Egy kora tavaszi hajnalon indulunk el Marikával egy bükkaljai falucskából Megyaszóra, az Árvácska Lakásotthonba, hazahozni a gyerekeit az állami gondozásból. Egy hete kapta a határozatot, jöhetnek haza a gyerekek. „Megállt bennem minden” – mondta, ahogy olvasta a várva várt döntést. Végig utazzuk a fél megyét, miközben Marika újra elmeséli a már többször hallott, de mégis olyan hihetetlen történetet. Hiába meséli többedszer, érzem, hogy minden alkalommal ugyanúgy újraéli a megrázkódtatást.
Még barlanglakásban kezdték az életüket, de már sok éve a falu végén, szegényesen, ám rendezetten élnek gyerekeikkel. A szomszédok azonban nem örültek annyira a beköltöző sokgyerekes cigány családnak, negyvenoldalas jelentésekkel kezdték bombázni a gyámhatóságot Marikáék elképzelt rendbontásairól. A gyámhatóság tényként kezelve az összehordott vádaskodást, gyermekeik kiemeléséről döntött, október végén neki kellett saját kezűleg bevinnie őket a hivatalba, átadni a hatóságnak. „Azt a napot sose felejtem el, az nagyon kegyetlen volt. Magamon kívül voltam, azt se tudtam, hol vagyok.”
Öt hónappal később azonban, hála Marika agilis fellépésének, most hazafele tartunk három boldog gyerekkel a hátsó ülésen. A két kiskamasz végigcsicsergi az utat, egymás szavába vágva mesélnek az intézetben töltött hónapokról. „Nagyon kegyetlen volt a nagyobbik lányomnak, beleesett a pánikbetegségbe, folyton sírva telefonozott. A két kicsi is nagyon nehezen viselte, egyfolytába’ csak sírt, mind a három beleesett a bánatbetegségbe” – meséli Mari. A 12 éves lánya, Anna zavartan folytatja: „Rengetegen voltak folyton szökésben, kurválkodni. Én nem gondoltam rá, hogy megszökjek, csak vártam, hogy anya mikor hív.” A nevelőszülők beszámolója szerint a két kicsit is megviselte az elszakítás. A másfél éves Zoli „eleinte az ételt sem fogadta el, a mai napig egykedvű, rendszeresen sír, nagyon ritkán játszik a többi gyerekkel. Sanyi fél egyedül lenni, minden nap számolja a napokat, hogy mikor mehet haza a szüleihez.”
Anna 12 éves, de már igazi nagylány, mindenről van véleménye. Sanyi okos, barna szemű, izgága kissrác, ide-oda csúszkál az ülésen, ahogy egyre izgatottabbak lesznek. Meglepve veszem észre, hogy én is egyre jobban izgulok, mintha én térnék haza 5 hónap után egy furcsa kirándulásról a szüleimhez. Amint beérünk a falu határába, Sanyi előrecsúszik az ülésen, és jobbra-balra mutogatja a házakat, hol lakik a keresztapja, hol az unokatestvérek. Az iskola előtt elgurulva Anna felkiált: akkor holnap már mehetek iskolába? – Marika nevetve biztosítja róla, persze hogy mehet. Sanyi viszont kicsit megijed a gondolattól, mint kiderül, attól fél, hogy intézetisnek fogják csúfolni az osztálytársai. Leginkább mindkettőjüknek szüleik, a barátok, a suli és a játékok hiányoztak. Nem csoda, hogy amint megérkezünk, Annát barátnői, Sanyit pedig a focista bátyja és az unokatesók várják a kapuban. Óriási az öröm, a nagycsalád begyűlik a kis lakásba. Még ki sem pakolunk, Sanyiék már el is tűnnek egy labdával a kertben. Annát viszont első útja a nagymamájához vezeti, aznap már őt sem látjuk többet. Marika majd kiesik a száján, úgy mosolyog, úgy szorítja másfél éves fiát, mint aki többé el nem engedi. “Öt hónapot voltak távol, de olyan volt, mintha 5 év lett volna.”
Intézeti évek
Mariék nem is tudják, milyen szerencsések amiért “csak” 5 hónapot töltöttek intézetben a gyerekeik. A ma állami gondozásban élő bő 23 ezer gyerek nagy többsége éveket, sokszor egész gyerekkorát intézetben vagy nevelőszülőnél tölti. Ennek hátterében az az egyszerű tény állhat, hogy leggyakrabban a mélyszegénységben élő, halmozott problémákkal sújtott családokból emelik ki a gyerekeket. Ugyan a Gyermekvédelmi törvény tiltja, hogy szegénység miatt szakítsanak ki gyerekeket a családjukból, még a legfinomabb becslések szerint is minden harmadik gyerek szülei rossz anyagi helyzete miatt kerül állami gondozásba. Az pedig könnyen belátható, hogy a falvakban, közmunkán sínylődő, düledező házakban lakó szülők attól, hogy büntetés gyanánt még egyetlen örömüket, gyermekeiket is elvesztik, nem „javulnak meg”, nem nyernek a lottón, nem lesz több lehetőségük kivergődni az évtizedes hátrányokból. Így aztán évről évre menetrendszerűen kimondja a verdiktet a hatóság: a helyzet változatlan, épp olyan nyomorban élnek mint egy éve, a szülők tehát „nem tanultak a hibáikból”, nem teremtettek megfelelő környezetet a gyermekeik neveléséhez, így nem kaphatják őket vissza. Ilyen hatósági határozatokban, családgondozói környezettanulmányokban olvashatóak olyan gyöngyszemek, mint hogy „a szülők nem tudják beosztani a pénzt”, vagy hogy „nem tudnak priorizálni”, „nincsenek hosszútávú terveik”. Ilyenkor a beosztandó, vagy priorizálandó pénzek alatt azt a havi 50-60 ezer forintos összeget kell érteni, amit a közmunkáért kapnak a szülők. Szívesen megkérdezne ilyenkor az ember egy tehetséges pénzügyi tanácsadót, mégis hogyan kell beosztani havi 50 ezer forintot, két emberre..?
