Dr. Seussnak, a német származású Pulitzer-díjas amerikai írónak, karikaturistának, akit itthon talán A Grincs című meséjéről ismernek a legtöbben, van egy könyve, amellyel tizenhárom évvel ezelőtt találkoztam Amerikában, amikor au-pairként dolgoztam egy családnál. Dominicnak, az akkor ötéves kisfiúnak olvastam fel egyik este az Oh, the Places You’ll Go! (Ó, a helyek, ahová el fogsz jutni!) című kötetet. A szerző jellegzetes, színes illusztrációi alatti rövid verssorok főszereplője az olvasó, aki elindul az élet útján és nagyszerű helyek, kalandok mellett kihívások és félelmetes helyek is várják. Metaforikus kis- és óriáshegyek magasodnak elé, hol sötét vidékekre jut vagy zavaros folyókon evez át, Seuss biztatólag üzeni, félnünk nem kell, csak mindig előrelépni egyet, és hinni abban, hogy sikerül eljutnunk oda, ahová vágyunk. „Csak az nem követ el hibát, aki nem csinál semmit” – mondta Theodore Roosevelt, az USA 26. elnöke, és Dr. Seuss sem a levegőbe beszél, amikor akadályokról versel és völgyeket rajzol, hiszen ő maga is megjárta őket. Miután első kéziratát a 27. kiadó is elutasította, elhatározta, hogy hazaérve elégeti azt. Ekkor találkozott véletlenül az utcán egy régi osztálytársával, aki segített megjelentetni és sikerre vinni első gyerekkönyvét, amelyet aztán több mint hatvan másik követett…
A kudarc nem én vagyok
Szondy Máté klinikai szakpszichológus a kudarcok percepciójáról, vagyis észleléséről hasonlóan gondolkodik, mint a fenti könyv szerzője: „Nagyon fontos lenne már gyerekkorban megtanítani mindenkit arra, hogy időnként nem sikerülnek dolgok, a témával pedig azért kell foglalkozni, mert elkerülhetetlen része az emberi életnek. A sport és az edzések kiváló terepet biztosítanak a szemléltetésre, mert ott gyakran előfordul, hogy a gyerek harmadik vagy utolsó lesz egy feladatban, mégsem történik katasztrófa. A hosszú távú cél, hogy társadalmi szinten megváltozzon a kudarc percepciója, és a bukás ne egy tabutéma legyen, hanem egy olyan helyzet, amelyből sokat lehet tanulni és fejlődni.”
Jelenleg azonban ott tartunk, hogy az öregedés mellett talán a második legkevésbé kívánatos jelenség a bukás és a kudarc megélése. Rejtegetjük, titkoljuk, nem beszélünk róla, ha megtörtént, hamar a feledés homályába veszejtjük. De miért félünk tőle ennyire? „Mindenkivel előfordul, hogy azt érzi, kudarcot vallott vagy nem volt elég erős egy helyzetben – válaszolja Máté, aki családterapeutaként és számos pszichológiai témájú könyv szerzőjeként is ismert. – Sokan szégyenként vagy gyengeségként élik meg ezt, aminek következményeképp elkezdik kerülni az olyan helyzeteket, ahol hibázhatnak. Szépen, lassan kikerülnek az életből magából, hiszen a korlátjaikhoz alkalmazkodva hoznak döntéseket.” Szakértőnk szerint azonban érdemes lenne megtanulni időnként veszíteni: „Az egyik legfontosabb, amit tehetünk, hogy elkezdjük megszokni a tökéletlenséget. Ezt például megtehetjük úgy, hogy elkezdünk szándékosan apró hibákat ejteni – így meg tudjuk cáfolni az elménk azon feltételezését, hogy a hibázásnak katasztrofális következményei lesznek. Észre fogjuk venni, hogy hiába hibázunk, nem történik meg az, amitől annyira tartunk. Gyakran előfordul, hogy valaki azért kerüli a társas helyzeteket, mert fél, hogy a szorongásának a jeleit (a hangjának vagy a kezének a remegését) mások észre fogják venni, és megítélik emiatt. Ha ez az illető úgy dönt, hogy szándékosan produkálja a szorongás ezen jeleit, megtapasztalhatja, hogy a vélt katasztrófa nem történik meg és mások nem utasítják el.”
Szöveg: Szakácsi Eszter Fotó: Seasons.Agency – Puzlepix
A cikk folytatását olvasd el Mindfulness különszámunkban!
