A Netflixen május 14-én debütált filmnek egy Anna nevű (Amy Adams), agorafóbiás gyermekpszichológus a főszereplője. Anna egy pazar, többszintes New York-i sorházban él, az alagsorában elszeparáltan egy bérlővel. A nő évek óta nem hagyta el a házát a fóbiája miatt, helyette minden nap, reggeltől este a lakása ablakából kémleli a környéket. Már rögtön a fim elején kiderül, hogy Annának ugyan van férje és gyereke, de „külön él tőlük”, számos pszichiátriai gyógyszert kell szednie, mellette sokat iszik és rendszeresen figyeli a gyanús új szomszédokat, akik nemrég költöztek be az utca túloldalára.
A cselekmény relatív egyszerű, de szépen megalapozza azoknak a borzalmas eseményeknek a sorozatát, amik gyakorlatilag mind azért következnek be, mert a mentálisan beteg főszereplő segélykérését és figyelmeztetését folyamatosan figyelmen kívül hagyják. A film szinte teljes egészében Anna otthonán belül játszódik, és talán emiatt is, na meg a szereplők kissé eltúlzott, mesterkélt alakítása miatt a nézőnek néha egészen olyan érzése van, mintha csak egy színdarabot látnánk. De azért még így is tökéletesen átérezhető azt a feszült, baljós hangulat, ami már az első képkockáktól kezdve áthatja a filmet.
Anna új szomszédjaival kapcsolatos rögeszméje egyre erősebbé válik, miután az ablakon át szemtanúja lesz a férj, Alistair Russell (Gary Oldman) erőszakos kitöréseinek. A nő megvan róla győződve, hogy Russel felesége, Jane (Jennifer Jason Leigh, és Julianne Moore – erről bővebben nemsokára) és a fia, Ethan (Fred Hechinger) veszélyben vannak. De mindeközben a saját házában is egy sor furcsa dologra lesz figyelmes: sikolyokat hall a szomszédból, és úgy érzi, mintha egy idegen járt volna az otthonában. Többször is kihívja a rendőrséget, mindhiába. A rendőrök nem veszik komolyan a segélykérését, senki nem hisz Annának. És éppen ez lesz a cselekmény egyik legfontosabb pontja: a nő minél inkább kongatja azt a bizonyos vészharangot, annál erőteljesebb elutasításba ütközik. A rendőrség először még szánakozva kezeli Anna esetét, majd amikor egyre inkább nyűg lesz a nyakukon, egyre ellenségesebbé válnak vele szemben. Megbízhatatlannak, kiszámíthatatlannak tartják, biztosak benne, hogy Annát csak a hallucinációi és az összeesküvés-elméletei hajtják.
A nővel a bérlője is gúnyolódni kezd, kineveti, amiért az nem tudja elhagyni a saját házát. A fóbiáját a film egészében arra használják, hogy aláássák Anna szavahihetőségét. Holott nagyon is komoly oka van annak, hogy Anna nem tud kilépni az utcára. A film vége felé pedig erre fény is derül: Anna igazából nem külön él a férjétől és a lányától, a családját valójában elvesztette egy halálos autóbalesetben. Az autót Anna vezette, és csak ő élte túl. Amikor nézőként azt gondoljuk, hogy Anna a férjével beszélget, a nő valójában önmagával folytat párbeszédeket.
Hisztéria: egy diagnózis, amivel évszázadokig fegyelmezték a nőket
A hisztéria rendkívül homályos diagnózisát évezredeken keresztül húzták rá gyakorlatilag minden szokatlan és megmagyarázhatatlannak vélt női megnyilvánulásra – valamint használták fel arra, hogy visszaszerezzék a kontrollt az egyre inkább öntudatukra ébredő nők felett.Az „egy nő lát valami szörnyűséget, de senki nem hisz neki, amikor segítséget kér” narratíva egy tipikus popkulturális toposz, ami már a görög mitológiában is megjelent – gondoljunk csak Kasszandrára, aki hiába figyelmeztet mindenkit Trója bukására, a nőt bolondnak nevezték, és nem hallgattak rá. Persze Anna esete egy kicsit összetettebb és bonyolultabb ennél: ahelyett, hogy Annát őrültnek bélyegeznék, ő tényleg, szó szerint beteg. Olyan súlyos szorongásos zavarban szenved, hogy még a háza ajtaját is alig tudja kinyitni, nemhogy kilépni rajta. Ezt a problémáját ráadásul a környéken mindenki tudja róla.
