Két hétig állatmenhelyet építettem egy finn vegán farmon

2019. augusztus 13. |

Anita 48 éves, júniusban 2 hetet töltött Finnországban, Helsinkitől 50 kilométerre egy erdőben lévő farmon, ahol fiatalok társaságában egy vegán szellemiségű farmon állatmenhelyet épített. Ő meséli el nektek élményeit.

“Pár éve elkezdett motoszkálni a fejemben, hogy meg kellene próbálni az évek óta, munka mellett, nem túl intenzíven tanult angolomat beaktivizálni. Anno a gimiben az orosz mellett németül tanultam, amit a diploma után Németországban, bébiszitterként eltöltött év alatt csodálatosra fejlesztettem, s aminek manapság nagyjából annyi hasznát veszem, hogy az évi két szakmai út alkalmával tökéletes németséggel tudom mondani a Lufthansa légi kísérőjének: “Für mich eine Cola mit Zitrone und Eis, bitte.”
Ezzel szemben az angolom hiányossága már nem csak a privát életemben, de a munkahelyi szituációkban is egyre kényelmetlenebbé kezdett válni, szóval lépnem kellett.

A stratégiám először az volt, hogy regisztráltam pár olyan oldalra, amelyek hosszabb-rövidebb ideig tartó külföldi munkákakat ajánlanak.
Ezek közül a legismertebbek talán a Workaway és a Help Exchange, a böngészésük során hamar rájöttem, hogy ez nem fog menni: egyrészt minimum 1-2 hónapra keresnek embert (én a munka miatt maximum három hetet tudtam volna lecsípni a szabadságomból), másrészt világossá vált, hogy ez a műfaj nem tipikusan az ötven felé ballagók sajátja. Kezdtem feladni a dolgot, amikor egy barátnőm említette az Útilapu Hálózatot, ami egy nemzetközi önkéntes hálózat része.

Mivel róluk már előre tudni lehetett, hogy 2 hetes projektjeik vannak, és hogy a korhatár 18-99 között van, éreztem, hogy ebből lehet valami. Januárban felkerült az éves “bakancslistámra” az út, írtam is az Útilapu megadott levelezési címére, hogy látnak-e esélyt arra, hogy sikerrel próbálkozhatnék.

Nagyon helyesen, pontokba szedve megírták, hogy mi a teendő: a legfontosabb a nemzetközi oldalon történő regisztráció volt, majd ki kellett választani, és rangsorolni 5 olyan projektet, ami érdekelne, végül pedig 15 000 Ft megfizetése után ők továbbították a hivatalos felkérőt az első helyen feltüntetett hely felé.

Számomra világos volt, hogy a gyatra angolom miatt kulturális dolgokat, gyerekekkel való feladatokat nem tudok vállalni, ellenben a környezetvédelem, az ökofarmokon végzett munka nagyon érdekelt,  biztos voltam benne, hogy ezen a terepen olyan toleráns emberekkel fogok találkozni, akik számára sem a korom, sem az angolom nem lesz téma.

Elsőre választottam ki a finnországi, vegán szellemiségű, állatmenhely építő tábort, ahonnan 5 nap múlva meg is jött a válasz, hogy örömmel fogadnak. A dolog szellemisége ab ovo közel állt hozzám, hiszen 25 éve vagyok vegetáriánus. Ráadásul Skandinávia évek óta vágyott úti cél volt a számomra, s a két hetes tartózkodás azt is garantálta, hogy nem turistaként, hanem kicsit helyiként tudok majd belekóstolni a finn életformába.

Végül elérkezett a június, amikor is két hetet töltöttem a Helsinkitől 52 kilométerre található Porvoo-ban, azon belül egy, a közeli erdőben meghúzódó farmon, a Saparomakin.

A jövőre megvalósulni remélt bemutató központ csendes, de eltántoríthatatlan megálmodója Evelina, a finn vegán mozgalomban viszonylag ismert személy, miután megjelentetett egy könyvet  tapasztalatairól, amiket hónapok alatt, titokban szerzett különböző állatfarmokon végzett önkéntes munkája során.

A könyv bestseller lett, talán ez is segített abban, hogy nagyon sok támogatót szerezett a projektjéhez. Mire az öt másik önkéntessel (egy afgán és egy orosz fiú, két szlovák és egy olasz lány), illetve a SCI két finn képviselőjével megérkeztünk Saparomakiba (jelentése Pig Tales Hill), már tele voltak a hűtők és a szekrények vegán alapanyagokkal, amikhez csak zöldséget és gyümölcsöt kellett vennünk.

Egy boltban volt egy 250 eurós, szabadon levásárolható számlánk, a festéket a mázoláshoz egy festékbolt adományozta. Ezen kívül a fizikai munkában is segítettek pár napot finn önkéntesek: volt két csaj, aki úgy rakott össze különféle Makita gépekkel egy terasz korlátot a hétvégén, hogy csak néztünk. Szerintem ilyen munkának idehaza még a férfiak sem állnának neki, komoly tapasztalás volt, hogy mennyi mindent csinálnak a finnek maguk, és nem hívnak mindenhez szakembert, ahogy mi tesszük.

