Rögtön az írásom elején le is dobom az atombombát: nem szeretnék gyereket. Sosem vágytam rá, nincs bennem anyai ösztön, nem érzek késztetést arra, hogy hátrahagyjak magamból egy másik embert a világnak. Soha nem voltak ilyen érzéseim, ezzel pedig teljes mértékben ki is vagyok békülve. Szerencsére a barátom is hasonlóan gondolkodik, már a kapcsolatunk kezdetén kiterítettük lapjainkat, és megegyeztünk abban, hogy egyikőnk sem szeretne gyereket vállalni. Elviekben tehát az ég világon semmi problémám nem kellene, hogy legyen: az egyedüli ember, akinek az életét befolyásolhatná a döntésem, elfogadta azt és támogat benne. Akkor mégis mi a gond?
Leginkább az, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva az emberek egy része (idegenek és ismerősök egyaránt) úgy gondolja, hogy köze van ahhoz, hogy én mit kezdek, vagy mit nem kezdek a saját méhemmel. A legtöbben pedig még feljogosítva is érzik magukat arra, hogy az én privát döntésemet megkérdőjelezzék vagy elítéljék. Persze tudom, hogy ezeknek az embereknek a többségét nem kifejezetten a rosszindulat vezérli. Sokkal inkább az lehet a probléma, hogy a női testet hajlamosak vagyunk egy olyan valamiféle köztulajdonként kezelni, aminek az egyetlen elfogadott funkciója, hogy megfoganjon és szüljön – lehetőleg minél több gyereket.
Természetesen én sem tagadom, hogy a szülés, a gyereknevelés az emberi élet elengedhetetlen része, azt viszont nem gondolom, hogy minden nő számára ez lenne a boldogság elérésének egyetlen módja. Hiszem, vagy legalábbis remélem, hogy gyerek nélkül is lesz értelme az életemnek, annak az életnek, amit a saját magam jogán, gyerek nélkül is teljes értékű nőként élhetek le. Szóval én csak ezt szeretném így nőnapra. Hogy fogadjuk el, hogy mi, nők is rengetegfélék lehetünk, különböző vágyakkal és más-más életutakkal.
Engem egyébként már egészen a húszas éveim eleje óta nyüstöl azzal a szűkebb-tágabb környezetem, hogy gyereket kéne szülnöm – az igazi armageddon azonban kétségkívül most, a harmincas éveimben jött el. Az alábbiakban elrettentés gyanánt össze is gyűjtöttem azokat a (gyakran egészen váratlan) helyzeteket, amikor az emberek szinte a semmiből is képesek felhozni a szülés témáját, és azokat a „jó tanácsokat”, amiket eddigi nemanyaságom során megkaptam.
„Ó, majd meggondolod magad, ez még megváltozik”
Szerintem nincs olyan tudatosan gyermektelen nő, aki ne hallotta volna ezt a mondatot… Úgy ezerszer. Ezek azok a mondatok, amikkel a kedves érdeklődők gyakorlatilag kiskorúsítanak: azt feltételezik, hogy én magam nem vagyok elég értelmes/érett ahhoz, hogy tudatos döntéseket hozhassak a saját testemről. Persze tudom jól, hogy benne van a pakliban az is, hogy valaki, aki eleinte még nem volt biztos a gyerekvállalásban, később tényleg meggondolja magát… Az én esetem viszont nem ilyen. Soha nem voltam bizonytalan, de bármilyen józanul érveltem is az álláspontom mellett, sosem vettek komolyan. Minden egyes szülésről szóló beszélgetést ezzel a bűvös „majd meggondolod magad..” mondattal zártak. És tisztán emlékszem egy olyan férfi ismerősömre is, aki a húszas éveimben évekig nyomasztott azzal, hogy meló helyett miért nem megyek már el végre szülni… Hiszen mindjárt kifutok az időből.
„Majd ha felébred benned az anyai ösztön”
Ezen az anyai ösztön dolgon sokat gondolkoztam. Ezt is főleg a húszas éveim végén kaptam meg bölcs ismerőseimtől, akik még azt is előrevetítették, hogy pontosan mikor fog nálam ez az ösztön beindulni. A jóslat szerint ennek a bizonyos nagy bummnak harmincéves koromban kellett volna bekövetkeznie. Harmincéves azonban már elmúltam, három évvel is, és semmi. De mivel annyira nyomatták ezt az anyai ösztön dumát, kifejezetten vártam, figyeltem magam, hogy vajon történni fog-e valami változás. Hogy vajon máshogy nézek-e majd a kisgyerekekre harmincéves korom után, hogy vajon rám tör-e az anyaság iránti vágy, ha meglátok egy terhes nőt.
Ez a „majd felébred benned az anyai ösztön” szöveg valójában csak egy valamire volt jó: arra, hogy szarul érezzem magam tőle. Ha nem ébred fel bennem, akkor nem is vagyok igazi nő? Selejt vagyok? Valami nagyon el van romolva bennem?
„Majd ha megtalálod azt a férfit, akinek gyereket akarsz szülni”
Vajon nem az a nekünk való férfi, aki megért bennünket és olyannak fogad el, amilyenek vagyunk? Nem az az ideális kapcsolat, ahol a két fél hasonlóan gondolkozik a jövőről? Az ilyen megjegyzéseket már csak a pasim miatt is meglehetősen sértőnek találom. Egyébkén meg, ha én száz százalékig biztos vagyok benne, hogy nem akarok gyereket, akkor nincs olyan férfi a Földön, akinek a „kedvéért” hajlandó lennék szülni.
„Ha a családban gyerek születik, neked is megjön a kedved”
Az volt csak az olaj a tűzre, amikor néhány éve a nővéremnek megszületett a kisfia. Néhány ismerősöm már előre dörzsölte a tenyerét, gondolván, hogy „na, a kis hülye most majd úgyis rájön, hogy nem tudja gyerek nélkül leélni az életét”. Az volt az elgondolásuk, hogy ha eddig valami hiba folytán nem is indult el bennem ez a bizonyos anyai ösztön, a nővérem babája láttán úgysem tudok majd megálljt parancsolni a szülési vágyaimnak. A felismerés és a tűzijáték persze ezúttal is elmaradt. Sőt, azóta a nővérem második gyereke is megszületett, és továbbra sincs semmi. Egyébként mindkét gyerkőcöt imádom – és ezen még én magam is meglepődtem, sosem voltam ugyanis az a kifejezetten gyerekkedvelő típus. Az unokaöcsimért és unokahugomért viszont teljes szívemből odavagyok. Ők tényleg tökéletesek, nekem pedig az felel meg tökéletesen, hogy saját gyerek helyett velük foglalkozhatok.
„Törődj bele, 30 után az egészséged is csak az anyaság miatt lehet fontos”
Míg a fenti mondatokkal inkább csak a közelebbi-távolabbi ismerőseim nyomasztottak, az elmúlt hónapokban egy egészen új szintre lépett a méhemben való kéretlen „turkálás”: beléptek a képbe az orvosok is.
Néhány hónapja endokrinológushoz kellett fordulnom. Nem mennék most bele a tüneteim boncolgatásába, a lényeg, hogy hormonális problémáim voltak, amiket azért szerettem volna orvosolni, hogy épen és egészségesen élhessem le az előttem álló, remélhetőleg jó sok évet. Nos, a doktor úr egészen más oldalról közelített a problémámhoz. Nem volt kifejezetten bántó, inkább csak tapintatlan és kissé sokkoló. Még végig sem mondtam neki a panaszaimat, amikor ő már rákezdett: megtudtam, hogy mennyire felelőtlen is voltam a húszas éveimben, és hogy az akkori rendszertelen életvitelem miatt fogok majd most jól elkésni a focicsapattal… Igen, a focicsapatnyi gyerekkel, akik azért nem fognak tudni most rögtön megszületni, mert fiatalabb koromban nem voltam elég előrelátó. A doktor úr meg sem kérdezte, hogy tervezek-e gyereket, én pedig még véletlenül sem utaltam ilyesmire a panaszaim részletezése közben, ő viszont gyakorlatilag készpénznek vette, hogy egy 33 éves nő csak azért foglalkozhat az egészségével, mert szülni akar. Persze a kirohanás után gyorsan megnyugtatott, hogy ne aggódjak, össze fog jönni az a baba, csak hát, így majd idő kell hozzá. Én mindeközben már annyira kellemetlenül éreztem magam, hogy csak bólogatni tudtam. Nem mertem megszólalni, féltem, hogy ítélkezés, vagy az a bizonyos kiskorúsítás lenne a jutalmam, ha bevallanám, hogy még véletlenül sem szeretnék teherbe esni.
Ami azonban az endokrinológusnál is meglepőbb volt, hogy ez a téma nemrég még egy bőrgyógyászati vizsgálaton is előkerült. A doktornő éppen azt dicsérte, hogy milyen szép a bőröm a koromhoz képest, (már ez is kedves azért) mikor hirtelen rákérdezett: „ugye nem szült még?”. A nemleges válaszom után először csak arról világosított fel, hogy ez a szép bőr bizony szülés után már sosem lesz a régi, majd miután így meghozta az anyává váláshoz a kedvem, gyorsan azt is hozzátette, hogy most már azért ideje lenne belehúzni. A következő negyedórában aztán hallgathattam a tanulságos történeteket azokról a pácienseiről, akik hozzám hasonlóan későn kaptak észbe – és akik természetesen ma már mindannyian nagyon bánják, hogy nem vállaltak hamarabb gyereket. Mindeközben én megint csak bólogattam, nem akartam kiábrándítani a csúf valóságommal.
És természetesen mindezek után ott vannak még az éves nőgyógyászati vizsgálatok is, de érthető módon az ott elhangzó mondatokon lepődök meg a legkevésbé. Rutinszerűen minden egyes alkalommal meghallgatom mennyire gyönyörűek is a petesejtjeim, és mosolyogva fogadom a doktor úr bókjait, miszerint az én tankönyvbe illő méhemből bizony egy egész focicsapat is kifejlődhet. Igen, már megint az a bizonyos focicsapat.
Mindeközben a barátom…
Beszólások és bármiféle nyomasztó mondatok nélkül éli mindennapjait. Bár ő még nálam is idősebb, rohamosan közeledik a negyvenhez, mégsem érdeklődik senki sem a szaporítószervei egészsége felől. Tőle nem várják el, hogy apai érzései legyenek, és senki sem gondolja, hogy gyerek nélkül boldogtalan lenne az élete.
Bár lehet, hogy gondolják, csak neki nem mondják. Akkor én is csak annyit kérnék, hogy ezentúl értem se aggódjanak ennyit.
