Gyerekként színésznő vagy balerina szeretett volna lenni, majd az érettségi után évekig fotómodellként épített sikeres karriert külföldön. Az anyaság élményében érezte igazán kiteljesülni magát, és a gyerekek egészséges táplálkozása iránti vágy indította el a dietetikusi tanulmányok irányába. Király Éva ma már tudja, hogy ez az igazi hivatása, a hozzá forduló pácienseknek abban segít, hogy megfelelő táplálkozással kigyógyuljanak betegségükből, megoldjanak olyan akut problémákat, amelyektől évek óta szenvednek.
Kezdjük a gyerekkoroddal: milyen kislány voltál? Szerinted Király Évi kislányként el tudta volna képzelni, hogy valaha a munkája nagy részét a táplálkozás, az ételek teszik majd ki?
Szerintem én egy nagyon nyitott kislány voltam. A szüleim úgy emlékeznek vissza rám, hogy milyen jó gyerek voltam, velem még kamaszkoromban sem volt gond. Felnőtt fejjel úgy gondolom, hogy alapvetően simulékony természetem van, mindig egyszerűbb volt, hogy megcsináljam, amit a felnőttek kérnek tőlem, aztán engedjenek utamra, és azt csinálhassam, ami engem érdekel. Szegeden nőttem fel, sokat voltam színház közelében, mert egészen fiatalon gyerekszereplőnek beválogattak a Szegedi Nemzeti Színház Twist Olivér című darabjába. Ekkor már balettoztam, és arról álmodtam, hogy balerina leszek. Fel is vettek a budapesti Balettintézetbe, de anyukám nem akarta, hogy kislányként egyedül felköltözzek Budapestre egy kollégiumba. Nyolcadik után a szentesi drámatagozatos gimnáziumban szerettem volna tovább tanulni, de anyukám ismét közbelépett, így a középiskolai évekre maradtam Szegeden.
Hogyan élted meg gyerekfejjel, hogy anyukád kétszer is közbeavatkozott a vágyaid alakulásába?
Gyerekként egyáltalán nem éltem ezt meg tragédiának. Volt bennem egy erős indíttatás, hogy balerina vagy színésznő legyek, de talán 10 évesen nem volt elég erős bennem a motiváció, hogy ezért megharcoljak anyukámmal. Néha eljátszom a gondolattal, vajon most hol tartanék, ha abba az irányba tanulok tovább, de a mai életemet semmi másra nem cserélném el.
Végül 18 évesen mégis csak elkerültél a családi házból, méghozzá jó messzire. A külsődnek köszönhetően hamar felfigyelt rád a divatvilág.
14 éves koromban találkoztam egy sminkes lánnyal, aki felkért, hogy legyek a modellje. Elkezdtünk feljárni sminkversenyekre Budapestre, itt ismerkedtem meg Hajas Lacival, Zsidró Tomival és más fodrászokkal, sminkesekkel. Mindenki azt javasolta, hogy induljak el az Év arca versenyen. Végül meggyőztek, és 16 évesen Tölgyesi Zsuzsival megosztva első helyezést értem el. Ettől kezdve beindult a modellkarrierem: amíg gimibe jártam, hétvégéken és a szünetekben vállaltam munkát, később azonban kinyílt előttem a világ, Bécsben, Párizsban, Németországban, Japánban kaptam sorra a felkéréseket.
Részt vettél nagy bemutatókon is mint kifutós modell?
Nem, mert a kifutóhoz nem volt meg a megfelelő magasságom, 173 centivel nem rúghattam labdába a nemzetközi porondon. Mivel gyerekkoromban szertornáztam és balettoztam, túl izmos volt a testem a klasszikus modellmunkához.
Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra?
Nagyon szerettem ezt az életet. Imádtam utazni, új emberekkel találkozni. Nekem nagyon új volt ez az életforma, a kilencvenes évek elején, közepén, éppen csak a rendszerváltás után nem volt még ennyire szabad átjárás az országok között, mint manapság. Gyerekkoromban nem volt természetes nekem, hogy kiugrunk Bécsbe egy napra, vagy elrepülünk Amerikába pár hétre. Modellként előfordult, hogy Tokióban ébredtem, majd délben elutaztam Párizsba egy fotózásra, ahonnan két nap után továbbutaztam egy másik országba egy másik munka miatt.
Nagyon sok modellnek vannak étkezési problémái, folyamatosan oda kell figyelniük az alakjukra. Neked is sanyargatnod kellett magad, hogy megtartsd a versenysúlyodat?
Hál’ istennek nem. Mindig benne voltam az elvárt méretekben. Szerencsém van a testalkatommal, akkor 10 kilóval voltam vékonyabb, mint most, és nem kellett áldozatokat hoznom azért, hogy ne kússzon fel rám néhány felesleges kiló. Dietetikusként szoktam modell-lányokkal dolgozni, akiket modellügynökség küld el hozzám, mert probléma van az alakjukkal, néhány centi miatt nem férnek bele a mérettáblázatba. Borzasztóan sajnálom őket, milyen igazságtalanság, hogy azért, mert 1-2 centivel vastagabb a csípőjük az elvártnál, nem kapnak meg munkákat. Nem könnyű úgy lefogyni, hogy csak a csípőről menjenek le a centik, és közben egészségesen táplálkozzanak. De ezek a modell-lányok nagyon elszántak, nem adják fel.