A napjaink 7 óra fizikai munkával teltek, de a feladatokat általában zökkenőmentesen osztottuk szét mindig. Többször elhangzott az a mondat, hogy “We are egal”, és ezt tényleg volt módom megtapasztalni a munka során is. Kicsit el is szégyelltem magam, hogy mennyire konzervatívan gondolkodom arról, hogy mi a női és mi a férfi munka, de tény, hogy az épület körüli állványozás azért kiverte nálam a biztosítékot, és inkább aznapra a főzést vállaltam be.

Amúgy nagyon kemény volt a munka, főleg nekem, aki 20 éve gyakorlatilag egy számítógép előtt ülök napi 8 órát. Én zömmel az építési terület megtisztításán, és nem tudom hány folyóméter deszka lefestésén dolgoztam. Az utánfutóval szinte naponta tettünk egy fuvart a hulladékgyűjtő-telepre, mivel Finnországban csaknem 95%-ban újra feldolgoznak mindent, és az emberek nagyon tudatosak is ezen a téren.
Öt euró fejében mindent lerakhattunk (persze szétválogatva), de vihettünk is ezt-azt. Így került haza egy komplett Ikeás étkezőasztal négy székkel, két szuper állapotú bicikli, egy roller Laonánák, Evelina 6 éves kislányának, egy kerti pad, meg pár csetresz nekem. Rengeteg nyírfalével ízesített italt is kaptunk adományként, először csodálkoztam is, hogy ezek a műanyag flakonos cuccok hogyan illenek ebbe az életformába. Aztán persze kiderült, hogy azt is vissza lehet vinni, a fél literesért 20, a nagy flakonért 50 centet kaptunk.

Nézd meg Anita képeit a galériában!

Az előzetes félelmeim leginkább azok voltak, hogy hogyan fogadnak el majd a fiatalok, illetve, hogy nem lesz-e nagyon kínos az angolom, ugyanakkor azzal vigasztaltam magam, hogy ha rosszul sülnek el a dolgok, akkor a két hetet csak kibírom valahogy, aztán meg úgysem találkozunk az életben.

Meg kell mondjam, mindkét dolog hihetetlenül jól működött: a hendikepjeimet elővezettem már az elején, és innentől kezdve csak azt kaptam, hogy “de nem is”. Hatalmasakat beszélgettünk esténként a szaunában, a séták alatt, fürdőzés és munka közben. Nem éreztem egyáltalán, hogy a fiatalok furcsállnák a jelenlétemet, vagy feszélyeznék magukat előttem.

Az utolsó este helyesek voltak, mert mondták a lányok, hogy a saját anyukájukról nem tudnák elképzelni, hogy ilyenen részt vegyenek, de ők így szeretnének megöregedni, mint én. Azért erre az “öreg” szóra kicsit megrándult a szám széle, de sajnos hiába érzi magát az ember még 48 évesen is húsznak, a fiatalok azért máshogy látnak minket. Amikor átbeszéltük a végén a tábort, az is elhangzott, hogy mennyire jó volt, hogy az én munkamorálomat láthatták, hogy mennyire élvezték a csokrot az asztalon, az általam lefőzött kávét reggelente. Az angolomról meg csak annyit, hogy az elutazásom előtti napon kijöttek a helyi (svéd nyelvű) laptól, akiknek én adtam interjút.

Amit szerettem volna, hogy legyűrjem a megszólalástól való félelmemet, maximálisan sikerült. Most azt mondom, hogy ez egy nem túl magas szintű, de működő angol, amit privát szinten bármikor használni tudok. Megjött a kedvem, hogy olvassak,  filmet nézzek és a heti angol óráim Sárával sem olyan nyögvenyelősek, mint korábban voltak.

Azt hiszem, hogy áldás volt ezen az úton. Sok mindent mást is tanultam: konkrét munkafolyamatokat, meg persze magamról is. Abszolút megérte, hogy kiléptem a komfortzónámból, ahogy manapság divatosan mondják, mert megerősödve, és feltöltődve jöttem haza. Látszik, hogy van más, lehet más élet, és tudnám, ha úgy alakulna. Talán jövőre még beleférne egy következő önkéntes tábor: mondjuk Írországban egy nemzeti parkban nyírnám a rododendronokat, vagy Mongóliában segítenék egy ökofarmon. We’ll see.

Szerző: Virág Anita

Még több cikkért kattints a Neverordinary blogra!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Hogyan jutottam el odáig, hogy már nem tudnak felhúzni az emberek? idegesség

Hogyan jutottam el odáig, hogy már nem tudnak felhúzni az emberek?