Hányszor vásároltál már olyan nadrágot, amelynek első ránézésre volt ugyan zsebe, de az be volt varrva, és erre csak azután jöttél rá, hogy bele akartad szuszakolni a mobilodat? Hányszor vágtad már úgy zsebre a pénztárcádat, hogy a második lépés után azt érezted, hamarosan ki fog csusszanni belőle? Miközben a férfiak nadrágjaiba és kabátjaiba az esetek többségében valóban funkcionális és jól használható zsebeket varrnak, addig a női változatokat kisebb méretűre szabják, a szoknyákról és ruhákról nem is beszélve, amikről általában teljesen le szokott maradni a zsebek kialakítása. Még a női blézereken is inkább csak egy díszcsík mutatja, hova is kellett volna kerülnie annak a bizonyos zsebnek. A férfiak a zsebeikben hordhatják a telefonjukat, a kulcscsomójukat, a pénztárcájukat, bármijüket – mi, nők viszont arra kényszerülünk, hogy a vállunkon vagy hátunkon átvetett, esetleg kezünkben szorongatott kisebb-nagyobb táskában tároljuk el a nélkülözhetetlen dolgainkat. Hiszen hogyan is nézne ki, ha kidudorodnának a dögös, testhez simuló farmerünk zsebei…
De beszélhetnénk még a magas sarkú cipőkről is. Egy 15 centis tűsarok tényleg elképesztően szexin tud mutatni, de valljuk be, egy ilyen cipőben nagyjából fél óra hosszáig lehet bármiféle fájdalom vagy kényelmetlenség nélkül létezni. És ott van az a rengeteg, különféle fazonú és stílusú női ruha, amelyek bár tényleg nagyon dögössé és kívánatossá teszik a testünket, csak éppen normálisan ülni vagy lehajolni lehetetlen bennük. Míg a férfiaknak megengedett, hogy kényelmes, funkcionális, a hétköznapokban is praktikus ruhákba öltözködjenek, a női divat szinte kizárólag arra összpontosít, hogy a női testeket minél kívánatosabb, vonzóbb viseletbe csomagolja.
Vajon mi lehet az oka ennek a kettőségnek? A férfiaknak miért szabad kényelmesen és funkcionálisan öltözködniük, miközben a női divat híján van praktikus és komfortos daraboknak?
A női divat, mint az elnyomás eszköze
A megfejtésért néhány száz évet vissza kell ugrani a történelemben. A női ruhákat évszázadokon át kifejezetten úgy tervezték, hogy azok még véletlenül se legyenek praktikusak: a kínai lábkötés hagyományától az európai fűzők divatjáig a nők testét folyamatosan alakították, korlátozták, vagy éppen deformálták, ezzel is beszűkítve az életüket, lehetőségeiket, valamint mindennapi tevékenységeiket.
A 18. század végétől egyre több nő próbálta megvetni a lábát a nyilvános szféra tereiben: saját szalonokat tartottak, belevetették magukat a tudományok és művészetek világába, magyarán igyekeztek egyre láthatóbbá válni. A nők öntudatra ébredése és függetlenedési törekvései a patriarchális hatalomnak természetesen nem voltak az ínyére, minden erővel azon kezdtek hát munkálkodni, hogy visszazárják a nőket a boudoirok négy fala közé. Míg a férfiak ruházata a 19. században józanabbá és praktikusabbá vált, a nőkét korlátozóbbá tették. A fűzők divatjának 1790 és 1820 között ugyan egy időre leáldozott, a század közepétől viszont ismét a középpontba kerültek a többrétegnyi, fullasztó, sziluettet formáló alsóneműkkel egyetemben, amelyek nemcsak, hogy korlátozták a nőket a szabad mozgásban, de emésztési zavarokat, légzési nehézségeket, sőt belső vérzést is előidézhettek. De legalább a férfiak élvezhették a homokóra alakú nők látványát.
A kényelmetlen ruhákhoz persze ideológiát is gyártottak: ha a nőkre olyan öltözetet adtak, amiben mozogni is alig bírtak, az azt jelentette, hogy az adott családnak rengeteg pénze volt, így a nőknek nem volt szükségük arra, hogy bármit is képesek legyenek maguk elvégezni. Josephine DeMott Robinson az 1926-ban kiadott könyvében például egy olyan nőről írt, akit külön szolgák ugráltak körül, hogy felszedegessék az úrnőjük kezéből esetleg kipotyogó dolgokat. A szoros fűzője miatt az asszony képtelen volt bármiért maga lehajolni.
De a fűző és a lábelkötés nem csak a társadalmi státusz jelképe volt – egyben a szépség normáit is meghatározta. A munkásosztálybeli nők, akiknek takarítaniuk, főzniük és dolgozniuk kellett, sokkal praktikusabb öltözéket hordhattak, cserébe viszont a ruháik – a társadalom szemében – sokkal kisebb vonzerővel bírtak.