Ezek a meglepő, cinikus megállapítások jól példázzák egyes családgondozók, gyámügyesek önmaguknak ellentmondó rendszer-vakságát. A GYERE (Gyereksegély Egyesület) 2016-os kutatásában meginterjúvolt valamennyi családgondozó elismerte a családok reménytelen szegénységét, sőt, a kiemelés okait firtatva a legtöbb szakember egyértelművé teszi, hogy ez vezetett a gyerekek kiemeléséhez, a döntés konkrét okairól beszélve már – ellentmondva önmaguknak is – hirtelen azt állítják, hogy meg lehetne élni annyi pénzből, amit a családok kapnak az államtól, végső soron a családok felelnek azért, hogy gyerekeiket elvesztették.
„A közmunka szart sem segít a dolgokon (…) ez pont arra jó, hogy ne haljál éhen, de semmit nem tudsz belőle érdemben letenni az asztalra. (…) Vannak olyan családjaink, akiknél bizony nehézséget okoz az, nem az, hogy hazagondozzuk a gyereket, hanem egyszerűen még az iskolai szünetekben sem tudják biztosítani sajnos azt az ellátást, ami kellene nekik. (…) Hiába dolgozik apa is, anya is közmunkán (…) Nem tudom, hogyan lehetne azon segíteni, hogy ha az ember dolgozik, akkor abból el tudja magát, a családját tartani. Ezen mi nem tudunk változtatni.” – ismerte el az egyik megszólaló családgondozó, a tipikus reakció mégis inkább az, hogy:
„Aki akar, és becsületesen akar élni, az meg tud élni. Az egyik legnagyobb probléma az, hogy a szegénységet összetévesztik az elhanyagolással. És amíg szegény az ember, és rend van körülötte, és igyekszik terelni a gyerekét, addig nincs probléma.”
Az ellentmondás feloldása pszichésen is fontos, hiszen hosszútávon mit tehet egy, a rendszerabúzussal szembesülő szociális munkás: felmond, nem vállalva a szakmailag elfogadhatatlan feltételeket, vagy valamilyen módon kénytelen betagozódni a rendszerbe, lassanként elfogadva annak rossz működését megváltoztathatatlan alapvetésként. Innen nézve pedig máshogy alakul a kép: a sokgyermekes, nyomorban élő problémás családdal mindig csak a baj van, nem igazodnak a többségi társadalom normarendszeréhez. „Nem működnek együtt” a szakemberrel, és nem is „akarnak változtatni” az életmódjukon. Ez vezet aztán gyermekkiemeléshez. És ezzel be is zárul a kör: hiszen nem a szegénység miatt vesztik el a szülők a gyerekeiket – mondják, hanem mert elhanyagolják a gyerekeket, és nem működtek együtt a segítő szakemberekkel. Az előítéletességnek és a bizalmatlanságnak ez az ostora különösen gyakran csattan a roma családokon, akik ha lehet, még halmozottabb problémákkal küzdenek. Így történhet meg az, hogy az északkelet-magyarországi megyékben minden 10 állami gondozott gyerekből 7 vagy 8 cigány gyerek.
Fontos ehhez persze hozzátenni, hogy a súlyosan diszkriminatív gyermekvédelem nem a benne dolgozók hibájából ilyen. A roma gyerekek kiemelését alapvetően a mélyszegénységből való kikerülés reménytelensége idézi elő. A mélyszegénységet pedig a romákat életük minden területén érő megkülönböztetés és egyenlőtlenség súlyosbítja: a szegregált lakhatás, ahol elfogy az aszfalt, a színcigány iskola, ahol elkülönítve oktatják, de inkább tárolják a gyerekeket, és ugyanígy a többgenerációs munkanélküliség.
Ahogy hazaindulok, Anna már hazaért a nagymamájától, és izgatottan pakolja be a sulitáskáját. Akármilyen sziszifuszi is a küzdelem, megéri ezek ellen a lehúzó erők ellen együttesen fellépni, hogy minden Árvácskából újra Anna lehessen.
Szerző: Boros Ilona, a TASZ jogásza Fotó: Getty Images
