„Nem Eszenyi Enikő ellen léptem fel, hanem az emberi méltóság mellett” – interjú Fenyvesi Lili rendezővel

2020. szeptember 01. |

Bár Eszenyi Enikő igazgatósága alatt tört ki a botrány, a hatalmi visszaéléseket és az abuzív bánásmódot korántsem ő honosította meg a Vígszínház életében. Egy nagyon régre visszanyúló szellemiségről van valójában szó, amelynek az a patriarchális rendszer az alapja, ami az egész magyar színházi kultúrát is áthatja. Eszenyi Enikő lemondásával azonban talán elkezdődött egy olyan folyamat, ami rendszerszinten is meg tudja majd változtatni a hazai színházak autoriter működését. Fenyvesi Lili, az Eszenyi-botrányt kirobbantó rendező legalábbis ebben reménykedik.

Miután számos volt és jelenlegi kollégája hatalmi visszaéléssel vádolta meg, Eszenyi Enikő idén márciusban bejelentette, hogy visszalép a Vígszínház igazgatói pályázatától. A botrányt a színház korábbi rendezőasszisztense, Fenyvesi Lili robbantott ki egy 24.hu-n publikált nyilatkozatával, amiben részletesen beszámolt arról, milyen mérgező légkört teremtettek Eszenyi Enikő módszerei, hatalmi visszaélései a Vígszínházban.

Fenyvesi Lili gyakorlatilag egy lavinát indított el: nem sokkal a cikk megjelenése után több mint hatvan színész és más színházi szakember állt ki a rendezőasszisztens mellett, és rengetegen voltak, akik saját traumatikus történetüket is elmesélték az Eszenyi Enikő mellett töltött éveikből. A jelenlegi és egykori társulati tagok verbális erőszakkal és hatalmi visszaéléssel vádolták meg a Vígszínház igazgatóját, megalázó kommunikációról, elviselhetetlen munkakörülményekről, agresszív vezetői módszerekről beszámolva. A fővárosi önkormányzat mindezek után vizsgálatot indított az ügyben, Eszenyi Enikő pedig végül a Facebookon jelentette be a visszalépését. Július 1. óta Rudolf Péter vezeti a Vígszínházat, aki igazgatóként megtartott első sajtótájékoztatóján a vezetőcserére reagálva mindössze annyit mondott, az átadás-átvétel a legelegánsabban és legprofesszionalistábban zajlott le.

A tavaszi eseményeket Fenyvesi Lili a fővárostól közel ezer kilométerre, Berlinből követte nyomon, a Vígszínházból való távozása után ugyanis egy időre Németországba költözött. Most, hogy a koronavírus első hullámának lecsengése után visszajött Budapestre, leültünk vele átbeszélni a Vígszínházban történteket, és a botrány várható hosszú távú hatásait.

fenyvesi-lili

Fél évig voltál a Vígszínházban rendezőasszisztens. Miért szerettél volna ott dolgozni?

A Facebookon láttam a lehetőséget, rögtön jelentkeztem, és nagyon izgultam Enikő miatt. Tudtam, hogy nagyon szigorú az interjúkon, tudvalevő volt, hogy belekérdez a darabjaiba, a darabok történetébe, szóval készülnöm kellet. Az interjún rögtön szimpatizálni kezdtünk egymással, pár napra rá pedig már egy színházi fesztiválon, a Rudolf Péter rendezte Lóvátett Lovagok című előadáson találtam magam. Óriási megtiszteltetés volt a Vígszínházban dolgozni, hiszen az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb intézmény Budapesten és az egész országban. Ezért is szerettem volna bekerülni – borzasztóan fontos volt nekem, a szakmai fejlődésemnek, a tapasztalatomnak. Az önéletrajzomban pedig különösen jól mutatott, hogy a Vígszínházban rendezőasszisztensként dolgoztam. Mondták is, hogy ha itt végigcsinál az ember egy évadot, akkor utána kinyílnak előtte a kapuk.

Szimpatizáltatok egymással az interjún. Ezek után még nagyobb sokk lehetett azzal szembesülni, hogy milyen légkör uralkodik a mindennapokban a színházban.

