Miközben az egyenlőségen alapuló házasságok ma már egyre kevésbé számítanak kuriózumnak, és egyre több nő várja el, hogy az otthoni feladatokat fele-fele arányban osszák meg egymást közt, a randizás terén ez a progresszivitás alig érhető tetten. A randizás során mind a férfiak, mind a nők hajlamosak olyan múlt századi hagyományokhoz ragaszkodni, amelyek a nemek között fennálló egyenlőtlenséget erősítik. Ennek a kettősségnek az okait szerette volna mélyebben megérteni Ellen Lamont, az Appalachian State University szociológusprofesszora.
Feminista szociológusként Ellen Lamont régóta érdekelte, vajon az emberek neme miként befolyásolja a viselkedésüket a romantikus kapcsolatokban. Az elmúlt éveket éppen ezért azzal töltötte, hogy az USA nyugati partján élő heteroszexuális és LMBT-emberekkel – összesen több mint százzal – készített a témában mélyinterjúkat. Lamont interjúalanyai magasan képzett fiatal felnőttek voltak, kifejezetten progresszív világnézettel. A legtöbben az egyenlő partnerségen alapuló párkapcsolatok hívei voltak, kiálltak a nemek közötti egyenlőség mellett, és nem zárkóztak el a feminista címke elől sem. A heteroszexuális női interjúalanyoknál azonban Lamont hamar felfigyelt egy érdekes ellentmondásra: ugyanazok a nők, akik kifejezetten egyenlőségen alapuló házasságra vágytak, a randizás terén már nem voltak ennyire progresszívek. Ezek a nők az ismerkedés, randevúzás időszaka során pont olyan sztereotip viselkedést vártak el a férfiaktól, amitől később a házasságban minden áron meg szerettek volna szabadulni. A probléma csak az, hogy Lamont szerint egy egyenlőtlenségre épülő párkapcsolatból később sokkal nehezebben lehet egy egyenlőségen alapuló házasságot felépíteni.
Lamont az interjúk során hamar megértette, hogy a férfiak és nők közötti egyenlőség a heteroszexuális résztvevők számára inkább csak a szakmai lehetőségek terén fontos, semmint interperszonális kapcsolataikban. A felsőfokú végzettségű amerikaiak átlagosan a harmincas éveik elején házasodnak meg, miután a húszas éveiket tanulással és a karrierjük építésével töltötték. Tekintettel arra, hogy mennyi időt, pénzt és energiát fektettek a karrierjük építésébe, a Lamont által megkérdezett nők az elmondásuk szerint kizárólag olyan férfival tudták elképzelni az életüket, aki később is támogatni fogja őket az ambiciózus céljaik elérésébe. A férfi interjúalanyok pedig ezzel párhuzamosan úgy nyilatkoztak, hogy kifejezetten tisztelik a független, sikeres nőket, valamint hogy saját maguk mellé is ilyen típusú partnert tudnának elképzelni. Ám amikor az interjú során elérkeztek a randevúzás témájához, Lamontnak olyan érzése lett, mintha az interjúalanyok hirtelen évszázadokat repültek volna vissza az időben. Az addig független, ambiciózus benyomást keltő nők egymás után kezdték sorolni az ismerkedéssel kapcsolatos szigorú szabályaikat.
„Ha egy férfi nem hajlandó fizetni a randin, az nálam kizáró ok” – magyarázta egy 29 éves nő, míg egy másik, 31 éves szerint, ha a férfi nem fizet, az valójában annak a jele, hogy „nem tetszettél neki eléggé”. Feltételezésük szerint a férfiak többsége csak kalandokat keres, és az ilyen és hasonló rituálékkal lehet kiszűrni, hogy az illető hajlandó-e a komoly elköteleződésre. Egy harmadik, szintén 31 éves nő pedig így vélekedett: „Szerintem a férfiaknak érezniük kell, hogy ők irányítanak. Egy kezdeményező nő túlságosan kétségbeesettnek tűnhet, ami a pasik számára lelohasztó.” A szabályok még tovább is folytatódtak: elmondták, hogy véleményük szerint a nőknek a randevúkon kimérten kell viselkedni, és hagyniuk kell, hogy a férfi beszéljen többet. Fontosnak tartották továbbá, hogy a nők elérhetetlennek tűnjenek, hogy ezzel is vonzóbbá váljanak a férfiak számára. A heteroszexuális női interjúalanyok egyetértettek abban, hogy egy randi után mindig a férfinak kell először életjelet adnia magáról, illetve mindegyikük úgy gondolta, hogy egy párkapcsolatban mindig a férfi feladata előhozakodni a házassági ajánlattal. „Feminista vagyok, de attól még szeretem, ha egy srác lovagias. Tudom, hogy ez ellentmondásos” – mondta a beszélgetés során az egyik interjúalany.
Persze nem mindegyik heteroszexuális nő értett teljes mértékben egyet ezekkel a randevúzási szabályokkal. „A házasság és a gyerekvállalás valahol a 99. vagy a 100. helyen szerepel a fontossági listámon. Ezt azok a férfiak is tudták, akikkel együtt jártam. Nevetséges lett volna, ha térden állva megkérték volna a kezem.” Ám még közöttük is akadtak olyanok, akik hajlamosak voltak belemenni a hagyományos randevúzási rituálékba, mert mint mondták, annyira szimpatikus volt nekik az adott férfi, hogy inkább nem akarták megkérdőjelezni a status quót.
