Nem vagyunk jelen a saját életünkben, és ezzel nagyon sokat veszítünk

2022. október 05. |

Belegondolni is ijesztő. Durva, hogy mennyi ideig szenvedtem a múlt kísérteteitől, emlékeitől, és hány éven át kergettem egy olyan jövőt, ami soha nem is létezett. Évekig betegítettem magamat a gondolataimmal, mérgeztem a lelkem, mire eljutottam a megoldáshoz.

most-jelenben-elni

Elcsépelt örök igazságok

Élj a MOST-ban. A jelenben kell élni, és boldog leszel. Engedd el a múltat. Ne a jövővel foglalkozz. Biztosan számodra is ismerősek ezek a lassan elcsépeltnek tűnő mondatok – még ha igazak is –, és talán úgy reagáltál rájuk, mint én: oké, de mégis hogy? Mindez nagyon szépen hangzik, de mintha elfelejtenék az emberek: könnyebb mondani, mint csinálni. Nagyon bosszantónak találtam egy időben, mivel a csapból is ez folyt. A spirituális mesterekkel együtt a környezetemben is többen ezt szajkózták. Élj a mának. Élnék én, ha tudnám, hogyan kell!

Erre Eckhart Tolle, a német származású spirituális tanító könyvét ajánlották: A most hatalma. Sosem volt ismeretlen számomra a név, csak éppen menetrend szerint visszatettem a könyveit a polcra a könyvtárban 16 évesen, mert beleolvastam, és egyszerűen nem értettem, mit zagyvál, így érthetőbb tartalmak után néztem. Utólag már bánom, amiért nem erőltettem meg magamat jobban, de ahogy mondják: így kellett lennie. Több mint tíz évvel később már minden szavát értettem.

Sosem voltam a megfelelő időben

Persze a világ sosem szűnt meg azt zümmögni: élj a MOST-ban! Csak az itt és most létezik, a többi illúzió. De üresnek hatottak a sorok, nem volt mögöttük tartalom. Egy általános bölcsesség volt, ami nem jelentett számomra semmit. Így később, mikor harmadszorra is tanulmányozni kezdtem a könyvet, végre elkezdtek tartalommal megtelni az addig üres tételek. Hiába, könnyebb úgy megtanulni egy bölcsességet, ha előbb megtapasztaljuk, méghozzá anélkül, hogy ránk tukmálnák.

Rájöttem, tudattalanul már többször is megtapasztaltam a MOST-ot, ahogy minden ember ezen a világon. Amikor ültem a kertben és bámultam a zöld füvet, a kék eget, az alvó kutyát, éreztem a szellő simogatását, ami akácfaillatot hozott magával. Volt részem benne, amikor a hűvös erdőben sétáltam a madárcsicsergést és a fák lombkoronáinak suttogását hallgatva. És persze megtapasztaltam meditáció közben. Csak nem mondtam ki: hohó, jelen vagyok. Tudtam én, hogy létezik az itt és most dolog, de lehetetlennek tűnt ezt „életvitelszerűen” űzni.

Akkor kezdtem igazán felfedezni és értékelni, amikor tudatos szokássá vált. Tudnillik, alapból egy agyalós ember lévén, hajlamos vagyok túlgondolkodni mindent, és az őrületbe kergetni magamat. Ehhez egy időben hozzájött a sötét árnyékként követő múlt, és a különböző jövők, amelyeket építgettem.

Az első különleges, ébresztőleg ható élményem mosogatás közben történt. Éreztem a vizet a kézfejemen, a tányért és a szivacsot a kezemben, valamint a mosószer illatát. Hirtelen meglepődtem: bakker, de nagy csend van!

Máskor házimunka közben ezerfelé cikáznak a gondolataim, de akkor, azokban a pillanatokban tényleg ott voltam, és csak mosogattam. Hirtelen egészen megrémített a felismerés: nem gondolkodom, szinte csak létezem. Ekkor esett le igazán, hogy jóformán sosem tartózkodom a jelenben. Hol a múlton, hol a jövőn jár az eszem, még akkor is, ha csak órányi eltolódások vannak, de sosem vagyok ott, ahol lennem kellene. Valósággal arcul vágott a felismerés, mint aki kómából ébredt, és eltékozolta az életét.

