Mérő Vera: „A nőgyűlőlőknél csak a radikális feministák gyűlölnek jobban”

2022. szeptember 06. |

Düh, szorongató kétségbeesés, együttérzés, hitetlenség, öröm – ezeket az érzelmeket mind megtapasztalja a lúgos ügyként elhíresült eset áldozatának, Renner Erikának a történetét olvasva az ember. Az egyik legkegyetlenebb és legbrutálisabb bűncselekményről, illetve az évekig húzódó bírósági eljárást Mérő Vera író, jogvédő foglalta össze egy könyvben. Vele beszélgettünk a Lúg című kötetről.

mero-vera-interju

A könyvből kiderül, hogy Erikával először 2016-ban találkoztatok, és már ekkor eldőlt, hogy könyv formájában mesélitek el a történetet. Mi volt ennek a választásnak az oka?

Pontosan emlékszem, mit éreztem az Erikával és Attilával folytatott első beszélgetésünk végén. Egy nagyon erős feszülés volt bennem, hogy ennek a nőnek muszáj igazságot szolgáltatnom valamilyen formában, és arra jutottam, ezt csak úgy lehet, ha az ő teljes történetét mondom el. Ezt azonban képtelenség lett volna akár egy TLDR (too long, didn’t read – a szerk.) cikksorozatban feldolgozni, mert ez nem az a műfaj, amivel az olvasót közel lehet hozni a történethez, az irodalom viszont tökéletesen alkalmas erre. Talán abban is segít a regény mint formátum, hogy hátrébb tudjon lépni az olvasó a történet brutalitásától. Egyébként eszembe se jutott nem fikciós könyvet írni, mindenképp regényt szerettem volna. Már csak azért is, mert nem voltam ott az eseményeknél, miközben gyakorlatilag semmi fikció nincs benne.

Pedig akkor még nem is tudtátok, hogy hány év és „csavar” lesz még a büntető-, majd a polgári eljárásban. Hogy érzed, sikerült minden fontosat elmesélni 350 oldalon?

Elképesztő volt abban az öt-hat évben végignézni, hogy mit tudnak még ezzel a nővel csinálni, és mindig volt lejjebb. Ma sem tudunk úgy beszélni, hogy ne jöjjenek fel újabb brutális részletek. Várhatóan októberben jelenik meg a harmadik, átdolgozott kiadás, amiben lesznek új adalékok, ilyen például az is, hogy ugyan Erika végig azt vallotta, hogy nem ismerte fel Bene Krisztiánt a támadáskor, a cipőjét viszont igen. Ugyanis együtt vásárolták neki. Kérte a rendőrségtől, hogy szembesítsék a cipővel, erre azonban sosem került sor. Rengeteg bugyra van ennek a történetnek, de azt érzem, hogy amennyire ez egyáltalán lehetséges, a regény kompakt módon, az összes aspektust és történetszálat feldolgozza.

Ennek a talán, mondhatjuk, hogy mindkettőtök számára sorsfordító, első találkozásnak az eredményét már a kezünkben foghatjuk, de miként került rá sor, ti hogyan kerültetek kapcsolatba Erikával?

2016 májusában azt éreztem, hogy rá kell írnom Erikára, hogy tudja, ha bármilyen segítségre van szüksége, akkor itt vagyok. Meglepetésként ért, hogy mennyit jelentett neki ez a ráírás. Döbbenten láttam, hogy mennyire kevesen voltak mellette. Gál András, az ügyvédje, a szerelme, Attila, a barátok persze ott voltak, de a nőjogi szervezetek, aktivisták valahogy nem. Annak ellenére nem, hogy Erika kért segítséget például a Patent nőjogi szervezettől, erről a könyvben is van szó, még visszafogottan is ahhoz képest, hogy mennyire nem voltak segítőkészek. Ezek a pofonok azért mélyen ülnek. Amikor valakiről tudjuk, hogy görény, akkor nem lepődünk meg, hogy úgy is viselkedik, de amikor az nem segít, akinek ez a dolga és hivatása, az mély nyomot hagy. Később persze a zászlójukra próbálták tűzni Erikát, de még ekkor is sikerült az egyik vezetőnek vicceskedve „celebáldozatnak” nevezni őt szemtől szemben egy konferencián. Vannak hiányosságok abban, hogy a jogvédők mennyire állnak oda ilyen esetekben az áldozat mellé, és ezt nem csak Erikánál látom. Pár hete írtam egy posztot egy egyetemi kizsákmányolásról (ráadásul éppen egy feminista képzőművészeti projekt kapcsán), ott is az volt a konklúzióm, hogy rossz beismerni, de olykor épp azok zsákmányolják ki az áldozatokat, akiknek látszólag védenie kellene őket, és akik abból építették fel magukat, hogy így cselekszenek.

Úgy emlegetik az ügyet, mint az évtized legsúlyosabb, nő ellen elkövetett bűncselekményét, de valószínűleg a rendszerváltást követően a legsúlyosabb élet elleni bűncselekményéről van szó, ami az igazságszolgáltatás történetében is egyedülálló a sok hiba miatt. Volt Erika kálváriájának hatása az igazságszolgáltatásra a hasonló ügyekben?

Ha valaki elolvassa a könyvet, elgondolkozik, hogy mit is értünk jogbiztonság alatt. Mi lesz, ha engem holnap megtámadnak az utcán, és egy brutális bűncselekmény áldozata leszek, akkor ennyire számíthatok arra, hogy a nyomozóhatóság és az igazságszolgáltatás tisztességesen fog eljárni? Erikával annyi mindent megtettek az évek alatt, hogy papírja is van róla, minden bizalmát elvesztette az igazságszolgáltatásban. Amikor a tárgyalóteremben valósul meg a hamis tanúzás bűntette, de se a bíró, se az ügyész vagy a rendőr, akinek hivatali kötelessége lenne, nem tesz semmit, az számomra félelmetes. A politikai szálak (Bene Krisztián nagybátyja Mikola István volt egészségügyi miniszter, testvére pedig államtitkár volt – a szerk.) keményen rátették a többletet, ugyanakkor, ha a volt partnere által megvakított Lakatos Gabriella esetét nézem, az szintén hemzseg a hibáktól. Hibázott a nyomozati bíró, amikor mindenféle kényszerintézkedés nélkül útjára bocsátotta a visszaeső bűnelkövetőt, aki korlátozta Gabriella személyi szabadságát, vele szemben korábban is súlyos testi sértést követett el, és akinek aztán az első útja Gabriellához vezetett, hogy megtegye, amit tett. Nem tudok optimista dolgokat mondani, hogy történt volna bármiféle pozitív változás a magyar igazságszolgáltatásban a lúgos ügy óta.

mero-vera-interju

Van egy rész a könyvben, amiből egyértelműen kiderül, hogy Erika történetéből nagyon sok áldozat merít erőt, ha pedig azt vesszük, hogy tavasszal Varga Judit miniszterelnök Facebook-oldalát Renner Erika-kommentek árasztották el, akkor talán kijelenthetjük, hogy Erika szimbólum lett. Milyen érzés ez számára?

Erika azt szokta mondani, hogy durva volt ezzel szembesülni, de mostanra megszokta, hogy az ő neve már nem csak az ő neve. Levált róla és jelképpé vált. A nők elleni erőszak jelképévé, a hősiesség jelképévé, a személye a nők jogaiért folytatott harc jelképe lett. Ez egy nagyon furcsa létállapot, de Erika kemény csaj, ezt is tudja kezelni. Amikor megtartottuk a sárga rózsás felvonulást, ő a tévén keresztül nézte, én pedig a végén felhívtam. Akkor azt mondta, bármilyen furcsán is hangzik, de „ezáltal értelme lett ennek az egésznek”. Messzebb is ment, és már-már azt gondolja, hogy valahol megérte, hogy ez vele megtörtént, mert annyira felrázta az országot ez a borzalom, és olyan egységet teremtett ebben a végsőkig megosztott társadalomban, amilyen kevés más ügy körül van.

Mi az oka annak, hogy nem tudunk hinni az áldozatoknak, vagy ha el is hisszük, ami velük történt, akkor őket okoljuk érte?

Azt szoktuk mondani, hogy az úgynevezett igazságos világba vetett hit miatt. Ez azt jelenti, hogy az ember nem tud mit kezdeni azzal a belső feszültséggel, hogy ő vagy a szerettei áldozattá válhatnak, ezért szeretjük azt hinni, hogy ha mi mindent jól csinálunk, nem hordunk rövid szoknyát, nem sminkelünk kihívóan, nem iszunk sokat, akkor velünk semmi rossz sem történhet. Miközben több olyan kiállítás is volt, ami azt mutatta be, hogy nők mit viseltek a megtámadásukkor, és legtöbbször kinyúlt macinaci, nagy, vastag télikabát, kapucnis pulcsi volt rajtuk. Nem ezektől válik valaki áldozattá. Sajnos ma ott tartunk, hogy lúgot kell öntsenek a nemi szervedbe vagy a felismerhetetlenségig össze kell, hogy verjenek, vagy ki kell nyomják a szemedet, hogy megszerezd magadnak a jogot, hogy ne vitassák el tőled azt, ami veled történt. Ami megdöbbentő, hogy a legnagyobb áldozathibáztatók gyakran nők, és sokszor látom, hogy férfiak teszik helyre őket. Azt hiszem, a nőknél ez a bűntudatból fakad, amiért olyan régóta tudjuk már, mi a probléma és mit kellene tenni, mégsem teszünk semmit, na meg a fent kifejtett önáltatásból, hogy velük ilyen semmiképp sem fordulhat elő. Sokszor azt tapasztalom, elég, ha egy ember feláll, és kiáll a zaklatott mellett, mert utána mások már könnyebben állnak mögé. Az emberiségnek mindössze az öt százaléka tartozik a cselekvők csoportjába, azonban a cselekvés tanulható is lenne, ezért a társadalmat rá kell nevelni, hogy cselekedjen.

Azt is gyakran az áldozatok szemére vetik, hogy ha félt tőle, miért nem fordult a rendőrséghez, és Erika sem tett feljelentést Bene ellen, amikor követte.

Az októberre várható átdolgozott kiadásban arról is szó esik, hogy lassan öt éve van egy zaklatónk, Erikáékat, a sértetti képviselőt, Gál Andrást és engem hajszolt évekig, a végén már a családtagjainkat, de akár a távoli ismerőseinket is zaklatta. Ő olyanokat írt, hogy Erika meg fog fizetni azért, hogy ártatlanul elítéltette Bene Krisztiánt, ami elég fenyegető. Erika feljelentést is akart tenni, azonban a rendőrségen még a jegyzőkönyvet se akarták felvenni. Erikának hosszú ideig bűntudata volt önmagával szemben, hogy annak idején nem tett feljelentést Bene ellen, de ezzel a magatartással bizonyították, nem kell, hogy így érezzen, mert ugyanúgy elhajtottak volna, ráadásul Bene visszafogottabb is volt, sosem fenyegette Erikát. Nemi erőszak áldozatait is sokszor beszélik le a feljelentésről, gyakran jószándékúan, mert a rendőr tudja, milyen kálváriára számíthat az, aki a magyar igazságszolgáltatásban jogorvoslatot keres. Azt nem fogják fel, hogy addig nincs gyógyulás, amíg nincs igazságszolgáltatás. A jogorvoslat a belépő a gyógyuláshoz. Erika nagyon pontosan megfogalmazta, hogy a megszüntető határozat kézhezvételekor eldöntötte, hogy ő nem tud így élni. Ő nem tud úgy tovább élni, hogy ez vele csak úgy megtörtént, és járjon plasztikai sebészhez és pszichológushoz, aztán dolgozza fel. A matematikus végzettségű zaklatónkat végül azután vonták kényszerintézkedés alá, hogy az egyetlen tisztességes ügyészt a lúgos perben, dr. Csiha Gábort írásban megfenyegette, hogy elvágja a torkát.