Miért hagytad abba végül a modellkedést?
24 éves voltam, amikor itthon bekerültem szereplőnek az Első generáció című tévésorozatba. Itt találkoztam a későbbi férjemmel, munkakapcsolatból indult a szerelmünk, és elég hamar kiderült, hogy komoly terveink vannak egymással. 2002-ben házasodtunk össze, és rá egy évre megszületett a kislányunk, majd másfél év múlva a fiunk. Mivel modellként főleg külföldön dolgoztam, a baba érkezésével már nem tudtam folytatni a modellmunkát. De nem is vágytam rá, mert az anyaságban maximálisan feloldódtam, csodának éltem meg, hogy életet adhattam a gyerekeimnek. A mai napig úgy gondolom, a várandóság időszaka, a szülés és az utána következő hónapok, amikor otthon voltam a picikkel, életem leggyönyörűbb időszaka volt. Amikor a szoptatás vége felé elkezdtem a hozzátáplálást, szerettem volna nagyon jól csinálni. Azon kaptam magam, hogy egyre több újságcikket, könyvet olvasok a kisbabák helyes étrendjéről és magáról az étkezésről. Mivel mindig is fogékony voltam az új dolgokra, kerestem az új irányt az életemben, mert tudtam, hogy nem fogok visszamenni modellkedni, a táplálkozástudomány iránti érdeklődésem pont jókor jött. Rátaláltam a dietetikus szakra az akkori Egészségügyi Főiskolán, amit ma már a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karának neveznek, és a GYES mellett elvégeztem ezt a főiskolai képzést.
Nem lehetett könnyű időszak, két kisgyerek mellett tanulni, vizsgázni.
Nagyon élveztem a tanulást, főleg az utolsó két évben, amikor a gyakorlati dietetika tantárgyakat tanultuk. Nagyon gyakorlatias beállítottságú ember vagyok, azt szeretem, amikor tényleg tenni kell valamit valamiért, és látom mindennek a gyakorlati hasznát is. Persze voltak nehezebb időszakok, egy-két stresszesebb vizsga, de a család mindig mellettem volt. A férjem és a nagymamák rengeteget segítettek, nélkülük nem tudtam volna lediplomázni. A főiskolai tanulmányaim alatt kezdett számomra körvonalazódni, hogy kórházban nem szeretnék dolgozni, engem leginkább a prevenció, a kisgyerekek és az óvodáskorú gyerekek táplálkozása érdekel.
A főiskola után hogyan sikerült munkát találnod?
Ismertem néhány női magazin főszerkesztőjét, akik szakértőnek kértek fel, sokat dolgoztam például a Kismama magazinnak is. A Magyar Dietetikusok Országos Szövetsége szervezésében egészségnapokra jártam, részt vettem kutatásokban, felmérésekben. Egyre több kapcsolatra tettem szert, és az egyik munka hozta a másikat. Megkeresett egy olasz étteremhálózat, akik szerették volna egészségesebbé tenni az ételkínálatukat, velük öt évig dolgoztam együtt. A szakdolgozatom témája az óvodáskorú gyerekek egészséges étkeztetése volt, ennek kapcsán találkoztam Bácskai Mártival és a Blum programjával, velük is szoktam dolgozni.
A saját családodnál mennyire fontos, hogy mi kerül az asztalra? Mennyire tudatosan készíted el az ételeket?
Majdnem mindennap főzök, de próbálom lazán kezelni ezt a dolgot. Napi szinten nem szeretek órákat tölteni a konyhában, nem is lenne életszerű, hiszen annyi más feladatom van. A mottóm otthon: minél gyorsabban, minél egészségesebb, de finom ételeket készítsek el. Vannak dolgok, amikből nem tudok engedi. Ilyen például, hogy nagyon sok zöldség kerüljön az asztalra. A gyerekeim már kamaszok, pont most vannak abban az életkorban, amikor lázadnak, és az ételek kapcsán is előtör néha az ellenállás. Nálunk minden étkezésnél van idénynek megfelelő zöldség a tányéron, méghozzá nagyobb mennyiségben. Persze mi is szoktunk étteremben enni a program kedvéért, és néha beugrunk a McDonald’s-ba is, mert ez is hozzátartozik a gyerekkorhoz, de nem csinálunk belőle rendszert. Nem szeretném, ha a táplálkozás rátelepedne a gyerekek életére, a minta ott van a szemük előtt, és meggyőződésem, hogy idővel beépül az életükbe. A lányomnál néhány éve ételintoleranciát állapítottak meg, ezért rá van kényszerítve, hogy tojás- és gluténmentesen egyen. A kialakulás pontos okát nem tudjuk, de meggyőződésem, hogy lelki háttere is van, a lányom nagyon szorongó alkat. Jelenleg mentálhigiénés segítőnek tanulok, és a tanulmányaimnak köszönhetően egyre több kapcsolódást fedezek fel az evés és az érzelmek között.