Ez volt a kihívás Enikőben és ez a kihívás általában az abuzív, vagy a hatalommal visszaélő főnökök esetében. Néha nagyon jó fejek tudnak lenni, szerepeket, előléptetést ígérnek, dicsérnek, a következő pillanatban viszont éppen ennek az ellenkezője. Enikőnél persze arányaiban ritkább volt a dicséret, nála inkább a bántalmazó hangvétel dominált. De pont ez eredményezi a kiszolgáltatottságot, hogy az egyik pillanatban dicsér, meg van veled elégedve és nagyon kedves, a következő pillanatban meg lényegében a földbe tipor, megaláz és megsemmisít. Eléri valahogy azt, hogy semminek érezze magát az ember.

Az abúzus és a hatalmi visszaélés a te irányodba miben nyilvánult meg?

Ahogy minden más abuzív főnök is csinálja, mindennapos volt a szakmai képességemnek a minősítése, felülbírálása. Hogy egy konkrét dolgot említsek: felülbírálta például a próbatáblák megírását. Miért  így próbáljuk, miért ezt próbáljuk, miért nem úgy… Már az egy nagyon komplex hatalmi helyzetet alakított ki, hogy Enikő egyszerre volt színésznő, főrendező és igazgató. Különböző szerepekben kellett volna jelen lennie, azonban Enikő mindig minden körülmények között igazgatóként viselkedett. Még akkor is, ha például ő „csak” a főszereplője volt egy darabnak. Ilyen esetben a színpadon színésznőnek kellett volna lennie, a színész kollégáival egy szinten és egy rangban – de ő ekkor is igazgatóként volt jelen.

Ezek a hatalmi visszaélések nem akkor kezdődtek, amikor te odakerültél, évek óta így működött már a Vígszínház, mégis te mertél először megszólalni az ügyben. Ehhez azért bátorság kellett. 

Nagyon sokan mondják, hogy büszkék rám, és micsoda bátorság kellett ehhez… Én a mai napig nem bátorságnak élem meg. Azt gondolom, hogy ez volt a helyes. Nagyon sokszor sírt a lelkem, amikor szemtanúja voltam, ahogy Enikő csodálatos színészeket lehetetlenít el, és hogy a saját hiúsága miatt fosztja meg őket a művészi szabadságuktól. Amikor lett alkalom arra, hogy ezt a helyzetet rendbe tegyük, akkor kaptam ezen az alkalmon. Ennek semmi köze nem volt az aktuális színházpolitikai helyzethez, vagy ahhoz, hogy éppen igazgatóválasztás volt. Persze megvádoltak minket, hogy miért pont akkor és így kellett ezt csinálni, de hát az elnökválasztás kampányidőszaka is arról szól, hogy a jelöltek kapnak hideget és meleget, és végül az érvelés alapján dönt a demokráciában a nép. Szóval nem volt semmilyen politikai megfontolás mögötte. Sőt mi több, amikor leadtam a 24.hu-nak a nyilatkozatomat, még semmilyen támogatásom sem volt.

De tudták a kollégáid, hogy mire készülsz?

Nem. Teljesen egyedül voltam, és nem tudták. Az összefogás oszlopos tagjai, mint Telekes Péter, Hevér Gábor, Kovács Patrícia, Molnár Áron, akkor még nem tudtak arról, hogy mire készülök. Néder Pannit hívtam fel, akit magam mellé is állítottam cinkostársnak. A korábbi években a Vígszínházban ő is átélte a művész pozíciójából ezt az elnyomást, úgyhogy mellém állt, és ragaszkodott hozzá, hogy ő is névvel vállalja. Mi ketten indítottuk el az egészet. A nyilatkozatom után pedig volt egy öt nap, amit rettegésben töltöttem. Nem tudtam, hogy most vajon végleg elcsesztem-e az egész karrieremet.

Megjelent ez a bizonyos cikk, és utána mi történt veled?

Lényegében az volt a mázlim, hogy Enikő borzasztóan reagált rá. Az első reakciójában azt mondta, hogy hazudok, ez pedig gyakorlatilag kinyitotta a bicskát a többiek zsebében. Mások is elkezdtek megszólalni az ügyben, és elmesélték a saját történetüket. Hevér Gábor például az elsők között volt, aki kiállt mellettem, már csak azért is, mert ő is az egyik szemtanúja volt a velem történteknek. Ekkor jött az első összefogás, a nyílt levél. Amikor a levél után a szakmai bizottság mégis megszavazta Enikőt az igazgatói posztra, az megint sokakat feldühített, úgyhogy jött is a második nagy összefogás. Mivel ekkor már Berlinben éltem, és máshogy nem tudtam volna velük kommunikálni, Facebookon keresztül küldtem egy videoüzenetet a társulatnak. Elmondtam nekik, hogy most rajtuk múlik a dolog. És hála a jó istennek az üzenetem célba ért, mert ők is összefogtak belülről. Nagyon izgalmas volt ezt Berlinből, a karanténból végig követni, és nagyon izgultam, hogy lesz-e bátorsága a többieknek.

fenyvesi-lili

Ha te nem léptél volna, szerinted Eszenyi Enikő lenne most a Vígszínház igazgatója?

Egészen biztos vagyok benne.

Szerinted miért nem tett senki semmit korábban? Mitől féltek a Vígszínház tagjai? A bosszútól, a közvéleménytől?  

Ez szerintem egyáltalán nem Eszenyi Enikőről szólt, hanem magáról a verbális abúzusról és annak a természetéről. Ezeknek a hatalmi visszaéléseknek az elszenvedője egy ponton megszokja ezt a bánásmódot, és azt gondolja, hogy így a normális. Ez egy pszichológiai, védekezési mechanizmus. Ismerjük a Stockholm-szindrómát is, amikor a fogvatartott megszereti a fogva tartót, mert nem tud mást csinálni. Ez egy borzasztó pszichológiai zűrzavar, és nagyon nehéz kijönni belőle. Szerintem ez lehet a dolog egyik összetevője.

De benne van a pakliban az is, hogy nagyon kevés pénz van a magyar kultúrában, a háttérdolgozók nagyon keveset keresnek a színházban, szinte a megélhetésük minimum szintjén vannak. El kell viselni ezt a bánásmódot, mert a többgyerekes családapa nem teheti meg, hogy egyik pillanatról a másikra kilépjen ebből a helyzetből, a munkájából, hiszen nagyon nehéz mást találni. Mindez Magyarország kultúrpolitikájához vezethető vissza, kevés pénz esetén az ember egyszerűen megalkuvóvá válik.

Lényegében azért azt gondolom, hogy ez a bizonyos pszichológiai védekezési folyamat tartja csendben az embereket. Sokan azért nem csináltak semmit, mert egy ponton túl már észre sem vették.

Lehet, az is közrejátszik, hogy itt, Magyarországon egészen gyerekkorunktól kezdve egy hierarchikus, tekintélyelvű rendszerben nevelkedünk. Már az iskolában megtanuljuk, hogy nem lehet szavunk, gyakran a családokban is ez a szemlélet uralkodik, vagy ott van például az egészségügy is, ahol sok esetben megint csak a betegek feje fölött történnek meg a dolgok. Arra vagyunk szocializálva, hogy ha valaki „felettünk van”, akkor az az ember velünk gyakorlatilag bármit megtehet.

Abszolút egyetértek! És azért is jó, hogy ezt mondod, mert ez az egész jelenség nem Eszenyi Enikő és nem a színház kérdése – bár tény, hogy a színházi és filmes világban nagyon erősen jelen van. A magyar munkavilág sajátossága, hogy ragaszkodik ezekhez a hierarchiákhoz. Ez a hierarchikus rendszer pedig megnyilvánul a fizetésekben, az interperszonális viszonyokban, az irányításban, mindenhol.

Pont ezért, mert annyira beleszoktunk ebbe a szellemiségbe, sok esetben azt is nagyon nehéz meghatározni, hogy hol van a határ, hogy mi az, ami még belefér egy egészséges főnök-beosztott kapcsolatba, és mi az, ami már nem.