Ezzel szemben az Ellen Lamont által megkérdezett heteroszexuális férfiak a saját bevallásuk szerint igenis értékelni tudják, ha egy randin nem kell megfelelniük a hagyományosan elvárt szerepeknek. Mint mondták, a nők magabiztossága sok esetben segíthet levenni a nyomást a vállukról. Persze köztük is voltak, akik úgy gondolták, igenis a férfiak dolga fizetni egy randi után, hogy ezzel fejezzék ki a törődésüket, mások viszont sokkal ellenállóbban álltak a kérdéshez. Az egyik férfi például azt mesélte, hogy ő mindig arra törekszik, hogy egy randi költségeit ötven-ötven arányban osszák meg. „Egyszerűen ez a megoldás van összhangban azzal, hogy a nőket és a férfiakat egyenrangúnak tartom. Attól még, hogy péniszem van, nem jelenti, hogy nekem kell megvenni a másik vacsoráját. Nő vagy, tanult vagy, vagy tanulni szeretnél, független akarsz lenni – akkor mutasd is meg.”
A párkapcsolatok előrehaladtával azonban az interjúban megszólaló heteroszexuális férfiak is elkezdtek kettős mércét alkalmazni. Többen voltak köztük, akik saját bevallásuk szerint például kifejezetten olyan hosszú távú barátnőre vágynának, aki szexualitás terén nem túl tapasztalatlan, de nem is „túlságosan tapasztalt”, és azt is elmondták, hogy a kapcsolataikban keveredtek már azért konfliktusba a partnerükkel, mert az „túlságosan erős akaratú” volt. Elvárásként fogalmazták meg továbbá, hogy szeretnék, ha magasabbak és erősebbek lennének a partnereiknél, és sokan közülük elvárnák azt is, hogy a házasság után a feleségük felvegye az ő vezetéknévüket.
Ellen Lamont tapasztalatai szerint,
Ha egyáltalán képesek lesznek rá.
Ezek után talán nem meglepő, hogy az interjúk során megkérdezett házas férfiak is ragaszkodtak a sztereotip férfiképhez: saját magukat tartották a családfenntartónak és a fő döntéshozónak, míg a gyereknevelést, illetve a házimunka elvégzését a feleségeikre bízták. Ez a szerepfelosztás egyébként összhangban van az országos trendekkel is. Felmérések szerint az amerikai nők még mindig körülbelül kétszer annyi fizetetlen munkát végeznek otthon, mint a férfiak. (A magyar adatokról itt olvashatsz.)
További interjúalanyok beszámolói is ezt a tendenciát támasztották alá. Az egyik nő például a következőt mesélte a férjéről: „Elviszi magával a fiunkat biciklizni, de az éjszaka közepén már én vagyok az, aki felkel hozzá. Ahhoz, hogy egyáltalán részt tudjak venni ezen az interjún, először gondoskodnom kellett róla, hogy legyen otthon neki vacsora.” Volt egy olyan férfi is, aki előbb a felháborodását fejezte ki amiatt, mert a párkapcsolata nem egyenlőségen alapul, mondván hogy: „Nem ilyen kapcsolatot akarok magamnak.” Később azonban hozzátette, hogy a párjának több házimunkát kellene végeznie, hiszen az ő számára olyan fontos, hogy tiszta legyen a lakás.
Az Ellen Lamont által megkérdezett nem heteroszexuális nők és férfiak egy egészen másfajta partnerségre törekedtek. Az LMBT-interjúalanyok az elmondásuk szerint nem is próbálnak megfelelni a tradicionális szerepelvárásoknak a párkapcsolataikban, mert azok szerintük csak egyenlőtlenségeket szülnének. „Nem vagyunk tradicionálisak, nem követünk normákat. Helyette saját magunk írjuk meg a párkapcsolatunk szabályait” – nyilatkozta az egyik női interjúalany.
Lamont olyan nem heteroszexuális párokkal is beszélgetett, akik beépítettek ugyan néhány tradicionálisabb elemet a kapcsolatukba, de csak olyanokat, amiket elengedhetetlennek éreztek a boldogságukhoz – hangsúlyozva, hogy ezeknek a beemelését mindig hosszabb beszélgetések, és közös döntéshozatal előzte meg. Mint mondták, nemcsak egyenlőségre szeretnének törekedni, és arra, hogy a saját szükségleteiket a partnereik szükségleteivel egyensúlyba hozzák, hanem arra is, hogy a mindkét fél minél inkább meg tudja őrizni a személyiségét a párkapcsolaton belül.
Érdekesség, hogy a nem heteroszexuális interjúalanyok az elmondásuk szerint már a randizásba és ismerkedésbe is ugyanilyen egyenlőségen alapuló elvárásokkal szoktak belevágni. Ennek pedig Ellen Lamont tapasztalatai szerint általában meg is lesz az eredménye: a megkérdezett LMBT-interjúalanyoknak többnyire egyenlőbb és hosszú távon is jól működő párkapcsolataik voltak.
Forrás: The Atlantic Fotó: Getty Images
