„A randim faképnél hagyott, amikor megtudta, hogy be vagyok oltva”

2021. június 21. |

Tény, hogy koronavírus fenekestül felforgatta a társkeresési szokásainkat, de arra még a következő vallomás írója, Amy sem számított, hogy pont a Covid elleni védőoltása jelent majd problémát ismerkedés közben. Az írása eredetileg a huffpost.com oldalon jelent meg.

„Emlékszel rám?” – szólt az üzenet, amit néhány hónapja egy randiappon kaptam. A szívem kalapálni kezdett, és rögtön rákattintottam a küldő profiljára. A profilképről egy hosszú, szőke hajú, vakítóan fehér mosolyú, hihetetlenül jóképű pasi nézett vissza rám. Magas volt, fitt és még intelligens is – olyan, akit nem lehet csak úgy elfelejteni.

„Spanyol doga közben egyszer a te válaszaidat másoltam le” – jött a következő üzi, de ekkor még mindig nem állt össze a kép. A középiskolát Minnesotában végeztem, 2000 mérföldre a jelenlegi otthonomtól, Kaliforniától. Lehetetlen, hogy ismerjük egymást, gondoltam, de kíváncsiságból azért  végigpörgettem a fotóit. A képek láttán derengeni kezdett valami. Gabe – nevezzük most így – a tipikus menő srácok közé tartozott annak idején. Ő volt a középiskolai kosárlabdacsapat legnagyobb sztárja, aki körül folyamatosan a suli legfelkapottabb csajai nyüzsögtek. Nem igazán voltak közös emlékeink – én általában a könyvtárban töltöttem az időmet, egyedül, az éppen aktuális kedvenc könyvem társaságában.

A középsuliban nem sokat tudtunk egymásról, most, húsz évvel az érettségink után viszont úgy éreztem, hogy meg szeretném őt ismerni. Megadta a számát, én pedig FaceTime-on rácsörögtem.

randi-ismerkedes

A következő nap már kint állt a kocsijával a házam előtt. Beugrottam mellé, és alig bírtam levenni róla a szemem: magabiztos volt, sármos, szinte ragyogott. Egymásra mosolyogtunk, és úgy éreztem, mintha a fénye rám is átragadt volna. Hirtelen én is magabiztosnak és sugárzónak éreztem magam.

„Mindent tudni akarok rólad!” – mondtam neki, mire ő mesélni kezdett, és én harminc percen keresztül megbabonázva hallgattam. Eszméletlenül fel voltam villanyozva. Egészen eddig azt gondoltam, hogy a régi évfolyamtársaim közül senki nem hagyta el a kisvárosunkat. Ha korábban rákerestem a volt osztálytársaimra, szinte kizárólag házas, gyerekes szülők képeire bukkantam. A legtöbben megállapodtak, és iskola után még a szülővárosunkból sem tették ki a lábukat. Nem indultak neki lehetetlen álmokat kergetni Kaliforniába úgy, ahogy én tettem. De itt volt Gabe, aki szintén ezt az utat választotta, én pedig úgy érezzem, már csak emiatt is kialakult köztünk egy instant kapocs.

A beszélgetésünk közben megjegyezte, hogy egy hónapra el kell utaznia, erre én rögtön rákérdeztem, hogy miért megy el. „Nem bírom ezt a rettegést itt. Tudod, a maszkok meg minden. El kell tűnnöm” – felelte. A válaszát hallva kikerekedett a szemem, de reméltem, hogy csak félreértem a dolgot. Néhány pillanatnyi szünet után kicsit szégyenkedve és nyugtalanul megkérdeztem: „De a tudományban hiszel, ugye?” Az eddig idilli randink kezdett furcsa irányt venni. „Ó, igen, persze” – felelte. Jó. Rá mosolyogtam, de inkább nem erőltettem tovább a témát. Megbeszéltük, hogy ha visszajön, mindenféleképpen együtt kell vacsoráznunk – mindketten tudtuk jól, hogy a vacsora kifejezés inkább csak egy eufemizmus.

Gabe elment, én pedig egy hónappal későbbre beállítottam egy emlékeztetőt a telefonomon. Harminc napig azon ábrándoztam, vajon milyen lesz vele a szex. Bár sosem voltunk barátok, mégis megnyugvást adott a tudat, hogy a múltban már ismertük egymást. A hetek gyorsan leperegtek, és mikor egy hónap múlva megszólalt a telefonom emlékeztetője, azonnal írtam neki egy üzit. Az elmúlt harminc napban nem követtem be sem Instán, sem Facebookon. Bár röviden ránéztem a fotóira, szerettem volna, ha az a kép él róla a fejemben, amilyennek megálmodtam.

„Átjössz akkor vacsorára?” – kérdeztem egy üzenetben, amire 24 órán át nem kaptam választ. A várakozás egészen elcsigázottá tett, de kis idő múlva végre megcsippant a mobilom.

„A középsuli óta kívánlak” – kezdte a mondatot, nekem pedig olvasás közben majdnem kiugrott a szívem a helyéről. Oké, ez jól kezdődik, elég jól, gondoltam, ám nem sokára jött a folytatása…

„De nem akarom, hogy megfertőzz az oltásoddal.” Mintha leforráztak volna. Nem hittem a szememnek. Újra és újra elolvastam az üzenetét, remélve, hogy csak félreértettem valamit. „Hogy érted?” – írtam neki, és közben imádkoztam, hogy ne az legyen, amire gondolok.

„Ha szexelnénk, akkor a testnedveink révén átadhatnád nekem az oltást, és én nem bízom a vakcinákban.” A válaszát olvasva minden összeomlott bennem; a vágyakozás, az izgalom azon nyomban eltűnt. Hirtelen beugrott egy másik pasi, Tom, akivel még tavaly novemberben találkoztam. A szex egészen fergeteges volt vele, de miután elkotyogta, hogy ő egyébként Kanye Westre szavazott az elnökválasztáson… Már nem tudtam rá ugyanúgy nézni. Éreztem, hogy valószínűleg Gabe-bel is ugyanez lenne, de mégsem akartam róla lemondani.

„Attól még vacsorázhatunk, nem?” – írtam neki, ő pedig bele is egyezett, ám a beszélgetésünk innentől kezdve szépen lassan elhalt. Bármennyire is szerettem volna magamban elnyomni ezeket az érzéseket, be kellett látnom: Gabe és én két külön világ vagyunk. Én bízom a tudományban és hiszek a bizonyítékokon alapuló orvoslásban, ő viszont egy teljesen másik valóságban él. Még egy ideig próbáltam győzködni magam. Az országunk már így is annyira megosztott, gondoltam, legalább mi, emberek próbáljuk meg ledönteni a falakat, félre tenni a politikát és nyitni a másik oldal felé, meghallgatni azokat, akiknek a mienktől radikálisan eltérő véleményük van. De egyszerűen nem tudtam magam rávenni. Bármennyire is szerettem volna, nem ment. Nem találkoztam azóta Gabe-bel – a tudomány végérvényesen közénk állt.

Forrás: huffpost.com Fotó: Getty Images

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter