Carrie ma már kétgyerekes édesanya, ám ha tehetné, visszaforgatná az időt, és lemondana a gyerekvállalásról. A kezdeti években ugyan még jól érezte magát anyaként, de ez az időszak hamar elillant. Manapság egyre többször fordul elő vele, hogy bezárkózva a konyhában azon töpreng: mégis hogyan jutott el ide? Mi történt az életével? Mit keres egyáltalán ebben a lakásban? Mivel a 10 és 12 éves gyereke is autizmussal él, az ellátásuk mellett nincs ideje fizetett munkát végezni. Minden idejét a két speciális ellátást igénylő gyerekével tölti – titokban arról ábrándozva, hogy egyszer elutazik a Hawaiin élő barátjához, ahonnan aztán soha többé nem jön vissza. Carrie érzései a társadalom szemében az egyik legnagyobb tabunak számítanak. Pedig a szülői megbánás gyakrabban fordul elő, mint gondolnánk.
Amikor egy 2013-as Gallup közvélemény-kutatás során megkérdezték a 45 évnél idősebb amerikai szülőktől, hogy ha mindent újrakezdhetnének, hány gyereket vállalnának, a válaszadók 7 százaléka azt válaszolta, hogy egyet sem. Németországban egy 2016-os felmérésben az anyák és apák 8 százaléka biztosan állította, hogy nem szeretne gyereket, ha előröl kezdhetné, míg 11 százalékuk úgy felelt, hogy valószínűleg inkább lemondana a gyerekvállalásról. Egy júniusban közzétett felmérésben a brit szülők szintén 8 százaléka mondta azt, hogy megbánta a gyerekvállalást. A varsói SWPS Egyetem pszichológiai adjunktusa, Konrad Piotrowski a közelmúltban két tanulmányt is készített a témában, amelyeknek az eredménye szerint a lengyel szülők 11-14 százaléka érez megbánást a gyerekeik miatt.
Ezek az adatok együttesen azt sugallják, hogy
sok millió olyan szülő élhet a világon, akik azt kívánják, bár sose vállaltak volna gyereket.
A szülőséggel kapcsolatos ambivalens érzések nem feltétlenül ártanak a gyerekeknek, de ha ez a megbánás mégiscsak áthatja a szülő-gyerek dinamikát, azt az egész család megszenvedi. Noha a szülői megbánás jelenségének a kutatása még gyerekcipőben jár, Konrad Piotrowski úgy látja, hogy a megbánást érző szülők gyakrabban viselkednek ridegen, és lesznek távolságtartók, elutasítók a gyerekükkel szemben. Kara Hoppe családterapeuta tapasztalatai szerint, „ha egy szülő következetesen nem akar ott lenni”, akkor a gyerekek érzelmi elhanyagoltságban fognak felnőni. Mivel pedig a gyerekek a fejlődésük során énközpontúan gondolkodnak, az anyjuk vagy apjuk figyelmének, érdeklődésének, szeretetének hiányát a saját belső kudarcukként fogják megélni.
Bár sem az előbb említett felmérésekben, sem Piotrowski tanulmányában nem kérdeztek közvetlenül rá arra, hogy mi váltotta ki pontosan a szülőkben a megbánás érzését, a szakértők úgy vélik, hogy a jelenség mögött két fő ok húzódhat. Az egyik ok a szülői kiégés. Még azok a szülők is, akik odaadóan gondozzák a gyerekeiket, legbelül gyakran éreznek mérhetetlen kimerültséget, és szenvedhetnek attól, hogy nem kapnak elég támogatást a gyerekneveléshez. Carrie-hez hasonlóan rengeteg olyan szülő élhet a világban, aki eleinte ugyan hatékony gondozóként tudott funkcionálni, ám végül olyan váratlan nehézségekkel kellett szembesülnie, amelyeket nem tudott megugrani. „Nem vagyok anyának való”, „Szeretem a gyerekeimet, de nincs meg bennem, amire szükségük lenne” – ahogy Carrie is meséli, rengetegszer fordulnak meg a fejében ilyen és hasonló gondolatok. Isabelle Roskam, a belga Université Catholique de Louvain szülői kiégést vizsgáló szakértőjének véleménye szerint ezekben az esetekben
az anyák és az apák azért nem akarnak többé szülők lenni, mert úgy érzik, nem képesek tökéletesen helyt állni ebben a szerepben.
Ehhez kapcsolódva Piotrowski is megállapította az egyik tanulmányában, hogy a perfekcionista beállítottságú emberek nagyobb valószínűséggel égnek ki a szülői szerepükben, és bánják meg a gyerekvállalást. De a tökéletességre való törekvés mellett a súlyos anyagi gondok, az egyedülálló szülőség, valamint a saját gyerekkori visszautasítottság és traumák szintén megbánáshoz vezethetnek. Egy korábbi kutatás azt is megállapította, hogy a kiégett szülők nagyobb valószínűséggel válnak elhanyagolóvá és erőszakosság a gyerekeikkel szemben, valamint hogy a kiégett szülők gyerekei nagyobb valószínűséggel tapasztalják meg a depresszió és a szorongás tüneteit.
Talán nem meglepő, hogy a koronavírus járvány alatt a szülői kiégés mértéke is egyre növekedett. Hedwig van Bakel, a holland Tilburgi Egyetem viselkedéstudományi professzora és csapata a pandémia alatti szülő kiégést vizsgálta, és megállapították, hogy a 2019-es 2,7 százalékról 2020-ban 4,9 százalékra nőtt a jelenség globális előfordulása. Különösen azok a szülők voltak érintettek, akiknek több időt kellett otthon tölteniük és több figyelmet kellett a gyerekekre fordítaniuk.
