A Tigris és az Eufrátesz folyók medencéje, az ősi Mezopotámia, az ókeresztény barlanglakások, a tündérkémények, a görög és a római kori kincsek, a perzsa istenszobrok vagy a titokzatos Nemrut-hegy mind-mind hívogató látnivaló a törökországi Anatóliában. De egyik sem vonz annyi látogatót a nagyvilágból, mint egy kappadókiai hőlégballontúra lehetősége. De vajon miért szerepel olyan sok ember bakancslistáján egy ilyen élmény? És miért pont ott, Kappadókiában? Érdekelt, hogy mi történik a kosárban és a levegőben. A ballontúrák iránt az utóbbi időben olyan komoly érdeklődés mutatkozott – elsősorban az ázsiai országokból érkezők körében –, hogy a rohamhoz már nem volt elég sem hőlégballonból, sem személyzetből. Nem meglepő módon a túraszervezők áremeléssel harmonizálták a keresletet a kínálattal. Így a korábbi százeurós ár a vírusválság utáni fokozott érdeklődésnek köszönhetően idén ősszel már 275 euróra rúgott. Naponta úgy 150 hőlégballon emelkedik a magasba, egy-egy kosárban átlagosan 25 ember utazik. De ha egy szerelmespár pénztárcája megengedi, természetesen lehetnek odafönt édes kettesben is.
Mielőtt kipróbáltam volna, azt gondoltam, hogy esetleg zavarni fog a kosárban velem együtt lévők társasága, de nem így lett. A kosár részekre van osztva, és egy-egy részben összetartozó párok, baráti társaságok állnak. A felemelkedés után pedig érezzük, ahogy szétömlik az arcunkon mosoly, és látjuk, hogy ugyanez történik a körülöttünk állókkal is. Mi Fruzsival és Balázzsal hárman vállaltuk be a túrát Kappadókiában. Hajnali öt óra harminc perckor szálltunk be egy kisbuszba, szinte még az éj leple alatt indultunk el az akkor még ernyedten kókadozó hőlégballonok irányába. Napfelkelte előtt, a hajnali szürkeség szétoszlása után emelkedett fel a ballon, hogy a sziklakúpok közül előbukkanó napot már a magasból köszönthesse a kosárnyi társaság. Mexikóiakkal, amerikaiakkal és helyiekkel, vagyis törökökkel utaztunk együtt. Egy török pártól megtudtam, hogy a törökök körében – akik a gazdasági nehézségek miatt kevésbé tudnak külföldön vakációzni – mind népszerűbbek az országuk történelemmel átitatott keleti tájai. Felfedezésüket egy-egy fontosabb családi esemény ünneplésekor vagy lánykéréskor össze lehet akár kötni egy ilyen, életre szóló élménnyel is, mint a kappadókiai ballonozás.
Egy-egy „klasszikus” hőlégballontúra során az utazó egy órát tölt a levegőben. Tapasztalataim alapján az élmény tökéletesen a jelenben tart, olyannyira, hogy azt az egy órát alig pár percnek érezzük, miközben úgy élvezzük minden pillanatát, hogy szinte még annak a gondolatnak sincs ideje megszületni a fejünkben, hogy bár soha ne érne véget. Amikor leereszkedett velünk a kosár, az volt az első gondolatom: bár képes lennék az élet minden óráját így, fölösleges gondolatok vagy szorongások nélkül, ennyire a jelenben maradva megélni. Odafönt kétfős személyzet vigyáz az utasokra és a ballon működéséhez nélkülözhetetlen forró levegőre, de a kosárban középen álló kapitány és az asszisztense a jó hangulatról is gondoskodnak. Keresetlen stílusuk, a török emberekre amúgy is jellemző természetességük csak megerősített benne, hogy nem történhet semmi baj a magasban. Volt azért olyan is, ami kevésbé tetszett, például az utazáshoz összeállított playlist. Az alattunk elterülő Kappadókia kőkúpjaihoz, a barlanglakások és az ókeresztény emlékhelyek misztikumához, az esküvői albumukat a hajnali napfényben a ballonokkal a háttérben készíttető szerelmespárok mellé én vagy csendre, vagy klasszikus zenére vágytam volna, semmi esetre sem popslágerekre vagy Céline Dionra, ami a ballonban szólt. Egyedül a kalandot elindító Queen-felvétel, a We Will Rock You volt a helyén a felszállás izgalmában. De hagyjuk a zenéket, élesen úgyis arra a katarzisra emlékszünk majd, amelyet a ballonozás egésze idéz elő bennünk, az összekapcsolódás élménye a természettel, a történelemmel, a társasággal és a saját létezésünkkel.
Fotó és szöveg: Szűcs Péter, petersplanet.travel
A cikk folytatását keresd a friss Marie Claire-ben!
