Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora rajongója leszek a szoptatásnak, sőt, az első hetekben meg voltam róla győződve, hogy én ezt legfeljebb fél évig fogom csinálni. Persze az elején – ha igény szerint szoptatunk – tényleg az egész nap egy óriási, egybefolyó szoptatásmaraton, én pedig úgy éreztem magam, mint valami engedelmes munkagép: ültem a kanapén, és tartottam a kislányomat, hogy annyi tejet igyon, amennyit csak szeretne, majd tartottam, amíg alszik és újra felébred, hogy megint egyen. Arra viszont hamar rájöttem, hogy a szoptatás egy elképesztően praktikus eszköz: táplálja és megnyugtatja a babát, segít neki elaludni és gyógyulni, mellesleg néha nekem is segít, ha szeretnék magamnak néhány nyugodt percet.
Ahogy teltek a hónapok, egyre inkább átalakult a szoptatások módja és funkciója. A harmadik-negyedik hónap körül éreztem először, hogy fellélegezhetek, hogy már egészen értékelhető idők telnek el két szoptatás között, ráadásul ilyenkor már a lányom is szépen eljátszott, elkezdte felfedezni a világot. Aztán a teljesen befelé forduló, elmélyülő szopizásokból elkezdett ki-kifordulni: néha rám nézett, és vigyorgott, vagy felkapta a fejét valami izgalmasnak tűnő hangra, elfordult, hogy megnézzen valamilyen új részletet a környezetében. Az ötödik hónap végén megkezdtük a hozzátáplálást, és a kislányom szerencsére jól vette az akadályt, nagyon hamar megszeretett minden gyümölcsöt és zöldséget, szóval szép lassan, úgy a nyolcadik hónap környékére már a szilárd ételek jelentették a táplálkozása nagy részét. De a szoptatás ettől függetlenül megmaradt, altatáshoz, reggel, ébredés után, étkezések között, vagy ha valami bánata, bizonytalansága, betegsége van. Nem számolom. Az igény szerinti szoptatásban nehéz megmondani, hogy pontosan naponta hányszor szoptat az ember, de az biztos, hogy most, hogy a lányom egyéves, ez már nem vesz el számottevő időt a napból. Már csak azért sem, mert egy egyévessel már egészen máshogy néz ki a szoptatás: az ölembe mászik, és kiszolgálja magát, miközben nekem gyakorlatilag mindkét kezem szabad, aztán ha elég volt neki, megy tovább a dolgára.
Szóval én nagyon szeretek szoptatni, az meg talán nem kérdés, hogy a lányom is nagyon szereti és igényli. És mindez teljesen rendben is volt a környezetem szemében egészen egy évig. Sőt, nem is hogy rendben volt, hanem egy csomóan lelkesen ajnároztak körbe (miután teljesen indiszkrét módon rögtön megkérdezték, hogy szoptatok-e), hogy az milyen jó a babának, mennyire klassz, hogy van tejem, micsoda folyékony arany az anyatej. Amíg egy pici babát szoptatunk, mindenki úgy néz ránk, mint a szentséges szűzanyára, áhítatos mosollyal figyelik a csukott szemű, ütemesen nyeldeklő kis lényt. Az egyéves lányom viszont már stabilan jár, van hat foga, ki tudja mondani, hogy kutya, és néha azt is, hogy cici, szóval ő már (legalábbis a külvilág szemében) nem nyújt ennyire szerethető látványt szopizás közben. A mellemben lévő tej úgy tűnik, folyékony aranyból hirtelen folyékony korai szexuális traumává változott, én pedig egy csapásra olyan lettem, mint Lysa Arryn a Trónok Harcából. Miközben a WHO kétéves korig javasolja az anyatejes táplálást, sok ismerősömtől hallom, hogy egyéves kor után a gyerekorvos és a védőnő is próbálja őket rábeszélni az elválasztásra. Pedig ma már jól tudjuk, hogy egyáltalán nem igaz a régi hiedelem, miszerint az anyatejben egy év után már semmilyen értékes tápanyag nincs, sőt – a hosszú távú szoptatásnak rengeteg pozitív hatása van a babára és a mamára nézve is (ezeket most nem fogom felsorolni, mert nem ez a lényeg, de a La Leche Liga oldalán például rengeteg hasznos cikket lehet találni). De nem is fontos, miért szoptat valaki, szerintem ez minden esetben az anya-gyerek páros dinamikáján, közös igényein múlik. Az viszont fontos, hogy a külvilág támogassa az anyák döntését, vagy minimum ne próbáljon erőszakosan ellene menni. Én mostanában kapok bőven jóindulatúnak álcázott elválasztásérveket, amik többnyire arra futnak ki, hogy ha nem szoptatok, mennyivel szabadabb leszek, akkor majd lepasszolhatom a gyereket a nagyinak, dönthetem magamba a koffeint, és bármikor megihatok egy pohár bort. (Előbbi persze egyáltalán nem ezen múlik, egy szoptatott, cicin elalvó baba is képes lehet másfajta segítséggel elaludni az apukájával vagy a nagyszüleivel, de ez most tényleg lényegtelen.)
Aztán vannak, akik csak furcsálkodva, különös éllel teszik fel a kérdést, hogy „de hát már eszik mindenfélét, nem?” Mintha szándékosan elodáznám a gyerekem természetes érését ezzel a babusgatással, és értékes tápanyagoktól akarnám megfosztani, holott a szoptatás ebben a korban már elsősorban nem a táplálásról szól – mindenki megnyugodhat, én is megfőzöm a sült brokkolis vöröslencsét meg a sütőtökkrémes csirkét.
Mások megint csak mindentudó jóindulattal figyelmeztetnek, hogy időben válasszam el a gyerekem, mert később már lehetetlen lesz elvenni tőle a cicit. És akkor nyilván a tizennyolc éves lányom is a mellemen fog csüngeni, gondolom.
És olyanok is vannak, akik a jövőre való tekintettel, óvatos célzásképpen megállapítják, hogy „amikor egy kétéves még szopizik, az annyira furcsa”. És tulajdonképpen nem is hibáztatom őket ezért, régebben én is ezt gondoltam, és őszintén szólva, még most is van az az életkori határ, amikor már az én szememben is furcsa a szoptatás látványa. Viszont azt megtanultam, hogy a véleményemet megtartom magamnak, és soha nem teszek megjegyzést egy másik nőnek, amiért szoptat vagy nem szoptat – még akkor sem, ha tényleg egy lelkes hitgyülis meggyőződésével tudnék kiállni a szoptatás mellett. És épp ezért borzalmasan pocsék érzés, hogy a sok megjegyzés miatt úgy érzem, már nem merem olyan magabiztosan megszoptatni a lányomat nyilvános helyeken, vagy akár családi, baráti körben – inkább diszkréten elvonulok, vagy próbálom húzni a dolgot, hogy ne okozzak ezzel kellemetlenséget más embereknek. Miközben néha belém hasít, hogy de hát még csak egyéves a gyerekem, hát tök normális, hogy szoptatom.
Most még nem tudom, meddig fogom szoptatni a lányomat, de azt szeretném, ha az elválasztás a mi döntésünk lenne, és nem külső nyomás hatására történne. Ha ő úgy érzi, hogy már nincs szüksége többé a szopizásra, vagy én érzem azt, hogy nekem már nem megy, akkor biztosan megoldjuk majd – szép fokozatosan – a dolgot. De nem akarom megfosztani magunkat valamitől, ami mindkettőnknek jó, csak azért, mert egyéves kor felett már nem nézik jó szemmel.
Fotó: Getty Images