A kiégés mellett a megbánás másik fő oka, hogy a szülők valójában soha nem akartak gyereket. Mary, a ma már kétgyermekes háziasszony 2014-ben véletlenül teherbe esett, ám a baba halva született. A veszteség nagyon megviselte Maryt, aki ennek hatására úgy érezte, be kell bizonyítania, hogy igenis képes kihordani egy egyezséges terhességet. „Hagytam, hogy a hormonok, az érzések és a traumák rávegyenek a gyerekszülésre. Utálom az egészet. Egyszerűen nem szeretem a gyerekeket” – vallja be őszintén. Amikor aztán az első fia kilenc hónapos lett, véletlenül ismét terhes lett.
Anyaként mindent próbál megtenni, amit a nevelési szakkönyvek csak előírnak: mesét olvas a gyerekeinek, főz nekik, ellátja minden igényüket. Mindeközben viszont folyamatosan arról álmodozik, hogy milyen lehetne az élete a gyerekei nélkül, és kétségbeesetten számolja vissza a napokat a nagykorúvá válásukig. Mary az érzései miatt terapeutához is elkezdett járni, aki az esetében kizárta a szülés utáni depresszió és a kiégés lehetőségét. Mary egyiktől sem szenved. Az ő esetében tényleg az okozza a megbánást, hogy nem vágyik gyerekekre.
Orna Donath izraeli szociológus, a Regretting Motherhood: A Study című könyv szerzője is erről a típusú megbánásról írt művében. Kutatása során 10 olyan apát kérdezett meg, akik megbánták, hogy szülővé váltak: közülük nyolcan arról számoltak be, hogy csak azért mentek bele a gyerekvállalásba, mert a párjuk akarta. A női válaszadók közül pedig még azok is beszámoltak valamiféle „szűnni nem akaró nyomásról”, akiknek a partnerei egyébként támogatóak voltak a gyereknevelésben, és anyagi gondokkal sem küszködtek.
Piotrowski arra a következtetésre jutott, hogy a szülői léthez való alkalmazkodás képessége nagy mértékben függ a szabad választás lehetőségétől is, tehát attól, hogy a nők és a férfiak saját maguk döntenek-e a gyerekvállalás mellett. Érezhetően magasabb a szülői megbánás mértéke a nyugati országokhoz képest például Lengyelországban, ott, ahol az abortuszt gyakorlatilag betiltották. Ezt az elméletet támasztja alá a UC San Francisco kutatása is, aminek eredménye szerint sokkal nagyobb valószínűséggel alakulnak ki kötődési nehézségek azoknál a nőknél, akiktől megtagadták az abortusz lehetőségét, és ezért kényszerből kellett megszülniük a gyereküket, mint azoknál, akiknek volt ugyan abortusza, de később önként vállaltak gyereket.
A gyereküket megbánó anyák és apák egy része valószínűleg tényleg nem való szülőnek: nem vágytak igazán gyerekre, nincs meg bennük a gondoskodási ösztön, és egyáltalán nem boldogítja őket ez a rájuk kényszerített szerep. A megbánást érző szülők egy másik csoportjának azonban valójában a társadalom teszi elviselhetetlenül nehézzé a gyereknevelést. A szakértők szerint kevesebb szülő tapasztalná meg a kiégést, és bánná meg a gyerekeit, ha bizonyos védelmi hálók biztosítva lennének a számukra:
- ha a különböző fogamzásgátló módszerek és az abortusz mindenki számára hozzáférhetővé válna,
- ha az állam le tudná venni a szülők (legfőképpen az anyák) válláról a terhet a minél több, jó színvonalú, államilag támogatott gyermekfelügyeleti intézmény létesítésével,
- ha egyre jobban elterjednének az atipikus foglalkoztatási formák, amik segíthetnék a szülés utáni munkába állást,
- és persze, ha a családokon belül egyenlően lennének elosztva a feladatok, és mindkét fél kivenné a részét a gyereknevelésből.
És talán a megbánást érző szülők is kevésbé szégyellenék magukat az érzéseik miatt – és jobban motiválva lennének arra, hogy foglalkozzanak a problémával –, ha a társadalom reálisabb elvárásokat támasztana a szülőséggel szemben. Különösen a nőket szokták az anyaság mézes-mázos álomvilágával nyomasztani: a társadalom elvárja tőlük, hogy százszázalékosan feloldódjanak ebben a szerepükben, annak minden pillanatát élvezzék, és örömmel hozzák meg a legfájdalmasabb áldozatokat is. Ha panaszkodni mernek, vagy legalább csak beszélni a nehézségekről, egyből önzőnek, vagy rögtön rossz anyának bélyegzik őket. Pedig – ahogy ezt egy korábbi kutatás is bizonyította – ha beszélünk ezekről a nehézségekről, ha a megbánást tapasztaló szülők is elmondhatják az érzéseiket a megbélyegzés veszélye nélkül, az minden tekintetben javítani tudna az emberek életminőségén. Csökkenne a szülőkre és a külön anyákra nehezedő nyomás, hogy tökéletesen neveljék a gyerekeiket, valamint, hogy mintaanyák legyenek, és azok az emberek sem éreznének folytatgató kényszert a gyerekvállalásra, akik egyébként nem vágynak a szülői szerepre. A tabuk oldásával talán mindenki egy kicsit boldogabb lehetne.
Forrás: The Atlantic Fotó: Getty Images