Anna karaktere telitalálat volt, tökéletes főhőse tudott lenni ennek a thrillernek, részben azért is, mert a nézőkből már eleve hitetlenkedést váltott ki: ő hisztérikus nő tipikus esete, nyomorúságos élettel, akiről valószínűleg senki sem gondolná, hogy egy történet hősnője lehetne, sokkal inkább áldozata. Másrészt, a Nő az ablakban azért is tudott hatásos lenni, feszültséget kelteni, mert Annának egy nagyon is létező problémával kellett szembe néznie: a mentális zavaroktól szenvedő nők a mai napig rendszeresen megtapasztalják, hogy a környezetük egyszerűen bolondnak nézi őket. Minden mondatukra, mozdulatokra figyelniük kell, ha jó benyomást szeretnének tenni, és ha azt szeretnék, hogy az emberek komolyan vegyék őket.
Az agorafóbiával és egyéb mentális betegséggel kapcsolatban egy rakás tévhit él az emberek fejében, a betegek pedig könnyen találhatják magukat a durva, sértő poénok és megjegyzések céltábláján. Anna sem különb; nemcsak az állapotának a nehézségeivel küzd – például mikor megpróbál kiszaladni a házból, hogy segítsen Jane-nek, vagy amikor tehetetlenül tűri, hogy a gyerekek tojással dobálják meg a házát Halloweenkor –, hanem a körülötte lévő emberek hitetlenkedésével is. A rendőrnő például egészen megvető pillantásokkal néz Annára, amikor az kétségbeesetten próbálja elmagyarázni, hogy az előtte álló nő nem lehet Jane, nem lehet a szemben élő feleség, mert őt már meggyilkolták.
Mivel Jane (Moore) látszólag él és virul, Anna bármit is mondjon, a rendőrség figyelmen kívül hagyja, és hallucinációnak, egy bolond nő kitalációjának gondolja. Mígnem végül kiderül, hogy az igazság sokkal bonyolultabb annál, mint ahogy azt addig hitték. A film végén világossá válik, hogy a nő, akit Anna Jane-nek gondolt, valójában valaki más volt: ő volt Ethan igazi szülőanyja (Leigh), akit Ethan tényleg meg is gyilkolt. A film utolsó fél órájában láthatjuk, ahogy Ethan Anna bérlőjét is meggyilkolja, majd a nőt is üldözni kezdi keresztül-kasul a házon, mígnem Anna önvédelemből átlöki a fiút a tetőablakon. Ebben a pillanatban Anna nemcsak megvédte, de igazolta is magát: nem képzelődött, nem kitalálta az egészet, tényleg egy gyilkos élt a szomszéd házban. Ezek után a rendőrség is kifejezi megbánását, bocsánatot kérnek Annától, amiért nem vették komolyan, majd zárásként egy drámaian megváltozott légkörbe csöppenünk.
A film utolsó pillanataiban láthatjuk, ahogy Anna maga mögött hagyja az üres házat, és kilép a napfényre – ezzel a szimbolikus jelenettel azt próbálták érzékeltetni, hogy karakterünk végre békére talált. A film megadta a nézőknek a hőn áhított happy endet, a szokásos hollywoodi befejezést, nem törődve azzal az apró részlettel, hogy agorafóbia, különösen annak súlyos formája egy nagyon is komoly betegség. Amit nem lehet annyival meggyógyítani, hogy lerántjuk a leplet egy gyilkos tinédzser rémtetteiről. Ez a látszólagos katarzis csak azt a káros tévhitet erősíti tovább a nézőkben, hogy egy súlyos szorongásos zavarokból csak úgy, egyszerűen ki tud lépni az ember.
A Nő az ablakban egyrészről tényleg érzékenyen és hitelesen tudott a témához nyúlni, és meglepően jól tudta bemutatni a mentálisan beteg nők egy nagyon is létező problémáját, ám a film végén, a sietős lezárással mégis szétesett az egész. Ahelyett, hogy kockáztattak volna, inkább a könnyebb utat választották, és visszatértek a kulturális status quóhoz.
Forrás: Bitchmedia Fotó: Imdb