Sokan azt gondolhatják, hogy nem merik elolvasni a könyvet, mert túlságosan megrendítő és kemény lesz. Valóban vannak embert próbáló részek, például, amikor leírod, hogy a sérülések nyomán milyen szenvedés volt Erikának a menstruáció. Mit üzennél azoknak, akik emiatt nem merik elolvasni a könyvet?

Azt, hogy „és képzeld, átélni milyen lehetett”! Sokakat megráz, de többnyire a letehetetlen szót szokták rá használni. Többen mondták, hogy sokféle és megrázó érzést vált ki az olvasás, de jó élmény is egyben, el is szégyellték magukat, hogy ennyire élvezik, de ez a könyv azért született, hogy élvezettel olvassák, mert azzal a történettel tudsz kapcsolódni, amit élvezettel olvasol. A könyv írásakor az lebegett a szemem előtt, hogy ne hagyják ott Erikát ebben a történetben, az olvasó ne tegye le a könyvet. Érdekes, hogy akadt olvasó, aki kifejezett bűntudatról számolt be, amit akkor érzett, ha tartott egy kis szünetet az olvasásban. És persze fontos volt, hogy reményt adjak, hiszen a történet valóban kimondottan reményt adó. Nemcsak az igazságukért küzdeni akaró áldozatoknak, hanem mindazoknak, akik szeretnék hinni, hogy létezik igaz szerelem és társ. Hogy létezik olyan szövetség, mint Erika és Attila szövetsége. A fent említett résznél egyébként gondolkoztam, nem vagyok-e túl kegyetlen az olvasóval, de ahhoz, hogy megértsük a brutalitását annak, amikor Mikó Gergely bíró megkérdezi, okoz-e önnek bármiféle problémát ez a sérülés a hétköznapokban, ahhoz szembesítenem kellett ezzel az olvasót.

Magyarország nem ratifikálta az isztambuli egyezményt, ennek ellenére az igazságügyminiszter elmondása szerint fontos számukra a nők védelme. Összeegyeztethető lehet ez az ellentmondásosság?

Szerintem elvben teljes mértékben, pontosan így is kezdtem a munkát Varga Judittal és a szakállamtitkáraival, hogy akkor csináljunk egy jobbat, mint az isztambuli egyezmény. A tragikus az, hogy tökéletesen értik a problémát, hogy hol vannak a rendszerhibák és min kellene módosítani, így egyszerűen a döntéshozói szándék hiányáról beszélhetünk. Többször javasoltam, hogy adják le az Áldozatsegítő Központ által gyártott podcastsorozatot a köztévében főműsoridőben, ami rendkívül jó szakmailag. Ezek fikcióként megírt történetek, amiket színészekkel játszattak el, és teljesen befogadhatóak. Jó ötletnek tartották, de azóta sem sugározta ezeket a közmédia, pedig azt hiszem, elég sok pénzből készültek. Az oktatás, oktatás, oktatás lenne a társadalomtudatosítás legfőbb eszköze. Az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat munkáját is meg kell itt említeni, mert ők is rendkívül sok segítséget és támogatást adnak az áldozatoknak.

Cselekvőként hogy zajlik nálad ez a folyamat? Mikor érzed azt, hogy tenned kell valamit?

Amikor felbosszantom magam egy igazságtalanságon. Az első könyvem, a Pornográcia is így született a női szexualitás és a pornó viszonyáról, mert felbosszantott, hogy a humánetológia tanárom azt állította, a nők nem élvezhetik a pornót. Így lett a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene oldal is, mert felhúztam magam egy vérlázító igazságtalanságon, és azt éreztem, hogy valamit tenni kell. Fizikai feszültséget okoz a tehetetlenség érzése, különösen akkor, ha mást látok szenvedni, nem bírom elviselni, ezért meg kell találnom a tevés lehetőségét.

