„A kisfiam születése óta (5 hónapja) folyamatosan szorongok. Hol azon, hogy amíg az egyik gyerekemmel foglalkozom, addig a másik sír, nyűglődik. Azon, hogy a férjem sokat dolgozik, hajnalban megy, este jön. Amikor végre a férjem hazajön, azon szorongok, hogy nehogy valamelyik gyerekem éppen sírjon, nyüglődjön, hisztizzen. Nem szól soha, nem mérges vagy ilyesmi, de előfordult már hogy kiabált, mert nem bírt lepihenni a gyerekek miatt. (…) Aztán azon is szorongok, amikor én vagyok fáradt. Emiatt idegesebben kezelem a hisztiket. Aztán jön a lelkiismeret-furdalás, hogy miért nem bírtam türelmes maradni. Szorongok attól, hogy nem akarom, hogy sérüljön a gyerekem lelki világa… Csak hát az állandó szorongásom is biztos kihat mindkettőre. Jesszus. Egy ördögi kör ez az egész” – írta az egyik névtelen csoporttag az Anyutentikus elnevezésű, kifejezetten nőket és édesanyákat támogató Facebook-csoportban.
Az anyasággal kapcsolatban a társadalom nem igen tűri a panaszkodást – a gyerekvállalást, szülővé válást hajlamosak vagyunk egy rózsaszín felhőn át látni. Melegség járja át a szívünket, ha babakocsit tologató anyukákat és mellettük sétáló büszke apukákat látunk, miközben eszünkbe sem jut, hogy a gyereknevelés, a feleséglét mennyi nehézséggel, áldozattal, és nem egyszer fájdalommal járhat együtt. Nagyon sok nő csak azután szembesül az anyaság nem feltétlenül habos-babos valóságával, amikor már mélyen benne van a nyúl üregében. A szülővé válással kapcsolatos félelmekről, nehézségekről, bizonytalanságról nem illik nyíltan beszélni, ha valaki mégis megteszi, számolnia kell a szűkebb-tágabb környezete értetlenkedő, bagatellizáló, netán megvető reakciójával. A társadalom elutasító magatartása miatt sok anya inkább magában tartja az érzéseit.
Leírása szerint az Anyutentikus Facebook-csoport pontosan azért jött létre, hogy felületet biztosítsanak az anyáknak a gyermekük nevelésével és gondozásával kapcsolatos fizikai, lelki illetve mentális nehézségeik kifejezésére egy olyan biztonságos térben, ahol a tagoknak nem kell az ítélkezéstől vagy a megszégyenüléstől tartaniuk. A csoport februárban alakult, három olyan édesanya hozta létre, akik, ha különböző formában is, de mind megtapasztalták, „hogy anyának lenni nem csak azt a szépséget jelenti, amit a társadalom és benne a média már kislánykorunktól felénk üzen.”
„Rendszeresen átéltük, hogy amikor ki szerettük volna fejezni a nehézségeinket, fájdalmainkat és bizonytalanságainkat, akkor vagy furcsán néztek ránk a környezetünkben, vagy rengeteg kioktatással, álnyugtatással, bűntudat keltéssel járt együtt” – magyarázza Éva, a csoport egyik adminja. Éva úgy meséli, hogy a csoport létrehozóival hónapokkal ezelőtt Murinai Angéla Gumiszoba nevű feminista blogján találtak egymásra. „A blog hozzászólásaiban tömegesen számoltak be hasonló tapasztalatokról a nők, hogy nem mernek beszélni az anyasággal kapcsolatos nehézségeikről, vagy egyenesen pusztító gondolataikról. Angélát íróként, bloggerként egyre inkább elkezdte foglalkoztatni ez a gondolat, és készített egy kérdőívet, amelyet az anyák anonim módon tölthettek ki és minden érzésüket lehetőségük volt leírni.”
Éva azt mondja, megdöbbentő volt a mennyisége és a mértéke annak a sok fájdalomnak és bűntudatnak, amelyet a nők bevállaltak és leírtak, rengetegen azt gondolva magukról, hogy rossz anyák. Akkor döntötték el, hogy létrehozzák a csoportot.
