Volt-e olyan, hogy negatívan ítéltek meg, vagy hátrányból indultál az irodalmi életben csak azért, mert nő vagy?
Talán a 20-as, 30-as éveiben járó nőknek ma már picit könnyebb, de ha megyünk visszafelé az időben, látjuk, mennyire nehéz volt nőként érvényesülni. Egy időben jártam egyetemre Karafiáth Orsolyával, akkor még – Orsival szemben – meg sem mertem közelíteni az újságokat, vagy egyáltalán venni a bátorságot, hogy írjak. Ez szorosan kapcsolódhat ahhoz, hogy a középiskolában nem olvastunk szinte egyáltalán női szerzőket, nem láttunk női karrierpéldát magunk előtt. Én már középiskolában is magyar szakos voltam, de
annyira mélyen bennem volt hogy író csak férfi lehet, hogy fel sem merült nagyon sokáig, hogy amire középiskolától kezdve vágytam, azt meg is szabad csinálni.
A kortársakat elnézve úgy látom, ez sokak számára probléma. Karafiáth Orsolya a néhány hete szervezett Női írók és a folyóiratokban konferenciánkon azt mondta, a legfontosabb ebből a szempontból a nevelés, vagyis hogy az ember megtanulja, jár neki, hogy azt csinálja, amire vágyik. Szerintem ezzel sajnos nagyon kevesen vannak így.
És mi hozta a változást?
33 évesen született meg a második gyerekem, akkor már nagyon nyomasztott, hogy nem vállalom fel magam, így végül, amikor a fiam kétéves lett, elkezdtem írni az első könyvemet. Előtte, a 20-as éveimben már megjelent néhány novellám – akkoriban végeztem dramaturg szakon a Színművészeti Egyetemen, de annyira sok metoo-s élményem volt abban az időszakban, hogy végül szakítottam a pályával. 36 voltam, amikor megjelent az első kötetem.
Az első kötet meghozta az önbizalmat?
Én állandóan az idővel versenyzem, szerintem csak pár évvel ezelőtt sikerült a magabiztosságomat elnyernem, habár azt gondolom, sokkal korábban is megszülethetett volna. Elgondolkodtató, hogy miért érzi az ember állandóan, hogy le van maradva. Objektíven nézve tényleg sokak pályája indul 40 éves kor körül, és főként a nőké, ekkor cseng le az első nagy gyermekvállalási hullám, és az új életszakaszban láthatóan több női szerző jelentkezik. Ezért a női munkacsoportunk – amit Mécs Annával, Tallér Edinával és Tóth Kingával együtt négyen vezetünk – próbál lépéseket tenni arra nézve, hogy segítse a 35 fölött indulókat. A pályakezdőknek szóló díjak, amelyek ugródeszkák lehetnek az írói karrierben, általában fiataloknak szólnak, életkorhoz kötöttek, holott egy 40 éves is lehet pályakezdő. Így az idősebb korban indulók sokszor nem kapják meg a pályájuk elején azt a bátorítást, visszajelzést, hogy amit csinálnak, az jó.
Neked kik segítettek az indulásban?
Tóth Krisztina nagyon sokat segített annak idején. Az első kötetem felkerült a Petri-díj shortlistjére, illetve engem delegáltak magyar résztvevőként az Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljára. Ezeknek persze örültem, de szerintem a külső elismerések ellenére is sok kérdés marad az emberben – mivel nagy a verseny a szakmában, mindenki egyedül versenyzik. De az lebegett a szemem előtt, hogyha ezt szeretem, ez érdekel, akkor egyszerűen ezt kell csinálnom, nem szabad mindig a külvilág visszajelzéseire figyelni. Nyilván meg kell hallani a kritikákat és egyensúlyozni a kettő között, de nekem alapvetően ez segített.
Jelen volt-e az életedben a mostani érdekvédelmi szervezet előtt a női közösség mint olyan?
Nem, ezért is kezdtem el csinálni! Borzasztóan szenvedtem attól, hogy nagyon egyedül voltam. Ezzel biztosan nem mindenki van így, de a munkacsoportban jelenleg négyen vagyunk, négy különböző korosztályból, és mindannyian megéltük a magányt, vagy legalábbis azt, hogy közösségre vágyunk.