Abszolút, nagyon nehéz belőni, ráadásul Magyarország ilyen szempontból nagyon le is van maradva. Nálunk a #metoo mozgalom is kicsit ügyetlenül nyilvánult meg, nincs felkészülve az ország arra a társadalmi fejlődésre, ami mondjuk Berlinben, Londonban, ezekben a nagyon nyugati, nagyon kapitalista városokban már lezajlott. A Gothár-ügynél azért volt egy picit egyértelműbb az abúzus jelenléte, mert az egy szexuális abúzus volt. Ha tapizásról, alányúlásról van szó, akkor valahogy egyértelműbb a dolog. De az abúzus nem ott kezdődik, az abúzus abszolút egy verbális szinten kezdődik. És ez a verbális abúzus akkora paralízist tud okozni, hogy az ember egy idő után már azt sem tudja eldönteni, hogy mi számára a jó és mi a rossz. Már nem tudod felmérni, hogy ez most egy általános rossz, vagy csak egy helyzeti rossz. Minden ítélőképességét elveszíti az ember.

Elbizonytalanítja az embert, az áldozat a saját valóságát is megkérdőjelezi, leépül az önbizalma, és egy idő után el is hiszi, hogy minden úgy van, ahogy a bántalmazó mondja.

Igen, és ez az, amit Enikő mesteri szinten űzött. Bírálta a munkámat, minősítette nemcsak a munkámat, hanem engem is. És ha egy ekkora ember előtt állsz, ha mindezt egy ilyen nagy ember mondja neked, akkor kénytelen vagy elhinni. Minden áldott nap úgy kellett bemennem dolgozni, hogy azt gondoltam, hogy szar, amit csinálok. Egy ponton elhittem, amit mondott. Ebből nagyon nehéz kijönni.

Az is szokatlan volt a Vígszínház esetében, hogy itt az abúzust egy nő követte el.

Igen, ha egy férfi és egy nő között történik az abúzus, akkor valahogy egyértelműbb az emberek számára. Pedig az abúzus nemtelen. Lényegében a szexuális abúzus is nemtelen, hiszen olyan is van, hogy egy nő abuzál szexuálisan fiatal fiúkat. De ezek az ügyek éppen most ébredeznek itthon. Nagyon remélem, hogy most, a Vidnyánszky okozta színházi balhé még jobban azt erősíti majd, hogy a szakmának változnia kell, hogy ezeknek a szakembereknek változtatni kell. Az istenkomplexusos mentorból le kell szállni a földre, és kollegiális viszonyt kell kialakítani.

De két dolog miatt is nagyon fontosnak tartom az Eszenyi-ügyet, és örülök, hogy robbant. Egyrészt mert itt egy nő vádolt meg egy másik nőt abúzussal, és az ilyen ügyekről nagyon kevés szó esik. Másrészt azért, mert én egy kisember, egy senki voltam a színházban, tehát egy nagyon pici ember vádolt meg egy nagyon nagy embert. Ebből a szempontból értem, amikor azt mondják, hogy bátor voltam. De én nem bátorságnak élem meg, egész egyszerűen ez volt a helyes. És nem is annyira a saját bőrömön elszenvedett abúzus miatt, hanem a többiek miatt. Azért, hogy a jövőben a színészek és minden színházi ember megkaphassa a lehetőséget a szabad alkotásra.

Itthon még nagyon erős kultúrája van az áldozathibáztatásnak. Téged nem értek támadások?

Nem, hála istennek annyira gyorsan beálltak mögém a többiek, hogy nem tapasztaltam ilyesmit. Személyesen nem értek ilyen támadások, de például Máté Gábor egy nyilatkozatában lincselésnek nevezte azt, amit csináltunk, és meginterjúvoltak még pár színészt, köztük Karácsony Zoltánt, ifj. Vidnyánszky Attilát, Hirtling Istvánt, akik szintén ellenünk beszéltek. Olyanokat mondtak, hogy tönkretesszük a magyar kultúrát, vérfürdőt rendezünk, stb.

fenyvesi-lili

Szerinted miért álltak ki Eszenyi Enikő mellett? Nekik nem volt érdekük a rendszer megváltoztatása? 