A tagok között vannak, akik már a csoport indulásakor elképesztően gyorsan megnyíltak és elmesélték a nehézségeiket, míg mások csak csendben figyelnek, vagy reagálnak egy-egy posztra. A bejegyzések rendkívül széles skálán mozognak: a napi ventilálástól kezdve a nagyon súlyos és komoly történetekig. Nagyon sokan írják le például a bizonytalanságaikat, vallják be gyermekeikkel kapcsolatos bűntudatukat, illetve mesélik el, hogy mennyire nem számíthatnak a házastársukra a gyerekek gondozásában és nevelésében. De azt is többen elmondták már, hogy ha újra dönthetnének, csak egy gyereket szülnének, vagy egyáltalán nem vállalnának gyereket. Ezek mind olyan intim vallomások, amiket máshol el sem lehet anélkül mondani, hogy ne tenné ki magát az anya a legkülönfélébb támadásoknak. Vannak, akik a válási történetüket mesélik el, vagy a csalódásaikat, hogy mennyire másképp képzelték a házasságot és az anyaságot a feléjük áradó megszűrt információkból, illetve ígéretekből. A csoportban lévő nők egy része becsapva érzi magát: fiatalkorukban senki nem figyelmeztette őket, hogy ennyire nehéz lesz, és ez az érzés gyakran az életük végéig elkíséri őket.
„Itt mindannyian szeretjük a gyerekeinket, de igényünk van kimondani, hogy sokszor nem bírunk el a feladattal, rossz döntéseket hozunk, megbántjuk őket, egyáltalán nem tudjuk, mit és hogyan kéne tennünk, és ezért nem szeretnénk több bűntudatot érezni.”
Nincs reális képünk az anyaságról
A 36 éves Kata is tagja az Anyutentikus csoportnak. Kata egy ötgyerekes mozaikcsaládban él, három fiút szült az első férjének, és két gyereket hozott a mostani párja a kapcsolatukba. Kata annak idején vágyott ugyan gyerekre, az anyaságról azonban nem volt reális képe. Mint mondja, ha a tehetné, a mai fejével szívesen figyelmeztetné a gyerekvállalás előtti énjét.
„Mindenki azt mondogatta, hogy az élet rendje a gyerekszülés. Eszembe sem jutott, hogy választani is lehetne, hogy ez akár egy eldöntendő kérdés is lehetne. Valószínűleg ez is hathatott arra, hogy én nagyon akartam gyereket. Dolgoztam bölcsiben, táboroztattam gyerekeket, azt gondoltam, hogy a gyerekek cukik. De csak akkor értettem meg, mennyire nehéz meló az anyaság, hogy mennyire szívás, mióta saját gyerekeim lettek.”
Éva azt mondja, ma Magyarországon, mielőtt egy átlagos nő férjhez megy és gyermeket vállal, korántsem kap elegendő információt és valódi képet arról, hogy mi minden fog rá várni. Véleménye szerint a kevéske megtartó közösség és az ellátórendszerek sem tudnak érdemben segíteni abban, hogy a nők kielégítő és minőségileg örömteli, esetleg boldog életet élhessenek, valóban kiszámítható biztonságban. Így kerül aztán rengeteg nő és gyereke olyan helyzetbe, ami sokszor teljes kilátástalanságot és kiszolgáltatottságot eredményez.
A 45 éves Zsuzsa a húszas éveiben még nem vágyott gyerekre, 32 évesen döntötte el, hogy mégiscsak anya szeretne lenni. Bár eredetileg csak egy babát szeretett volna, az élete másképp alakult, és ma már egy 12 éves kislány, valamint egy 11, és 5 éves kisfiú édesanyja.
„Ha jön a gyerek, mindent a nőnek kell feladni. Kiszolgáltatott lesz. 16 hónapos volt a lányom, mikor a testvére született. Nem volt tervezett gyerek, én nem szerettem volna megtartani, de a párom annyira örült, hogy egyből elmondta a nagyszülőknek, akik persze egy csomó érvet felsoroltak, miért jobb, ha megszületik. Kétségbeestem a kiszolgáltatott helyzettől. Annyira elképzeltem, hogy milyen lesz majd az egy gyerekemmel, akit egyedül is simán fel tudok nevelni, mert egy gyereket bármikor ott tudok hagyni bárhol pár órára, de kettőt?” Zsuzsa azzal a feltétellel szülte meg a második babát, hogy a férjének kikötötte, ő nem szeretne ismét kiszakadni a munkából és otthon maradni vele. Végül kompromisszumot tudtak kötni, így hat hónapig Zsuzsa párja ment gyedre, és az édesanyja is hozzájuk költözött, hogy besegítsen a párnak.
