Playa Vista, Los Angeles, 2022 októbere. A fitneszterem ablakán besütő napfény szikár, izmos férfi alakját rajzolja ki az ellenfényben, épp a hasizom-erősítő padon végez felüléseket. Olyan, akár egy látomás, mintha 1962-t írnánk. Az ifjúság édes madara egy jelenete elevenedik meg előttem, és a férfi nem más, mint Chance Wayne, vagyis Paul Newman. A színész, a szexszimbólum, az autóversenyző, az idol, a politikai aktivista, a hatgyerekes apa. Hollywood örök, töretlen fényű csillaga, akinek az Osztrák–Magyar Monarchia kis zempléni falujáig, Peticséig nyúlik vissza története. A háromnegyed részben magyar, 2008-ban elhunyt színész visszaemlékezése november 10-én jelenik meg Egy hétköznapi ember különleges története címmel.
A férfi leszáll a padról, önkéntelenül a hasizmára pillant, és a telefonjáért nyúl. Talán egy edzőtermi képet oszt meg magáról a közösségi médiában. A látomás szertefoszlik, miközben azon tűnődöm, hogy ha most valóban besétálna ide Paul Newman, akkor megállna-e a levegő a teremben? Bizonyára igen. Newman nemcsak egy korszak férfiideálja volt, ő a nagybetűs férfi örök érvényű szinonimája is. Rákeresek a nevére az Instagramon. Meglepetésemre találok egy profilt, amelynek a legutolsó képét közel tízezren lájkolták… Nem is olyan rossz egy olyan sztártól, aki sosem láthatott Instagramot. Newman fotói olyanok, mintha tegnap készültek volna. Ahogyan napszemüvegben, széldzsekiben, egy Heinekennel a kezében motorcsónakot vezet vagy az óceánparton lezser fehér ingben a távolba réved, int egy New Yorki-i parkolóban, pont úgy fest, mint Bradley Cooper a múlt heti texasi posztjaiban vagy George Clooney a rajongói oldalakon. Newmant valószínűleg nem különösebben érdekelte a pózolás, de a világító kék szeme, a kaliforniai naptól barna, izmos teste és a megnyerő mosolya vonzotta a tekinteteket és a kamerákat.
Az amerikai forgatókönyvíró, Stewart Stern 1986 és 1991 között vállalkozott arra a komoly feladatra, hogy Newmannel – akivel többször is dolgoztak együtt – egy hosszas beszélgetésfolyamban felelevenítse a színész fontosabb momentumait, és így együtt megalkossák Paul Newman leghitelesebb memoárját a valóban nem mindennapi életéről. Ez adja az új könyv alapját, amelynek szerkesztője, David Rosenthal fésülte össze az anyagot úgy, hogy az időrendiség helyett inkább a szöveg gazdagságára fókuszált. Newman mellett a szövegben megszólalnak a történetek szereplői is.
Ahogy Paul Newman képe ködbe vész számomra a Playa Vista-i edzőteremben, úgy rajzolódik ki az alakja a memoár lapjairól. Ahogy mindig sejtelmes mosolyra húzott szájjal a következő ugratáson töri a fejét. Mert az oldalak tanúsága szerint a színész bőven meg volt áldva humorérzékkel is, és élen járt a viccek kieszelésében. Öniróniával emlékszik vissza arra az időszakra, amikor gyerekként a családjával átélték a nagy világválságot. A jól menő luxuscikk-kereskedésük a csőd szélére került, mert – ahogy fogalmazott – „abban az időben volt luxuscikkeket árusító boltunk, amikor senki nem vásárolt luxuscikkeket”. Őt beültették a cég raktárába, ahol az árukészlet értékesítése volt a feladata. „Nagyon jó üzletember voltam, egy őszinte eladó. Amikor egy férfinek próbáltam eladni egy bowlinglabdát, ő azt mondta: »Golly, igazán nem tudom, hogy szükségem van-e egy új bowlinglabdára…« Akkor én azt feleltem: »Ha nincs szüksége rá, ne vegye meg.«”
Később, ünnepelt hollywoodi sztárként, megtréfálta a rajongóit is. Közel ötszáz aláírást osztott ki a saját fotóin a következő felirattal: „A legjobbakat kívánom, Marlon Brando.” Kíváncsi volt, feltűnik-e a rajongóknak, hogy a korszak másik nagy sztárjának a nevét írja rá a saját képére, akivel egyébként eleinte össze is tévesztették őt. Nem tűnt fel – amit egy kicsit zokon is vett. Mindenkit ugratott a színfalak mögött, és volt, hogy egészen messzire ment egy jó poén kedvéért. A nagy balhé forgatásán Newman arra kérte a rendezőt, George Roy Hillt, hogy változtassanak a film végén, de ő nem értett vele egyet. A forgatás záróbuliján azután a rendező döbbenten állt a parkolóban, mert a kocsiját valaki kettéfűrészelte. Hívta a rendőrséget, de amikor kiérkeztek, Newman már ott várta őket az ajtóban – egy új slusszkulccsal a kezében. Átadta Hillnek azzal a megjegyzéssel, hogy „úgy gondoltam, egy jobb kocsira lenne szükséged”. Hill egyébként elnyerte a filmmel az Oscar-díjat, Paul Newman akadémiai elismerése viszont még váratott magára. Egészen 1987-ig, amikor Martin Scorsese filmjével, A pénz színével a csúcsra ért. Ha lehet ezt csúcsra érésnek nevezni – Paul Newmant tízszer jelölték Oscar-díjra, és amikor végre rá esett a választás, meg sem jelent a díjátadón. Egy pályatársa, az Oscar-jelölt Piper Laurie visszaemlékezése szerint Newman sokszor megkérdőjelezte, hogy valóban színésznek kellene-e lennie. „Miért csinálom ezt? Nem tudom, miért vagyok színész. Leginkább ács szeretnék lenni” – mondogatta, és talán nem csupán iróniából.
Szöveg: Vida Virág Fotó: Getty Images