Most mi áll a legközelebb a szívedhez a munkádon belül?
Szabadúszóként öt éve dolgozom egy olyan csapattal, amelynek tagjai funkcionális oldalról közelítik meg a táplálkozást. Szakmai vezetőjük, Bartha Ákos, a Táplálkozás-Beállítás elnevezésű módszer alapítója, indulásukkor hívott a csapatába, jelenleg ez a legfőbb munkahelyem. Célkitűzésünk, hogy hidat építsünk a hagyományos orvoslás és az alternatív megoldások között. Hozzám legközelebb az inzulinrezisztencia, a cukorbetegség, a különböző női hormonális problémák – amelyek akár az inzulinrezisztenciával is együtt járhatnak –, a pajzsmirigyzavarok, a meddőség állnak. A páciensek laborleletekkel, orvosi diagnózissal keresnek fel, és én abban segítek nekik, hogy megfelelő étkezéssel segítsük a szerveztük egyensúlyának visszaállítását, és ezáltal támogassuk a gyógyulásukat.
Vannak sikerélményeid a munkádban?
Igen. Sok sikerélményem van. Nagyon szeretem a személyes tanácsadást, amikor kettesben leülünk a pácienssel, átbeszéljük a problémáját. Jó érzés, amikor a konzultáció végén megköszöni a munkámat, és elmondja, hogy már érti a helyzetet és készen áll a változtatásra. Elég empatikusnak gondolom magam, a személyiségemből adódóan hamar megtalálom a hangot mindenkivel. Igyekszem mindig személyre szabott segítséget nyújtani, hiszen amikor a páciens hazamegy, a hétköznapi életében egyedül kell alkalmaznia a tőlem hallottakat. Éppen ezért fontos, hogy olyan tanácsokat adjak neki, amelyek belepasszolnak az életvitelébe. Ehhez viszont meg kell ismernem őt, sokat kell beszélgetnem vele. Mindig nagyon meghatódom a köszönőleveleken, amiket kapok, és a legnagyobb örömöm az, amikor egy meddőnek nyilvánított páciensemnél – hála a segítségemnek – megérkezik egy régóta várt baba.
Mi az, ami a legnehezebb a munkádban?
Sokat kell egy helyben ülni. Mozgékony ember vagyok, nehezen bírok órákat a számítógép előtt ülni, de a munkánkhoz ez nélkülözhetetlen. A táplálkozástudomány egy folyamatosan fejlődő, állandóan változó terület. Előfordul, hogy egy ideológia 10-15 évig tartja magát, aztán kiderül róla, hogy pont az ellenkezője az igaz. Folyamatosan figyelni kell az legújabb kutatások eredményeit, képeznünk kell magunkat, hogy az ismereteink naprakészek legyenek. Mivel egy jól működő csapat vagyunk, egymást is húzzuk, illetve, ha kell, kisegítjük egymást. Sokszor szervezünk szakmai megbeszéléseket, ahol megosztjuk egymással mindazt, amit a saját szakterületünkön olvastunk vagy személyesen tapasztaltunk.
Mi a tapasztalatod, változik a páciensek hozzáállása a táplálkozáshoz? Több ismerettel rendelkeznek, jobban érdekli őket, hogy mit esznek?
Szerintem sokkal tudatosabbak az emberek manapság, mint 10 évvel ezelőtt, amikor elkezdtem ezt a munkát. Igaz, hozzánk olyan emberek fordulnak, akiknek egyébként is fontos a saját egészségük és hajlandóak tenni is érte, de általánosságban is azt látom, hogy egyre többen engednek nagyobb teret az egészséges életmódnak a hétköznapokban. Én látom a fejlődést. Szükség is van rá, hiszen a körülmények, a felgyorsult világ nem segítenek minket ebben. Egyre kevesebb időnk van magunkra, tudatosság nélkül elvesznénk, és végleg elveszítenénk az egyensúlyt. Látom az ügyfeleimen, hogy veszik a fáradtságot és utána olvasnak a problémájuknak, komolyan veszik a tanácsaimat, és ez inspiráló hatással van rám. Könnyű ezekkel az emberekkel dolgozni, felfogják, hogy a siker érdekében nekik is tenniük kell, az én tanácsaim maguktól nem működnek.
Ez egy olyan munka, amit életed végéig lehet csinálni? Hogyan és hol látod magad 10 év múlva?
A munkámban a személyes tanácsadás érdekel leginkább, ezt a területet nem szeretném elengedni. Persze nekem is folyton jár az agyam, szeretem az újabb kihívásokat. Van egy családivállalkozás-ötlet a levegőben, ami részben kapcsolódik az étkezéshez is. Nem vagyok egy üzletasszony típus, de hiszek az ötletünk létjogosultságában, és örömmel foglalkoznék vele is.
Fotó: Szabó-Király Olivér
Bővebb infó:
https://vitahelp.hu/bemutatkozunk/szakmai-csapatunk/