„Én nyíltan vállalom azt, hogy az anyaság a legszarabb meló, ami létezik. Nincs fizetés, nincs szabi, nem lehetsz beteg. Szemforgatás és elhűlés a válasz. Nagyon benne van minden nőben, hogy csak azt lehet mondani, az anyaság a legszebb dolog, egy gyereknél nincs jobb az életben, stb. Még anyukám is ezt nyomja, pedig az ő anyaságában visszagondolva semmi szépség nem volt. Csak melózott meg gürizett otthon, velünk semmilyen bensőséges kapcsolata nem volt, amitől szép lehetett volna az anyasága. Az adok neki enni, járatom iskolába, ruházom, nem hiszem, hogy az anyaság szépségét jelentik.”
Zsuzsa azt is őszintén megvallja, hogy csak most, hogy a gyerekei egyre nagyobbak lesznek, érzi magát egyre boldogabbnak. „Megfulladok, ha mindig szükség van rám. Nagyon boldog vagyok már attól, hogy pár hete a kisfiam is ki tudja törölni a fenekét, így nekem 12,5 év után többet nem kell gyereksegget törölni, ami legtöbbször ebéd közben történt. Egyre több időm van olvasni, kertészkedni anélkül, hogy valaki 30-60 másodpercenként ordítaná: anyaaaaa!”
Egyedül maradva a házasságban
Rendszeresen visszatérő téma a csoportban, hogy az édesanyák úgy érzik, a szülés után egyedül maradtak a feladatokkal: a párjuk, a gyerekeik apja nem partnerként tekint rájuk, ezért nem is veszi ki a részét sem a gyerekek neveléséből, sem a háztartás vezetéséből. Nem kapják meg azt a támogatást, amire szükségük lenne, és ennek sok esetben az anyai kiégés, végkimerülés lesz az eredménye.
Kata első házasságában a három gyereke apjával is hasonló volt a helyzet. „Ő »szegény« dolgozott, ezért hát semmire nem ért rá, mindent nekem kellett csinálni. De sosem volt jó semmi, mindig talált valami hibát, hiába dolgoztam egész nap, hogy a gyerekek mellett mindig legyen valami kaja, legyen tiszta a lakás. Bármennyit csináltam, sosem volt elég.” Miután Kata kilépett a rosszul működő házasságából, a mostani párjával egy olyan párkapcsolatot alakítottak ki, amilyenről korábban még álmodni sem mert. Nemcsak a feladatok oszlanak meg köztük, hanem a mentális teher is.
„Nem az van, hogy én mondom a páromnak, hogy menjen, pakolja ki a mosogatógépet, hanem magától is látja, számon tartja, hogy mit kellene csinálni. Tényleg mindent közösen csinálunk.” Kata szerint nagyon egyszerű oka van annak, hogy a jelenlegi párja így viszonyul a közös munkamegosztáshoz: szorult belé némi empátia. A hozzájuk érkező vendégeket persze rendre ledöbbenti a mosogató, vagy éppen teregető férfi látványa, nem értik, mégis, hogyan tudja ilyesmire rávenni a férjét. Kata egyébként úgy véli, hogy a nők egy része vagy a saját önbizalomhiánya miatt szorul bele a kiszolgáló szerepbe, vagy amiatt, mert félnek változtatni.
„Egy bántalmazó kapcsolat persze megint más, azokból egyáltalán nem egyszerű kilépni, de sok nő azért marad benne egy nem bántalmazó, de rossz házasságban, mert nincs elég önbizalmuk, és azt gondolják, hogy nekik teljesíteni kell, elég jónak kell lenniük ahhoz, hogy őket szeretni tudják. De nagy szerepe lehet benne annak is, hogy félnek szembenézni a valósággal, és félnek változtatni. Ha szembe néznének vele, hogy a mosógépet egy férfi is ugyanúgy használni tudja, akkor onnantól kezdve az ő felelősségük is lenne, hogy benne maradnak-e a szarban, vagy tesznek valamit a változásért.”
A 49 éves Gerdának két gyereke született az első házasságából és egy harmadik az új, immár jól működő kapcsolatából. Gerda a szülése után depresszióval küzdött és Katához hasonlóan ő is úgy érezte, hogy nem kap elég támogatást a volt férjétől. Véleménye szerint azért romlik meg a házasságok nagy része a gyerekek születése után, mert a párokat senki nem készíti fel őszintén az anyaság és az apaság valóságára. „Rengeteg régi barátnőm, osztálytársam van, akiktől hasonlókat hallok: megszületett a gyerek és elváltak. A gyerekek megszületésével felborulnak a szerepek, ahogy egy ismerősöm fogalmazta, a nőkből egy takarító tehén lesz, aki nem csinál mást, csak szoptat, takarít és a gyereket pelenkázza. Az anyaságon kívül elveszik a többi énje. Ez senkinek nem jó, de megfelelő támogatás nélkül nem lehet máshogy csinálni.”