Azt gondolom, hogy ezek a nyilatkozatok annak a rendszernek a szüleményei, amit Enikő felépített maga köré. Ha valaki azt nyilatkozza, hogy vérfürdőt rendezünk, akkor szerintem az a színész attól fél, hogy nem fog jó szerepekhez jutni, ha nem Enikő igazgatja a Vígszínházat. A videoüzenetben egyébként elnézést kértem azoktól, akik rosszul élik meg a támadásomat, és akik emiatt majd hátrányba fognak kerülni. Nem emberek ellen, nem Enikő ellen léptem fel, hanem az emberi méltóság mellett tettem le a voksomat.

Az Eszenyi-ügy igazából csak a jéghegy csúcsa. Nem félsz, hogy miután teljesen elcsendesül a botrány, minden folytatódik a színházakban ugyanúgy, mint eddig?

Szerintem nem fog, de persze életben kell tartani a dolgot, forralni kell ezt a vizet. De véleményem szerint azért nem lesz már minden ugyanolyan, mert az emberek most láthatják, hogy még egy olyan nagy intézményben is lehet változást elérni, mint a Vígszínház. Még az olyan nagy emberekkel szemben is fel lehet lépni, mint Eszenyi Enikő. Azt gondolom, hogy az én bátorságom annyiban végérvényesen megváltoztatta a szakmát, hogy most már fel mernek majd szólalni kisemberek is. A Vígszínház botránya egy jó üzenet azoknak a kisembereknek, akik más színházakban, más szakmákban elszenvedői egy ilyen helyzetnek. Egy üzenet nekik, hogy igenis szabad lépni.

Én ezt egy kicsit túl optimistának érzem. Főleg, ha nemcsak Budapestben gondolkodunk, hanem vidékben is, ahol ha nincs más munkalehetőség, akkor te példádat látva sem tehetik meg, hogy felszólaljanak, hogy lépjenek bármit is. És a vidéki történetek sok esetben még a médiához sem jutnak el. 

Igen, optimista vagyok, de az optimizmusomat az is megalapozza, hogy a Vígszínház balhéja után az Operettszínházban is, a Balettintézetben is kirobbant a botrány. Igaz, hogy ezekben az intézményekben nem volt akkora összefogás, de felszínre kerültek a történetek, sőt volt, ahol eljárás is indult. Van bennem egy erős optimizmus, mert nagyon szeretném, ha tudna változni a színházi szakma, hiszen szeretnék továbbra is benne dolgozni. Ez a szenvedélyem, úgyhogy bízom benne, hogy jövőbemutató ez a változás. Igazad van abban, hogy ezt forrón kell tartani. A média ebben nagyon sokat tudna segíteni. De abban is bízom, hogy a kisemberek innentől kezdve mernek majd szólni. Nem is feltétlenül kell a médiához fordulniuk és ügyet csinálni, egyéni szinten már az is nagy eredmény lenne, ha valaki ki tud lépni egy ilyen helyzetből.

Nagyon szeretném, ha ez a nyilatkozat és az egész ügy felbátorítaná az elnyomottakat. Arra bíztatok mindenkit, aki abúzus vagy mobbing áldozata, hogy igenis lépjen fel és tegyen ellene. Fontosabb az emberi méltóságot megőrizni, mint egy munkahelyet.

A Vígszínház után kiközöltél Berlinbe.

Most kezdtem el átértelmezni magamban ezt a kiköltözést, és rájöttem, hogy ez igazból egy menekülés volt. Annyira szégyelltem magam a szakma előtt, hogy nem mertem máshova jelentkezni. 1500 darabos puzzle-öket rakosgattam ki otthon a kirúgásomat követően, mert nem mertem utcára lépni sem.

Miért szégyellted magad?

Mert elhitette velem Enikő, hogy nem jó az, amit csinálok, hogy nem vagyok jó ember, nem vagyok szakember. Pedig egyébként sosem állítottam magamról, hogy jó szakember lennék. Azt állítottam, hogy tanulni jöttem a Vígszínházba, és hogy örömmel fogadnám, ha Enikő tanítana. De nem tanított, hanem felülbírált, rosszabb napjain a kinézetemre, a testalkatomra is megjegyzéseket tett.

Egy ilyen traumából hogyan lehet visszajönni? Meggyógyulni?

Nem tudom, mi tudna segíteni. Németországban egy színházban dolgoztam, ami nagyon jó élmény volt –  de nem mulasztotta el. Kint semmilyen trauma nem ért, a berlini színházak kifejezetten törekszenek is arra, hogy ilyesmi ne forduljon elő. Bár igaz, hogy most már nincs állandó gyomorgörcsöm, de  például egy hónappal ezelőtt voltam egy forgatáson, ahol egyetlen hangvétel elég volt, hogy felelevenítse bennem az élményt. Talán a gyógyulásom jele, hogy abban a pillanatban odamentem a gyártásvezetőhöz, és megmondtam neki, hogy akkor én már holnap nem jövök. Lépni tudtam, megtanultam tiszteletben tartani a saját határaimat.

Amikor egyébként tudatosult bennem, hogy a hadjáratunk sikeres volt, és Enikő kirakta a lemondólevelét, az első gondolatom az volt, hogy szegény Enikő…

Lelkiismeret-furdalásod volt?

Igen, működik a Stockholm-szindróma. Napokig gondolkoztam azon, hogy most mi lesz vele. Mert ember vagyok és emberséges, és mint embert sajnáltam. Aztán persze rájöttem, hogy ez butaság, hiszen ő sokkal nagyobb károkat okozott bennem és sok más emberben is. És nyilván úgyis fog még rendezni. Ahogy te is mondtad, annyira el fog mismásolódni ez az ügy, hogy majd vidékre vagy valahova úgyis hívni fogják.

Nemrég visszaköltöztél Magyarországra. Hogy érzed, készen állsz, hogy visszatérj itthon a szakmába?

Két hónapja vagyok itthon, és két hónapja állandóan munkakeresésben vagyok. Közvetlenül a vírus után jöttem haza, még ébredezik a szakma, úgyhogy most tapogatózom. Az első üzeneteim, amiket kiküldtem színházi ismerősöknek, azok úgy kezdődtek, hogy „én mint feljelentgetős, hogyan tudnék most elhelyezkedni.”

Az Eszenyi-ügy szerinted gondot fog okozni az elhelyezkedésben?

Biztosan. Színházban biztosan, mert annak ellenére, hogy szerintem sok szempontból elmozdult már valamerre a szakma, azért még mindig csecsemőkorban van ez a változás. Azt gondolom, hogy a kőszínházban az igazgatók kétszer meg fogják gondolni, hogy engem érdemes-e odavenni. Ami nem feltétlenül baj, hiszen akkor legalább viselkedni fognak.

Nem álltam vissza még száz százalékig a munkába, úgyhogy nem tudom pontosan, ki hogy fog engem fogadni. Akik válaszoltak, akikkel beszéltem, színészek, színházigazgatók, rendezők, mind a támogatásukról biztosítottak. De persze ők is ugyanúgy el vannak lehetetlenítve kultúrpolitikai szinten. Ígérhetnek nekem szépet és jót, de ők is épp a napi betevőért harcolnak.

Egyébként megpróbáltam visszamenni a Vígszínházba, de nem kaptam választ az igazgatóságtól. Persze pontosan tudom, hogy Rudolf Péter nyakába egy akkora szemétdomb zúdult, hogy valószínűleg diplomáciai szempontból most nem is lenne okos engem odavenni. Nyilván meg kell nézni, hogy milyen lesz az új Vígszínház. Nem zárkózom el az elől, hogy esetleg a következő évadban újra megpróbáljam a jelentkezést.

Olvass tovább!

Fotó: Czivtkovits Judit

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Óda a céklához, a zellergumó diadalmenete és a „zöldségszerelmes étrend” – interjú Vida Katával cékla

Óda a céklához, a zellergumó diadalmenete és a „zöldségszerelmes étrend” – interjú Vida Katával