Sarah Everard március 3-án tűnt el Londonból, amikor egy barátjától sétált hazafelé este fél 10 körül. Az eltűnését másnap be is jelentették, ám a rendőrségnek már nem sikerült élve megtalálnia: egy héttel később egy Kent megyei erdőből került el a holtteste. Jelenleg minden jel arra mutat, hogy Sarah Everardot egy politikusokat és diplomatákat őrző rendőr rabolhatta el és gyilkolta meg.
Sarah esete felkorbácsolta az indulatokat az Egyesült Királyságban – ám nem feltétlenül azért, mert egy rendőrt gyanúsítanak a bűnténnyel. A legjobban az rendítette meg a brit nőket, hogy úgy érzik, Sarah Everard tragédiája valójában bármelyikükkel megtörténhetett volna.
Az eltűnése idején Sarah világos ruhát és kényelmes cipőt viselt, London egy jól kivilágított főútján sétált, közben pedig még a párjával is beszélt telefonon. Sarah tragédiáját nem lehet a szokásos áldozathibáztató bullshitekkel lesöpörni az asztalról, hiszen ő tényleg mindent megtett annak érdekében, hogy biztonságban érezhesse magát az utcán. Mindez mégsem volt elég.
Sarah eltűnése után nők tömegei kezdték el megosztani saját történeteiket arról, mennyire nem érzik magukat biztonságban London utcáin. A #TooManyWomen és #SheWasJustWalkingHome hashateggek ellátott, utcai zaklatásokról, rámenős leszólításokról és cat calling esetekről szóló posztok ellepték a Twittert, miközben egyre többen kezdtek rámutatni a társadalom egy káros és rendkívül bizarr berögződésére is: arra, hogy az emberek továbbra is az áldozatokon, a nőkön kérik számon, hogy mit tesznek vagy nem tesznek a saját biztonságuk érdekében, ahelyett, hogy az elkövetők, a férfiak felelősségét forszíroznak. Rengetegen feltették a kérdést, hogy vajon miért nem az a társadalmi elvárás, hogy a nők nyugodtan, biztonságban sétálgathassanak az utcán, félelem nélkül? Miért a lányoknak és nőknek adunk folyton önvédelmi tippeket és tanácsokat, és miért nem a fiúknak tanítjuk meg már gyerekkorban, hogy nem lesznek felsőbbrendűek csak azért, mert férfinak születtek? Hogy a férfiak nem állnak a nők felett és nincsen joguk egy másik embert maguk alá gyűrni, megalázni vagy akár meg is ölni, csak azért, mert azt gondolják, nekik ez jár nekik?
Sarah was taken on the same route I walk everyday to go on shift, this could of been any of been any of us. She followed all the rules and was still taken. Women don’t get attacked because they walk home alone they get attacked because of their attacker. #SheWasJustWalkingHome https://t.co/LPsSaeVSme
— sinacoleman (@hasinacoleman) March 12, 2021
Legyen szó a világ bármely pontjáról, ha egy nő sötétedés után egyedül kilép az utcára, szinte biztos, hogy megtesz bizonyos óvintézkedéseket. Ilyen nők közötti íratlan szabály például, hogy mindig kerülni kell a sötét, eldugott utcákat, érdemes kényelmes cipőt húzni – hátha menekülni kell –, és még véletlenül sem szabad fülessel zenét hallgatni, hiszen így nem veszik észre mások közeledését. De van, aki a kulcscsomóját is a kezében szorítja, hogy legyen mivel védekeznie, míg mások megpróbálnak senkivel sem szemkontaktust létesíteni, nehogy véletlenül valaki akár egy pillantásukat is félreértse.
Mindezt a társadalom normálisnak tarja, sőt el is várja a nőktől, teljesen rájuk hárítva mindennemű felelősséget. Ha pedig mégis megtörténik a baj, biztosak lehetünk benne, hogy az emberek kapásból az áldozatra kezdenek mutogatni, azon lamentálgatva közben, hogy vajon mit is ronthatott el.
Sarah Everard egy olyan nő volt, aki tényleg minden íratlan szabályt betartott, mindent megtett a saját biztonsága érdekében – a tragédiát így sem tudta elkerülni.
#Nemmindenférfi bántalmazó?
Sarah tragédiája kapcsán egy másik, a #NotAllMen, vagyis a #Nemmindenféri hashtag is szélsebesen elkezdett terjedni a Twitteren, ahol a felhasználók „férfigyűlöletet” kiáltva kérték ki maguknak, hogy erőszakosnak bélyegezzenek minden férfit. Fontos leszögezni, hogy természetesen mi sem állítjuk, hogy minden egyes férfi erőszaktevő lenne – az erőszakos bűncselekményekhez kapcsolódó számok és arányok azonban még így sem hazudnak. Lehet szépíteni, és bagatellizálni a dolgot, az adatok viszont egyértelműen azt mutatják, hogy a családon belüli és párkapcsolati, valamint a szexuális erőszakot tömegesen, tendenciózusan és rendszerszinten a férfiak követik el a nők ellen. Persze gyorsan hozzátesszük, hogy a férfiakat is nagyon sok erőszak éri, sőt, az erőszakos bűncselekmények áldozatainak nagy többsége valójában férfi – ám fontos lenne látni, hogy a férfiak ellen is elsősorban férfiak követnek el erőszakot. Az erőszakos elkövetők több mint 90 százaléka férfi, nem nő. Statisztikailag egészen elenyésző a nők által férfiak ellen elkövetett erőszak mennyisége, és még az is javarészt önvédelem.
Ahhoz, hogy ezt a rendszerszintű erőszakot meg lehessen szüntetni, muszáj lenne tabutlanítani a férfierőszakot, és nem elbagatellizálni a dolgot a #NotAllMenhez hasonló, mismásoló akciókkal. Tény, hogy nem lesz minden egyes férfiből erőszaktevő, de az a férfi, aki „nem olyan”, valószínűleg tudni is fogja, hogy rá nem vonatkozik, teljesen felesleges hát az ő védelmükre hivatkozva elterelni a figyelmet az igazán égető problémáról. És egyébként is: az igazság az, hogy ezeknek a „nem olyan” férfiaknak is nagyon nagy szerepük lenne a változás elérésében. Egymás mentegetése, a cinkos összekacsintás és félrenézés helyett ideje lenne, hogy a férfiak végre felelősséget vállaljanak. A nők elleni rendszerszintű erőszak ugyanis nem egy női ügy: a probléma megoldása jó részt magukon a férfiakon múlna. Azon, hogy milyen mintákat, szerepeket adnak át a fiaiknak, hogy ki mernek-e hangosan állni ezekben az erőszakos esetekben az áldozatok mellett, hogy felszólalnak-e az elkövetőket ellen – és nem utolsósorban, hogy elítélik-e a férfiak felsőbbrendűségét bebetonozó legapróbb gesztusokat is. Legyen szó akár egy ártalmatlannak tűnő, nőket degradáló szexista viccről. A változást ugyanis a legalsó szinten, az alapoknál kellene elkezdeni, ehhez pedig minden férfira szükség lenne.
Fotó: Getty Images