Ítélkezés és elutasítás
Ivett 52 éves, 32 éve elvált, a gyereke már felnőtt. A korai házassága mellett volt egy bántalmazó kapcsolata, és egy igazi szerelme, aki meghalt. A gyerekét az édesanyjával egy háztartásban nevelte, mint mondja rettenetes szociális körülmények között. Bár az anyasággal és a feleségléttel kapcsolatban rengeteg nehézséggel és kétséggel kellett megbirkóznia, a problémáival őszintén senkihez sem fordulhatott. Jóllehet, akkoriban még ő maga sem tudta igazán megfogalmazni az érzéseit.
„Nem nagyon tudtam szavakba önteni, amikor bajom volt. Így ezek csúfos indulatkitörésekben fejeződtek ki. Amikor meg valahogyan mégiscsak szavakba tudtam önteni, valamit meg tudtam fogalmazni homályosan, akkor inkább kritikát, bántást kaptam a gondolataimért.”
Gerda szerint a legnagyobb problémát az jelenti, hogy a magyar társadalmat áthatja az áldozathibáztató, bántalmazó attitűd, és egyáltalán nem elfogadó vagy támogató a gyerekes családokkal, főleg az anyákkal szemben. „Az anyákat hibáztatjuk, ha a gyerek sír, vagy nem úgy működik, ahogy azt a társadalom elvárná. Egy nagyon szűk elvárásrendszert állítanak fel az emberek, amibe a gyereket valahogy bele kellene szuszakolni. És ha a gyerek ebbe nem illeszkedik tökéletesen, akkor többnyire az anya a hibás, hiszen neki kell neveli a gyereket.” Ehhez kapcsolódva Kata hozzáteszi, hogy véleménye szerint az emberek fejében egy túlságosan idealisztikus kép él a gyerekekről és a viselkedésükről, és nem tudják, nem akarják elfogadni, ha egy gyerek ennek az elképzelésnek nem felel meg. „A gyerek az hangos, az rohangál, és földre veti magát a boltban, ha kakaós csigát akar. Ez nem azért történik, mert én rosszul neveltem, hanem azért, mert a gyerekek ilyenek. Igazából nem is az a nehéz, ahogy a gyerekek viselkednek, hanem az, ahogy az anyákat megítélik érte. Mindenki azt szeretné nézni, hogy én és a gyerekem kézen fogva sétálunk békésen. Persze én is ezt szeretném, de ilyen kitüntetett pillanatok csak ritkán vannak.”
Ez a hibáztató hozzáállás a többi között az oka annak, hogy az anyák nem mernek megnyílni a problémáikkal a környezetük felé. Mindegyik interjúalany arról számolt be, hogy a csoporton kívüli barátaiknak, és családtagjaiknak nem igen mernek beszélni az érzéseikről. Félnek, hogy az esetleges negatív reakció csak még nagyobb csapást mérne az egyébként is ingatag lábon álló önbizalmukra.
„Ha valami rossz reakció jön, akkor úgy érzem, mintha én rontanám el, és nekem kéne még jobban, még többet teljesítenem, máshogy, valahogy. Pedig már nem tudok ennél többet. Van, amikor az a válasz, hogy biztos csak több figyelemre van szüksége a gyereknek. Hát jó, de nincs. Valahogy nincs több figyelmem” – magyarázza Kata, majd Gerda még hozzáteszi: „Amikor mindenkinek van egy csomó jó ötlete, hogy hogyan kell a gyereket jól nevelni, akkor abból egyenesen az következik, hogy én biztos rosszul csinálom. Ez persze már eleve legyalul, hiszen eddig is mindent megpróbáltam, hogy jól csináljam, erre jönnek emberek azzal, hogy hogyan kell másképp csinálni. Pedig nincs két egyforma gyerek, és univerzális megoldás sincs.”
Ilyesmi az Anyutentikus csoportban nem fordulhat elő, az adminok ugyanis az egyik legfontosabb feladatuknak tartják, hogy a fókuszt a posztoló történetén tartsák, és a kommenteket ezen elv alapján megszűrjék. Ez azt jelenti, hogy a tagoknak nem kell félni attól, hogy valaki kéretlenül kioktatja, hibáztatja, kifigurázza őket. Éva azt mondja, hogy azáltal, hogy a történetmesélők mellett a csoport adminjai is az első perctől fogva kiálltak, egy olyan megértő, figyelmes és gyógyító kommunikációs miliő jött létre, ami még őket is csodálattal tölti el minden nap.
Merjünk segítséget kérni
„Ha egy nő őszintén megvallja, hogy milyen nehéz az anyaság, higgyél neki. Nincsen csillámpónis boldogság. Ha szerencséd van, az első években még minden szuper, de ha egy olyan pasit fogsz ki, aki otthonról azt hozta, az anyának kell megszakadni, akkor már az első években kiégsz. Nézd meg, apósjelölt mennyire veszi ki a részét a házimunkából, a férjed innen veszi a mintát. Te is erre számíthatsz. Még akkor is, ha most az ember, akivel össze akarod kötni az életedet, szingliként ellátja magát. Ahogy megszülsz, ki leszel szolgáltatva. Azt szoktam mondani: Megszültem. Megszűntem. Ott kell ülnöd a gyerek ágya szélén, mesét olvasni, beszélgetni nagyon sokat, mindig meghallgatni, ha valami mondanivalója van, akkor is, ha az téged nem érdekel. Nem lesz egy perc nyugtod sem 8-10-12 évig” – válaszolja Zsuzsa arra a kérdésre, hogy ő maga mit tanácsolna azoknak a lányoknak és nőknek, akik még a házasság és családalapítás előtt állnak. Hasonló útmutatást adna az Anyutentikus csoport adminja is, aki szerint a családalapítás előtt álló nőknek sosem szabadna abból kiindulniuk, hogy kislányként hány gyerekről álmodoztak, vagy hogy miket mondanak az emberek. Helyette mindenkinek azt kellene őszintén felmérnie, hogy reálisan hány gyereket lenne képes a mindennapokban biztonságban felnevelni és ellátni. „Azt tanácsolom, hogy nézzék meg figyelmesen a környezetükben élő anyákat, beszélgessenek velük, forduljanak feléjük, hogy lássák, miben élnek egy, kettő, vagy több gyerekkel, és lássanak minél több példát. Informálódjanak, tanuljanak a világ jelenlegi állapotáról, ahová szülni terveznek. Törjenek ki abból a hagyományos társadalmi elbeszélésrendszerből, amelyekben úgy mesélnek a hagyományos női szerepmodellekről, hogy nem veszik figyelembe a világ haladását.”
Kata szerint az is nagyon fontos lenne, hogy mielőtt meghozzák életük legfontosabb döntéseit, a nők önvizsgálatot tartsanak, próbáljanak meg tudatosabbak lenni, és felülvizsgálni a gyerekkorukban látott mintákat. „Menjetek előtte terápiára és ne azért szüljetek, mert a gyerekek cukik… Szerintem érdemes lenne a gyerekkorban tanult mintákkal, traumákkal, az otthon látott szülői viszonyokkal foglalkozni egy kicsit, mielőtt valaki párt választ, és annak aztán gyereket szül.”
Az egyik legfontosabb jó tanács, amit az interjúalanyok szerint minden anyának meg kellene fogadnia, hogy merjenek segítséget kérni. Ne foglalkozzanak mások véleményével, rosszallásával vagy kritikájával, próbáljanak meg maguknak is legalább annyit adni, amit a gyereküknek is megadnának. Hiszen csak akkor tudnak boldog, kiegyensúlyozott házasságban élni, és boldog, kiegyensúlyozott gyerekeket nevelni, ha ők maguk is így éreznek.
„Engem is megdöbbentett, hogy már az mennyit jelent, ha anyaként elmondhatjuk a gondjainkat és megoszthatjuk a gondolatainkat egy olyan közegben, ahol biztosak lehetünk benne, hogy meg fognak hallgatni és kerülni fogják az ítélkezést. Sokszor a hasonló élethelyzetek elolvasása is nagyon sokat segít. A csoporttagoktól sok visszajelzést kapunk, rengetegen fejezik ki a hálájukat, hogy van ez a hely és sokan elmondják, hogy bárcsak sokkal korábban lett volna ilyen csoport, vagy a saját anyáiknak kívánják visszamenőleg, hogy bárcsak nekik lett volna olyan hely, ahol nyíltan beszélhettek volna és láthatták volna egymást úgy igazán. Nem állunk meg, folytatjuk a munkát, hatalmas lelkesedéssel és szeretettel fejlesztjük a csoportunkat” – zárja le a beszélgetésünket Éva.
Fotó: Getty Images
