Az Igazából szerelem című filmben hangzik el az a mondat a képzeletbeli amerikai elnök szájából, amikor brit kollégájával beszélget, hogy „mindent megadunk nektek, amit meg akarunk adni”. Szinte biztos, hogy mindannyian ismerünk legalább egy olyan személyt, aki látszólag nagyvonalúan, teljes odaadással támogat bennünket, és az együtt töltött időben a maximumot nyújtja, mindezt azonban kizárólag a saját szempontjainak megfelelően teszi, és csak addig a percig, amíg a szó szoros értelmében ott van mellettünk. A jelenség hátterében egy olyan mérgező viszony áll, amely egyaránt megvalósulhat párkapcsolatban vagy barátságban, a munkahelyen vagy a családban.
Dániel volt a húszas éveim egyik legszórakoztatóbb figurája. Amikor ott volt, nagyon ott volt. Izgalmas dolgokat talált ki, nagyvonalú volt, ha együtt voltunk, mindig a tenyerén hordozott. Azt hittem, igazán jó barátom. Egy ideig egyáltalán nem tűnt fel nekem, hogy a programok időpontját és helyszínét soha nem én találom ki, hanem mindig kizárólag ő. Vagy ha hívom, akkor előfordul, hogy napokig nem hív vissza, majd amikor telefonál, azt mondja, most azonnal találkozzunk. Én pedig csapot-papot otthagyok a hívószóra, még a munkahelyemről is lógok, és szinte bármit lemondok, mert tudom, hogy a vele töltött idő különleges lesz.
Aztán egyre többször hasított belém a felismerés, hogy Dániel szinte soha nincs ott, amikor én szeretném, vagy amikor nekem lenne szükségem őrá. Soha nem azt csináljuk, ami az én ötletem, és soha nem akkor, amikor én szeretném. És azt is egyre inkább láttam, hogy ez mit hoz ki belőlem. Hogy a kedvéért lemondok programokat, átszervezem az egész napomat, ha épp ráér, és másoknál emiatt néha sunnyognom kell. Próbáltam ezen változtatni, megbeszélni vele mindezt, de a válasz mindig néhány filmbe illő mondat volt, mennyire fontos vagyok neki, és hogy csak ez számít.
Szerencsésnek tartom magam, mert egy idő után teljes mértékben átláttam Dánielen, sőt fogalmazhatok úgy is, hogy a dánieleken. Mert ez az eset nem egyedi, és sajnos rengeteg olyan emberrel találkozhatunk, aki hasonlóan használja a környezetében lévő embereket. Mivel mi csak barátok voltunk, nekem könnyebb volt az eltávolodás mellett döntenem, bár hozzá kell tennem, egy ilyen embertől nem is olyan könnyű eltávolodni. De beszéljen a jelenség lélektanáról az, aki képes ezt szakmai szemmel is nézni, pszichológus szakértőnk, Páli Patrícia.
Hol vagyok ebben én?
„Ha valaki része az életednek, az más szóval azt jelenti, hogy a rendszer részévé válik – olyan mértékben persze, amilyen szerepet betölt benne, és amilyen a kapcsolat köztetek. Mindegy, hogy az illető a szerelmed, a barátod, egy ismerősöd vagy egy kollégád, az nem lehet, hogy egyszer százszázalékosan, máskor pedig nulla százalékban van jelen. Erre szoktam azt mondani, hogy lekapcsolnád magadról a lábadat csak azért, amiért éppen nem használod, mert mondjuk ülsz? Ha valakit az életedbe engedsz, a rendszer részévé teszel, akkor megadod neki azt a fajta szabadságot is, hogy elérhető vagy számára, az ő igényei szerint is” – mondja szakértőnk, és hozzáteszi, hogy a fent vázolt kapcsolat, legyen az barátság vagy szerelem, egy nagyon igazságtalan, és érzelmileg is meglehetősen kiszolgáltatott helyzetet teremt. Az ugyanis nem lehet egy kapcsolat alapja, hogy az egyik fél csak úgy és csak akkor fontos a másiknak, amikor a másik éppen úgy akarja.
Szerző: Lami Juli Fotó: Getty Images
