb esélyeket ígérő intézményekhez forduljon (a barátnőktől hallott rémtörténetek után fel sem merült benne, hogy kihasználja az államilag támogatott lehetőséget), de ez a döntés komoly áldozatokkal járt: férjével a saját lakásról kellett lemondaniuk, hogy gyerekük lehessen. De nem panaszkodik, nem kérdés számára, hogy megérte. Emellett viszont ott van a lelki küzdelem is, az „érzelmi hullámvasút”, ahogy Hanna sokszor hivatkozik rá, amiről azt gondolja, férje segítsége és terapeutája útmutatása nélkül nem tudta volna végigcsinálni.

Elengedés/Megengedés

„Az elmúlt években rengetegen mondták, hogy engedd el, és akkor majd összejön… De akkor feltettem a kérdést, hogy mégis hogy engedjem el, mikor most minden erőmmel bele kell állnom ebbe a folyamatba? Erre mindenki csak vonogatta a vállát.”

Ilyen helyzetekben általában törvényszerűen számíthatunk a környezet – többnyire jószándékú – szakértő megjegyzéseire. Hannáék is kaptak tippeket, sokan próbálták őket az örökbefogadás felé terelni, amit ugyan nem zártak ki, valahogy mégis azt érezték, amíg van bennük erő, inkább a saját gyerekért harcolnak. Ezt nem akarták „elengedni”, miközben persze a kudarcok után fel kellett tenniük maguknak a kérdést, hogy tulajdonképpen miértis vállalják mindezt? „Egy ilyen folyamatban olyan dolgokon is el kell gondolkodnod, amik hagyományosan nem merülnének fel” – magyarázza Hanna. „Csak mész, mész előre és ha egy kis értelem szorult beléd, akkor néha megtorpansz és megkérdezed magadtól, hogy mégis mi az, ami előre visz? Ilyenkor szembe kell nézned magaddal, hogy ki tudd mondani például azt, hogy mondjuk azért is csinálom, hogy ne legyek egyedül… és ezeket nem könnyű megfogalmazni. Ha valaki huszonévesen véletlenül teherbe esik vagy épp ellenkezőleg, tudatosan követi az egyetem-munka-férj-gyerekek társadalmi megegyezésen alapuló mintáját, akkor ilyen kérdések általában nem bukkannak felszínre.”

Amikor egyszerre találjuk szemben magunkat ilyen kíméletlenül őszinte szembenézést megkövetelő kérdésekkel, mély fájdalmat okozó traumákkal és növekvő félelmekkel, szinte elengedhetetlen a szakértői segítség – legalábbis nehéz elképzelni, hogyan is lehetne másképp. Ebben Hanna is egyetért, terapeutája támogatását többször is kiemeli, miközben beszélgetünk: „Bejártam egy utat a terápiás folyamatban, ahol elengedés ugyan nem, de valamiféle megengedés történt. Ahogy mentem végig ezeken a megpróbáltatásokon, megtanultam sok mindent megengedni magamnak. Hogy akkor is értékes vagyok, ha valami nem sikerül.”

Gyetvai Viki családterapeuta-jelölt és mentálhigiénés szakember kimondottan a lombikkezeléssel kapcsolatos lelki és párkapcsolati problémák kezelésére specializálódott. Szerinte a legtöbb gond a teljesítményalapú szocializációnkból fakad, vagyis abból, hogy azt gondoljuk, kontrollálhatunk mindent – a lombik sikerét is. „A lombikozási folyamatban rengeteg formában jelenik meg a veszteség. Kezdve már a stimulálási fázisban. Előfordulhat, hogy a mesterségesen serkentett 10-20 tüszőből csupán néhány darab petesejtet lehet leszívni. Amikor egy nő felébred az altatásból, az asszisztens pedig közli a számokat, az illető máris kudarcélményt élhet meg, hiszen ebben a teljesítményközpontú gondolkodásban úgy érezheti, ’nem teljesítettem elég jól’.”

Az orvosok is felelősek: ahogy Hanna történetéből is jól látszik, az egészségügyi dolgozók rengetegszer próbálják sportpályára való lelkesedéssel biztatni a nőket, azaz csak a sikert hangoztatják, amitől a párok még nehezebben élhetik meg veszteségeiket.

Ezek a beavatkozások fájdalmasak is lehetnek. Nem ritka, hogy valaki fájdalmában elsírja magát. Ilyenkor gyakori válasz, hogy ’nem szabad sírni, tessék kibírni és  reménykedni, úgy fog majd sikerülni!’.

Így a nő megint egyedül marad félelmével, fájdalmával. Ha emiatt letiltja az összes testi és érzelmi megélését, azaz leválasztja önmagáról a saját aktuális élményeit, akkor traumatizálódik a folyamatban. A lombikozás önmagában stresszel teli esemény. Ha ezt nem segíti kezelni senki, akkor pont a sikertelenség egyik lehetséges okát hozzák létre, hiszen – ahogyan a kutatásokból jól tudjuk – a stressz kimondottan csökkentheti a teherbeesés esélyeit.”

Természetesen nem a reménykedéssel van a baj, de Gyetvai Viki szerint nem szabad elfojtanunk a félelmeinket, még akkor sem, ha attól rettegünk, talán sosem lesz gyerekünk. Szerinte tisztában kell lennünk a lombikozás esélyeivel. Egészség- és párkapcsolatot védő, ha élettervet készít a pár: hány beavatkozást vállalnak, vagy anyagilag mennyit hajlandók áldozni lombikra. “Igenis kell beszélni a ‘Mi van, ha nem sikerül?’ kérdéséről. Ez végig ott lappang az egész folyamatban!” – véli a szakértő.

„Rengeteget tudunk az emberi testről, de az orvostudománynak kevés pontos fogalma van arról, hogy egy-egy beültetés után pontosan miért nem alakul ki terhesség. Ebben a kiszámíthatatlanságban szükségük van mankókra, olyan érzelmi mentőmellényekre, melyeket maguknak teremtenek. Ez a rendszer sajnos nem ad kapaszkodót ahhoz, hogy a nők tudják, a kudarc normális és nagyon is része az ilyen folyamatoknak, így arra sincs segítség, hogy ezt a sok kudarcot hogyan dolgozzák fel. A lombikozás közben történő veszteségek feldolgozásához valódi gyászmunkára van szükség, erre azonban nincs elég idő, így gyakran nem kerülnek átélésre, csak rakódnak egymásra a veszteségek. Ez pedig nagyon megterheli a mentális stabilitást.” Gyetvai Viki szerint a lombikozás közben mindenkinek tisztában kell lennie a kockázatokkal, amiket vállal és azzal is, hogy lehet segítséget kérni.

Hanna most azt mondja, nagyon szeretné már megismerni a kisfiút, aki „férjéből és belőle lett”. A genetikai vizsgálatból már ezt is biztosan lehet tudni: kisfiút várnak. Ő ugyan még most is inkább megpróbálja eltakarni pocakját, ha összefut a környéken ismerőseivel, de ez nem jelenti azt, hogy ne bizakodna. „Egyszerre van bennem elképesztő óvatosság és a bizalom, hogy minden rendben lesz. Tudod, a lombiknál valahogy egyedül vagy a testeddel, az az érzésed, hogy most neked kell nagyon ügyesnek lenned. De meg kellett értenem, hogy ezt most már együtt visszük, ő meg én. Neki is ügyesnek kell lennie. Itt van bennem ez a kis élet, mennie kell előre, nekem pedig bíznom kell benne, hogy csinálja a dolgát.”

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek