Létezik-e gasztrogyász?

2019. január 01. |
Central Médiacsoport Zrt.

Szakkönyvek sokasága és cikkek, applikációk özöne foglalkozik azzal, hogyan lépjünk túl azon, amikor egy-egy ex, vagy fontos személy eltűnik az életünkből. Nekem a szekrényben lévő csontvázak mellett a lassan egy Larousse gasztronómiai lexikont megszégyenítő, „múltba vesző” kedvenc kajákkal is van mit birkóznom fejben és lélekben.

A torkosság bűn. A hét főbűn egyike, emellett igaz szenvedély is, amely egy-egy korszak lezárultával, és az egykori, szívdobogtató gasztrokedvencek elvesztésével akár sóvárgássá, örök hiányérzetté, úgynevezett gasztrogyásszá is szelídülhet konkrét fogások esetében.

Amikor a második szavad: hús

Úgy nőttem fel, hogy körülöttem idősebbek tömege idézte meg sóhajtozva letűnt korok figuráit, sokfogásos karácsonyi menükkel birkózó anyákat, nagyevő, a muzsikusokat hajnalig zenéltető apákat, mesterszakács szinten feszt a konyhában praktizáló tántikat, tragikusan korán meghalt szerelmeket, határ-átrajzolásokkal elvesztett testvéreket.

Az emlékszel a Jolán tánti rétesére?, a frissen borotválkozott Tatuka illatára? vagy Nina tánti kertjében az orgonafa illatára? jellegű kérdések egymásnak adták a fejem felett a kilincset miközben én épp Marokkó pálcikákkal igyekeztem művégtagot barkácsolni az egylábú replika Barbiemnak – szemeimmel a műtét, a füleimmel pedig a kanapé felé navigálva. A kiterjedt családom szereplőinek, és mellékszereplőinek névsora azóta sokat változott. Rengetegen elmentek, sokan jöttek, az élet zajlott, ahogy azt már csak illett neki. De az étel, a napi manna központisága, a letűnt korok általam sosem ismert alakjaihoz fűződő mesterfogások megidézése mindig stabilan jelen volt. Az én famíliámban, ahogyan a legtöbb ideiglenesen, vagy permanensen mellénk sodort családban is. A rengeteg családi „szellemkaja” mellé aztán szépen elkezdtek felzárkózni az én személyes, örökre elvesztett, mondjuk úgy, homályba kotort kedvenceim is.

Munkö, drága munkö..

Tény, hogy mindig szerettem enni. Az egyik első szavam is a hús volt, de szerintem szerethetően, alázattal ettem mindig. Szépen, lassan végeztem odaadó fogyasztóként az evést, a balettel ellentétben hálával és örök szerelemmel űzött műfajként tekintettem rá egész kiskoromban, és most is. Nagy az esély, hogy családi vonás, erre csak egy szelíd bizonyíték a sok közül az egyik néhai, kényszeresen főző és traktáló erdélyi nagynéni, aki például csak „Munkö, drága, munkö” (rossz románsággal, Egyél drágám, egyél!) néven fut minden sztoriban.

Kitartó, és türelmes voltam, ha magas minőségről volt szó. 9 évesen heteket vártam, hogy a szüleim végre elejtsék azt a fél mondatot, hogy na, most vasárnap akkor Gyurka bácsiéknál eszünk. Én azon a héten már a nyelvtan dolgozatot is a Terike néni féle vékony cérnametéltes, selyem textúrájú tyúkhúsleves ízével a számban írtam, ami csak annyira volt sárga, és rafináltan olajpettyes, hogy elegánsan körbevonja a feszes, precízen az “al dente” és a “maga a tökély” állag közé főzött tésztát. Amikor évekkel később megtudtam, hogy a melegszívű lángelme, Gyurka bácsi után a csupaszív és csupamosoly Terike néni is elment, én belül triplán gyászoltam.

De tinédzserkori legjobb barátnők anyukájához is fűznek hasonló örök kötelékek, vagyis nevezzük őket inkább nevükön: gasztrobilincsek. Bár Klári lányával karakterileg összeférhetetlennek bizonyult a baráti duónk, a hűtőjükben, a kopott kis vájlingban mindig fixen ott lapuló májas-zsíros-hagymás cuccnak a gondolata azóta is szinte a mennybe visz. Ugyanez az inger a nimbuszskálámon akutabb formában egy 7 éves kapcsolatom anyósjelöltjének a libacombja. Na, abból konkrétan orrvérzésig tudtam volna fogyasztani, és bár évekig 1-2 Michelin-csillagos éttermeket tesztelve írtam gasztrocikkeket, a Zsuzsika-féle pirult kacsacomb-bőr és a zsengén, szégyentelenül omló, babarózsaszín csont-menti húsfalatkák kettősét még soha senkinek sem sikerült ilyen harmonikusan egybehorgolnia egy serpenyőben sem számomra.

Önvizsgálat a gasztroemlékek romjain

Volt idő, amikor azt gondoltam, kész. Nekem beteg az agyam. Az fix. Exeket, meghitt, romantikus pillanatokat nem, de anyukák, nagyik főztjét visszasírom? Hát milyen ember az ilyen? Hol az EQ? Hol lapul a női érzelmi kifinomultság, a lélek érzékenysége? Egy-egy fájdalmas párkapcsolati vita helye a város különböző pontjain, egy-egy szakítás bevillanó képe maximum csak azt váltja ki nálam, Jé, hát, hogy én mit is úsztam meg!, de egy anyuka, szelíd motorosokat idéző, fergeteges mexikói kukoricakrémlevese, vagy egy imádnivaló, introvertált kisvárosi apuka színtiszta szeretettel készült házi csirkepaprikásának emléke könnyeket csal a szemembe? Hát milyen világot élünk itt a fejemben?

Aztán igen, megtörtént az önfelmentés. Egyszer csak utólag bevillant a titokzatos, távoli múltból az egyik ex szájából elhangzott felszabadító mondat. Egy családi ebéden anyukám sóskakrémlevese után (amelynek én szégyellem, de szinte méltatlan, kisfogyasztója vagyok) harmadszori repeta után kibukott belőle, vajon hogy lehet e nélkül élni? Szóval ezek után nem átallom azt gondolni, hogy talán van olyan másnál is, hogy valami nagyon finom egyszerűen csak betalál. Annyira, hogy szinte a DNS-ünk részének érezzük, majd amikor merész ívben fordul a kocka, és jön az elszakadás, gyászolunk, és végül megtanulunk együtt élni a hiányával. Hiszen a barátokkal, exekkel való végleges szakítás után mégsem csengetünk be váratlanul a felmenőkhöz, hogy csókolom, én csak a receptért…

Fotó: Profimédia – Red Dot

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek

Ne várjunk a boldogságra, magától nem jön el! álomkép

Ne várjunk a boldogságra, magától nem jön el!

Miért éneklünk a zuhany alatt? ének

Miért éneklünk a zuhany alatt?