Megtört az átok, amivel saját magamat sújtottam

Nem sokkal a mosogatós eset után megismétlődött ez a tiszta felismerés. Éreztem, hogy folyik rólam a víz, a szellő szétteríti az izzadságot az arcomon, miközben a nap lágyan melegíti a vállamat. Hallom, ahogy zihálok, érzem a lüktető szívemet: és csak futok. Belekapaszkodtam a pillanatba, és valami oltári volt! Visszhangzott az elmém az ürességtől. Az örökké nyüzsgő, pezsgő, dolgozó, lüktető  gondolatvárosom teljesen elnémult és vele együtt minden érzés távozott is, amelyeket előidéztek. Ott álltam az út közepén, és azon tűnődtem, milyen békés és boldog vagyok. Minden ok nélkül. Aztán elfogott a nevetés, mert ami nemrég olyan szörnyűnek vagy legalábbis problémának tűnt, hirtelen semmivé foszlott. Hogy tudtam olyan dolgokon rágódni, mint a múlt, ami már megtörtént, és ami felett nincs hatalmam? Hogy görcsölhettem azon, mi lesz a jövőben, amikor még be sem következett, és amit nem mellesleg épp a jelen pillanatban építek? Csodás érzés volt a magam ura lenni, és nem azt érezni: a gondolataim és az érzéseim uralkodnak felettem. Az élet hihetetlenül egyszerűnek tűnt, és úgy éreztem, hogy annyit elvesztegettem belőle azzal, hogy átokkal sújtottam magamat, és gyakran robotpilóta üzemmódban, vagy a múlt és jövő között ingázva töltöttem a napjaimat.

most-jelenben-elni

MOST-ban élni is lehet szokás

Nem mondom, hogy képes vagyok 0–24-ben a jelenben lenni, de dolgozom rajta. Ennek köszönhetően nem rágódom a gyerekkoromon, a korábbi kapcsolataimon, a hibáimon, és nem játszom „mi lett volna, ha” játékot. Nem aggódom azon, mit hoz a holnap. Ugyanúgy vannak céljaim, terveim, de nem a szebb jövőért élek, hanem azért, hogy itt és most jól érezzem magam. Ezért kezdtem el a MOST-ra egyfajta szokásként tekinteni, amit akár fel is vehetek, és rendszeresen gyakorolhatok, mígnem automatikussá válik.

Tehát, amikor főzök, csak arra figyelek, látom-e már a vizet forrni, vagy milyen illata van az éppen sülő húsnak. Amikor eszem, akkor csak arra figyelek, milyen íze van az ételnek, és kiélvezem azt. Amikor filmet nézek, nem telefonozok közben, hanem átadom magam a látványnak. Amikor fürdök, érzem a testemen a vízcseppeket, és egyáltalán: érzékelem a porhüvelyt, amit megtisztítok. Amikor a férjemmel töltjük a miidőnket, akkor csak magunkra figyelek. Szóval minden cselekedetnek megadom a neki járó tiszteletet, hogy csak arra figyelek. Persze gyakran akaratlanul is multitaskingra kapcsolok, amikor szorít az idő, de igyekszem mindig emlékeztetni magamat: hahó, elkalandozott az elméd. Már megint nem egy dologra figyelsz, hanem százra. Megint nem tiszteled az adott érzést, és az örömöt félresöpröd egy jól van, haladjunk továbbal.

Fárasztónak tűnhet ilyen örökös kontroll alatt tartani az elmét, és rászólni, mint egy kisgyerekre, ugyan ne kódorogj már el, de ez csak eleinte van így. A gyerek is felnő és megtanulja a leckét, ahogy az elme kondicionálása sem tart örökké. Szokássá fog válni a jelenLÉT.

Fotó: Getty Images

Olvasd el ezt is!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

„A metaverzumnak a valódi világ kiterjesztésének, nem pedig a helyettesítésének kéne lennie” – nőként formálja a web3 jövőjét Tábor Andrea bitcoin

„A metaverzumnak a valódi világ kiterjesztésének, nem pedig a helyettesítésének kéne lennie” – nőként formálja a web3 jövőjét Tábor Andrea