Hat évvel ezelőtt kezdődött a független, szabad életem, ami tulajdonképpen egy kísérlet volt arra, hogy lehet-e úgy élni, ahogyan szeretnék. Kompromisszumok nélkül, sokkal több időt töltve azzal, akit és amit igazán szeretek. Ennek az életnek persze komoly ára van, de még annál is több előnye. Kreatívvá, tudatossá és az eddigi tapasztalataim alapján boldogabbá is tesz. Az anya és fia kalandtúra ötlete is ugyanabban az évben született: karácsonyra mindössze egy mondatot csomagoltam be anyámnak ajándékként. A fa alá apró dobozban egy hengerré görgett papírdarab került, amelyet aztán átkötöttem egy szalaggal. A papírlapra csak annyit írtam, „Közös út Párizsba”. Tárgyak helyett élményt akartam ajándékozni, és megmutatni neki Párizst, ahová gyerekkora óta vágyakozott. A hat évvel ezelőtti anya és fia túra anyám életének első külföldi utazása volt és feledhetetlen élményeket adott.
Szűcs Péter az édesanyjával
Francia barátoknál laktunk Párizsban, és minden ott élő ismerősöm azon volt, hogy hozzáadjon valamit az utunkhoz – kaptunk vacsorameghívást, közös városnézést, és volt, akivel csak megittunk egy jó kávét egy teraszon. Engem is meglepett, anyám milyen természetességgel mozgott a francia fővárosban. Ezzel a keresetlenséggel – vagy inkább romlatlansággal – még a párizsiak figyelmét és szeretetét is sikerült kivívnia. Hatvan felett kezdett franciául tanulni, pár szavas szókincsével, mosolyával és őszinteségével – nagy büszkeségemre – könnyedén kapcsolódott össze a helyiekkel. Akkor, a Montmartre egyik bisztrójában beszéltük meg, hogy a következő utunk is Franciaországba vezet, Provence lett az új álom úti cél. Jólesett arról gondolkodni, hogy majd egyszer megvalósítjuk, és együtt nézzük meg a térség híres levendulamezőit.
Lázas készülődés
Idén – egy váratlan francia lakáscsere-lehetőségnek köszönhetően – úgy döntöttünk, akkor is nekiindulunk, ha a levendulák már elvirágoztak. A provence-i család, amely a HomeExchange oldalon rátalált a budai kis otthonomra, csak annyit írt, hogy „beleszerettünk a lakásba, és augusztus utolsó hetében utaznánk Budapestre”. Két-három levélváltás kellett, hogy minden részletet egyeztessünk, ami a cseréhez kell, és megvettük a repülőjegyeket, majd lázas készülődésbe kezdtünk. A kint töltött nyolc nap utolsó éjszakájára Marseille egyik kikötőre nyíló hoteljében foglaltam szobát, hogy anyám életében először ezúttal a tengert is lássa. Az ideiglenes provence-i otthonunkban feladatot is kaptunk: három cicáról, két teknősbékáról, aranyhalakról és egy nagy gonddal létrehozott trópusi kertről kellett gondoskodnunk. A ház tulajdonosának szülei – akik néhány utcával laktak csak arrébb – pedig előfordult, hogy váratlanul vendégségbe hívtak bennünket.
Először éreztem azt, hogy szerepet cseréltünk anyámmal, egyszerre volt megható és felemelő élmény, hogy úgy gondoskodom róla, mint ahogyan ő tette ezt akkor, amikor gyerek voltam. Éppen úgy lestem a kívánságait és azt, hogy ízlik-e neki, amit főztem, mint néhány évtizeddel korábban ő. Mindketten tudtuk, hogy a közös élmények fontos emlékekké fognak válni, amelyekre később nagyon jó lesz visszagondolni. Büszke vagyok anyámra, hogy szinte gondolkodás nélkül vállalta ezt az utat inzulinos diabétesszel. Csak most szembesültem vele, hogy milyen fegyelmezettnek kell lennie, hiszen akinek ilyen betegsége van, az élete múlhat azon, hogy van-e inzulin, hogy ott van-e akkor, amikor éppen szükség van rá.
Szöveg és fotó: Szűcs Péter, Peter’s Planet