Fontosnak tartom, hogy közösségi szinten is javítsunk a helyzetünkön, nem lehet mindent egyénileg megoldani. Ez a művészeti pályákon nem egyszerű, ezek szélsőségesen individualista szakmák. Ezért nagyon örülök, hogy a női érdekvédelmi munkacsoportot rengeteg nő támogatja, hogy egyre többen ismerik fel, hogy szükség van az összefogásra. A Szépírók Társasága közgyűlése ellenszavazat nélkül megszavazta a megalakulásunkat, a 400 tagból 80 fő pedig állandó tagja a levelezési listának.
Eddig két nagy kutatás csináltunk, amelyek azt mutatják, a női szerzők nehézségeivel kapcsolatos megérzéseink megalapozottak. Ezen kívül problémát jelentenek a zaklatási ügyek, de maga a közösségteremtés is alapprobléma, nehéz kapcsolódni, ami a szakmai fejlődés gátja lehet. Az irodalmi életben a fiúk talán jobbak a csapatszervezésben, hozzájuk a nők inkább utólag csapódnak. De nem ugyanolyan 10 férfiből álló társaságba csatlakozni 2 nőnek, mint saját formációt létrehozni.
Mennyire segítette vagy hátráltatta a Covid a munkacsoportot? Úgy látom, rengetegen vannak az online rendezvényeiteken annak ellenére, hogy mindenkinek herótja van már a Zoomtól.
Tavaly a Jedermann kávézóban kezdtük a Ms. Columbót, és nagyon meglepődtünk, hogy mindig megtelt a kávézó. Aztán jött a járvány, és leálltunk fél évre, mert kínosnak éreztük, hogy amikor mindenki romokban van, nőügyekkel akarunk foglalkozni. Ősszel végül áttértünk az online közvetítésekre, és minket is meglepett, milyen nagy lett az érdeklődés a rendezvényekre. Olyan szempontból például nagyon jó a Zoom, hogy azok is könnyen tudnak csatlakozni, akik esetleg messzebb élnek.
Feltűnt, hogy viszonylag kevés férfi volt a legutóbbi konferenciátokon. Direkt női eseményeket szerettetek volna létrehozni, vagy valamiért a férfiak érdeklődés kisebb?
A fellépők között próbálunk mindig arányt tartani, de alapvetően a gendertémák inkább a nőket érdeklik. Szerintem a férfiak közül sokan tartanak a kérdéskörtől, mert nem járatosak abban, hogy mit hogyan lehet mondani, és félnek, hogy aknára lépnek.
Minden nőjogi megmozdulás alapvető kérdése, hogyan állunk azokhoz, akik máshol tartanak, mint mi. Én fontosnak tartom, hogy minél tovább igyekezzünk megőrizni a párbeszédet.
Ugyan még csak nemrég indultatok, de van-e bármi konkrét hozadéka már a szervezetnek?
Két fontos kutatást készítettünk a nők és a díjak, illetve a nők és az irodalmi folyóiratok kapcsán, ezekhez kapcsolódóan két konferenciát szerveztünk. Folyamatban van az etikai kódex kidolgozása, amely segítene a zaklatási ügyeket csökkenteni. Szemináriumot tartunk prózaíróknak, amely a nők szakmai fejlődését segítheti. Ezenkívül például igyekeztünk felhívni a díjak kuratóriumainak a figyelmét az aránytalanságokra.
Örültem az idei Libri díj shortlistjének is, ahol 4 nő került a listára – ilyen még korábban sosem fordult elő. Ez összefügghet a mi munkákkal is, azzal, hogy többször felhívtuk a figyelmet az aránytalanságokra, ugyanis a tavaly őszi kutatásunk fő eredménye az volt, hogy az elmúlt 15 évben az irodalmi díjak mindössze 18%-át kapták nők.
Úgy érzem, hogy még az a nagyon kevés díj, amit szétosztanak női alkotók között, mindig ugyanazokhoz kerül. Mintha lenne 2-3 kvótanő, aki állandóan képviselni kényszerül a kortárs irodalom női alkotóit. Okoz ez belső ellentétet a céh női alkotói között?
A jelenlegi helyzet nem kedvez a szolidaritásnak, jó lenne, ha igazságosabbá lehetne tenni a rendszert. Ha a kurátorok jobban figyelnének a nők munkáira, akkor minden női alkotónak egy kicsit könnyebb lenne.
Olvass tovább!