Lehet, hogy eddig sosem gondolkoztál el rajta, de valójában annak is jó oka van, hogy a női ruhák általában miért hátul záródnak, miért éppen a hátukon szokott helyet kapni a cipzár vagy a gomb. „A nyugati nők túlnyomó többségének a középkor óta, szociális helyzettől függetlenül, szüksége van egy harmadik személy segítségére az öltözködéshez. Nekünk, férfiaknak viszont soha nem lesz olyan ruhadarabunk, amit ne tudnánk mi magunk kinyitni, vagy összezárni. Ebben az értelemben a férfiak mindig függetlenebbek lesznek” – magyarázta a francia Marie Claire magazinnak Alexandre Samson, a 2019-ben, Párizsban megrendezett Hátsó oldal – A divat hátulról című tárlat kurátora. És ugyanez az ideológia mutatkozik meg a zsebek kialakításában is, amelyek kis mérete (vagy teljes hiánya) még ma is akadályt és ezzel együtt sok bosszúságot jelent a nők számára. Ariane Fennetaux történész The Pocket: A Hidden History of Women’s Lives címmel egy külön könyvet szentelt a női zsebek kialakulásának történetének, ami véleménye szerint szorosan összekapcsolódik a nők emancipációs törekvéseivel. A francia Marie Claire kérdésére a kutató elmondta, hogy míg a férfiak ruháiba már a 16. századtól kezdve zsebeket varrtak, addig a nők számára csak a 17. századtól tették elérhetővé, kvázi egy kiegészítő gyanánt a derékra köthető és a szoknyájuk oldalán lógó zsebeket. „Abban az időben, amikor a nőknek nem volt törvényes tulajdonjoguk, a női zsebek szinte a lázadás szimbólumának számítottak. Ami a nők zsebében volt, azt az ő tulajdonukként kellett elismerni. A zseb egy olyan teret hozott létre, amely a férfiak ellenőrzésén kívül esett. A zsebek megjelenése aggodalomra adhatott okot, beindulhattak a fantáziálgatások arról, hogy vajon mit is rejtenek el ott a nők” – magyarázta a történész.
Az 1891-ben megalakult Rational Dress Society nevű társaság kifejezetten azért kezdett küzdeni, hogy a női öltözékek minél egészségesebbek, kényelmesebbek, praktikusabbak legyenek. Felszólaltak a fűzők ellen, a lezser nadrágokat népszerűsítették, és szilárd meggyőződésük volt, hogy a női öltözékeken is szükségesek a zsebek – amelyekből akkoriban egy férfinak már 15 járt.
Női divat a férfiak örömére
Jó lenne azt mondani, hogy mára már teljesen magunk mögött tudtuk hagyni ezt a szexista kettősséget, de az sajnos nem lenne igaz. Ha enyhébb mértékben is, de a divat továbbra is korlátozza, sőt deformálja a nőket, valamint a testüket. Ott vannak például a korábban már említett magas sarkú cipők, amelyek nemcsak a járást nehezítik meg, de tartósan is képesek károsítani a szervezetünket: kutatások szerint a magas sarkú cipők rendszeres viselése visszafordíthatatlan idegkárosodáshoz, hátfájáshoz, izomgörcsökhöz kialakulásához vezethet.
A női ruhák általában szűkebbek és persze kihívóbbak, mint a férfiaknak készült darabok, és ez a szoros, kényelmetlen szabás is többféleképpen tudja akadályozni a viselőjét a mozgásban. Rákényszerítenek bennünket, hogy minden mozdulatunkat aprólékosan átgondoljuk, bizonyos testhelyzeteket, illetve pózokat elkerüljünk, a gesztusainkat megszelídítsük, vigyázva arra, hogy még véletlenül se buggyanjon ki valamelyik nem kívánt testrészünk a munkahelyi megbeszélésünk kellős közepén.
Állítólag Christian Dior, a világhírű divattervező mondta a következőt még 1954-ben:
Ez az idézet nagyjából mindent elmond arról, hogyan tekint a divatvilág a női és férfi öltözködésre. Míg a férfiak saját céljaikra, saját kényük-kedvük szerint használhatják a ruháikat, addig a női ruháknak a mai napig az a legfőbb feladatuk, hogy a férfiakat kiszolgálják. Azért kell tűrnünk a kényelmetlenséget, vagy akár a fájdalmat is, hogy a férfiak a kedvüket lelhessék egy vonzón felöltözött nő látványában.
Forrás: marieclaire.fr, prospectmagazine.co.uk Fotó: Getty Images