A Nem tehetsz róla, tehetsz ellene egy Facebook-oldalként indult a pécsi rendőrség áldozathibáztató oktatóvideója nyomán, ma pedig már egy alapítványról van szó, ami elismerésre méltó. Mikor döntötted el, hogy intézményi keretek között folytatod a munkát?

Az oldal indulása után hamar kiderült, hogy csúnya kifejezéssel, de van erre a témára kereslet, és ugyan nagyképűen hangozhat, de sikerült a szélesebb közbeszédbe ezt bevinni. Az oldalnak már 20-30 ezer követője volt, amikor Gál Andrással, Erika ügyvédjével együtt dolgoztunk informálisan a bicskei gyermekotthon ügyén. Neki már elege volt abból, hogy bűnözőket védjen, én pedig épp akkor jöttem el az Amnesty Internationaltől, mert nem voltam hajlandó asszisztálni egy bántalmazó, diszkrimináló munkahelyhez, ahonnan utánam még négy nő jött el egy-két éven belül, ki így, ki úgy, és egy beszélgetés alkalmával arra jutottunk, hogy csináljunk egy saját szervezetet. Annyit néztük, hogy csinálják mások rosszul ezt a munkát, hogy csinálni akartunk egy sajátot, ahol jól csináljuk.

Rengeteg kritika és gyűlölet ér. Hogyan tudod ezeket kezelni?

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezeket elég nagy rálátással kezelem. Amikor kapok egy üzenetet, hogy rohadjon ki a méhed, te ilyen-olyan kurva, akkor egy megvezetett, manipulált, használt embert látok (vagy egyszerűen nyomorában megkeseredettet), és őszinte sajnálatot érzek. Ami viszont feldühít, az a cinizmus és a Janus-arcúság, az álszentség. Valószínűleg ezért találtunk ennyire egymásra Erikával, vele szoktuk megosztani, ha valami felháborít minket. Nagyon fontos és nagy segítség a túlélésben, ha van pár embered, akiknek el sem kell magyarázni, pontosan azt gondolja, mint te. Nekem szokatlanul sok ilyen emberem van, például rögtön ott az anyukám, Péterfy-Novák Éva és Renner Erika. Hármójukkal van egy közös chatünk, és mindent ott beszélünk meg. Amíg ilyen emberek vesznek körül, addig nagyjából minden lepereg. Onnantól nem érdekel, hogy lefemináciznak vagy azt mondják, hogy rohadjon ki a méhem, mert ezek nem olyan vélemények, amikre adok. És szerencsére olyan barátom, ismerősöm is nagyon sok akad, akinek tudom, hogy elég fontos vagyok én vagy amit csinálok, hogy beleálljon, ha valamit elszúrok. Amíg ők nem szólnak, rendben vagyok magammal.

Egyszer femináci vagy, de a feministák is kritizálnak – például a Pornográcia kapcsán. Miért van ez a kettősség?

Nőgyűlőlő, toxikus férfiasságot fenntartani vágyóknál csak a radikális feministák gyűlölnek jobban. De szerintem nem ezek a fontos dolgok. Fontos tényleges változást előidézni, fontos támogatni és segíteni, aki arra rászorul, és fontos együttműködni egymással, ha az ezekhez vezet. Minden egyéb magyarázkodás, kínlódó önigazolás a legjobb esetben is köldöknézés. Nekem az ne mondja meg, hogy kell csinálni, akit még nem láttam legalább egyszer igazán megpróbálni. Érdekes, olyantól még nem nagyon kaptam odaszúrást, aki ebben élen jár. Persze lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert az ilyen ember nem ér rá, hogy a más vérét szívja.

Olvasd el ezt is!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter