Miért költöztél el Magyarországról, és miért Berlint választottad?
Kilenc éve született meg a döntés, és majdnem nyolc és fél éve élek Berlinben. Mindig is azt gondoltam – az akkori feleségemmel együtt –, hogy szívesen laknék külföldön egy ideig. Akkoriban a Greenpeace-nél dolgoztam, és nagyon szerettem, ezért nem szívesen mentem volna el. Viszont átalakult a munkám social media fókuszúvá, amit próbáltam megszeretni, de nem sikerült. Így az első számú akadályozó tényező elhárult. Valószínűleg az lényegesebb és érdekesebb ok, hogy én már akkor úgy éreztem, hogy az a buborék, ami a baráti körömből és a munkámból áll, nem elég erős ahhoz, hogy megvédjen attól a romlástól, amit éreztem. Hozzá kell tenni, hogy a Greenpeace egy nagyon jó közeg volt, de így is azt éreztem, ha a belső fontos mag tisztaságát meg akarom őrizni, akkor ki kell mentenem innen magamat. Dsida Jenő írja a Sötétség verse című alkotásában, hogy fogj meg egy kockacukrot, érintsd hozzá a fekete kávéhoz, és láthatod, hogyan kúszik fel benne a sötétség. Ezt éreztem én is. Mivel a feleségemmel mindketten beszéltünk németül, ezért német nyelvterületben gondolkodtunk, de Bécs túl közel volt. Nem akartunk minden hétvégén arról vitatkozni, hogy miért nem jövünk haza. Szerintem egyébként a fehér középosztálybeli emberek migrációjának fő oka a szülőktől való távolságtartás, és csak ezután jön a politika, a karrier és a többi. Berlin viszonylag intuitívan jött, egyszer voltam ott két napot egy lucskos, ronda januárban, akkor is munkaügyben. Szabad levegőt akartunk, és nem sok pénzt keresni.
Mivel foglalkozol Berlinben?
A Circles nevű szövetkezetet vezetem, ami saját fejlesztésű kriptovalutával egy alapjövedelem kísérletet épít. Arról van szó, hogy mennyiben lehetséges, hogy egy közösség gyakorlatilag saját magának ad alapjövedelmet az államtól függetlenül. Euróról szó sincs. Olyan rendszert szeretnénk építeni, amelyben azok a vállalkozások, amelyek értékes szolgáltatásokat, termékeket kínálnak, azt mondják, oké, minden tizedik kuncsaft fizethet ezzel az alapjövedelemmel. Mikor éri ez meg nekik és mi történik, hogy ha ez az egész elkezd ketyegni? Ez toronymagasan az eddigi legnagyobb intellektuális kihívás számomra munka szempontból. Elmondhatatlanul nehéz. Nálunk nagyjából húsz ember dolgozik, és időnként hónap végén van csak meg a pénz, amiből ki lehet őket fizetni (Németországban ezt a hónap 20. napja környékén szokták). A belső mag tizenkét ember, amelyből csak ketten férfiak. Ami, ha azt nézzük, meglepő. Mi részben blockchainnel foglalkozunk, amit dickchainnek is szoktak hívni, tehát enyhén szólva is a fordított ivararány inkább jellemző. De nem fordítottunk arra energiát, hogy nálunk ez így legyen. Így alakult, és jó ez így.
Az alapvetően női csapat annyiban például biztos nem véletlen, hogy az alapjövedelem egy nagyon is feminista koncepció. A nők elnyomásának egyik legfontosabb eszköze az anyagi függőségük fenntartása, és az alapjövedelem lényege, hogy mindenkinek személyesen jár, nem csak a családfőnek. Éppen ezért az alapjövedelem fontos hozzájárulást jelenthet egy csomó nőnek, hogy legyen szabadsága nemet mondani, kilépni a bántalmazó kapcsolatokból. Alapjövedelem alatt általában azt értik az emberek, hogy az állam fizeti, a helyben hivatalos pénznemben, és az alapvető szükségletek kielégítésére elég. Nyilván ehhez az adórendszer és a szociális ellátórendszer átalakítására van szükség, de ezekkel a dolog lehetséges. Egyre kevesebben vitatják, hogy ez működőképes, és azt is, hogy csak idő kérdése, amikor a bevezetése elkerülhetetlenné válik.
A mi verziónk több ponton eltér ettől. Nálunk az emberek egy saját maguk által kibocsátott kriptovalutával adnak gyakorlatilag saját maguknak alapjövedelmet, amennyiben azt fizetőeszközként el is fogadják. Az államra és az eurójára, forintjára nincs szükség, ez most zsebpénz szinten egy ígéretes kiegészítő jövedelem tud lenni.
Vay Blanka író és aktivista
Hogy kerültél erre a területre?
Másfél évig biciklis futárként dolgoztam, és közben kerestem valami olyan munkát, ami testhezállóbb. Aztán másfél évig munkanélküli voltam, úgyhogy egy olyan munkát, ami bármi, csak nem munkanélküliség. Ez a tranzícióm első három évében volt. Ennek a pechszériának részben biztos, hogy magyarázata a transzneműségem. Berlinben is. Ezt az időszakot egy nagyon durva egzisztenciális lejtmenettel töltöttem. Komoly kihívás volt azt feltételezni egy idő után, hogy ez máshogy lesz. A transzneműség statisztikai alapon nem tesz jót az ember egzisztenciájának, és elég nehéz volt elképzelni, hogy miért leszek majd pont én kivétel. Kopnak a skilljeim, egyre kevésbé hiszek magamban, és másokkal talán még el tudom hitetni, hogy én egy kompetens ember vagyok, de én már nem ezt hiszem. Gyilkos időszak volt. Mindezt egy frissen összedőlt házassággal. Ekkor alapítottam pár másik berlini magyarral egy aktivista csoportot, ahol ugyanazokat csináltam, mint egész életemben főállásban. Kampány, hálózatépítés, menedzsment, kommunikáció – ugyanúgy az anyanyelvemen, ugyanazokon a területeken, témákban. Egyetlen egy dolog változott a rendszerben. Az, hogy fiú vagyok-e vagy lány. És az én drága balos aktivista barátaim olyan mértékben tekintettek inkompetensnek, hogy csak nyekkentem az abszurd döbbenet szintjén. Mivel akkor már eléggé le volt gyalulva az önbizalmam, nagyon sok időm telt el azzal, míg végre elhittem, hogy jól látom, amit látok. Rengeteg energia ment rá, míg találtam elég olyan bizonyítékot, ami kívül van az én paranoiámon, és amiről feltételezhetem, hogy egy külső fix állandó referenciapont, ami engem igazol.
Ezután találtam azt a munkát, amit most csinálok. Ez egy viszonylag nemzetközi közeg, és én csak néztem, és nem értettem, hogy mi történik. Itt vannak ezek az emberek, akik engem nem ismernek, és olyan dolgokkal kapcsolatban szavaznak nekem bizalmat, amit vagy soha nem csináltam, vagy amit csináltam, de ők nem tudják. Ráadásul nem is az anyanyelvemen csinálom, és ők azt mondják erre, hogy jó.
És mindezt úgy, hogy nőnek látnak, miközben tudják, mióta és mennyire vagyok nő. Ez egy elképesztően érdekes és mély tapasztalat volt. Jó ideig nagyon alaposan fel lett velem törölve a padló mindenhogyan. Közeget cseréltem, és azt mondták, hogy oké vagyok.
Tulajdonképpen ez egy olyan pont, ami jól zárójelbe tudja tenni azokat a kétségeket, hogy én férfiként vagy nőként mit érdemeltem meg. Mert a könnyített pályán jutottam tapasztalatokhoz, de most már a nem könnyített pályán ismerik el.
Mit csinálsz, amikor nem dolgozol?
Van egy Prizma Közösség nevű, meglehetősen kicsi transzközösség, amit négyen viszünk. Ebből egy srác van Pesten, egy Londonban, egy Svédországban és én Berlinben. Emellett a Szabadnem popfeminista blog szerkesztője vagyok a 444-en.
Tavaly jelent meg Saját ketrec című könyved. Miért döntöttél úgy, hogy megírod?
Őszintén szólva én azt a szöveget még akkor kezdtem el írni, amikor még nem tudtam, hogy transzneműség lesz ebből. Amikor még csak azt gondoltam, hogy én egy pasi vagyok, aki vett egy szemceruzát. Egy férfiaknak szóló blognak szántam arról, hogyan építsük le a félelmeinket a feminitással kapcsolatban. Aztán az élet ezt meghaladta.
Idézek a könyvedből: „Nem tudok mást, jobbat, mélyebbet, radikálisabbat, politikusabbat és kevésbé politikusabbat mondani, mint hogy legyünk kedvesek egymással, és senki ne baszogasson senkit. Tényleg. Egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak.” Számodra mit jelent, miért fontos a kedvesség?
Ez egy olyan dolog, ami mindkét embernek iszonyat sokat lendít az életminőségén. Nekem ez az egyik legfőbb különbség Berlin és Budapest között, mert ez itthon nincs. És ez nem pénz kérdése. A létbizonytalanság, szegénység, elnyomás lehetne egy plusz érv az ingyenes kedvesség mellett, de az emberek ezt a kedvesség ellen fordítják, és ez nagyon nem oké. Nagyon sok múlik azon, hogy az ember mennyire érzi magát otthon ebben a világban. Mennyire van kedve másokkal érintkezésbe lépni. Nem kell túlbonyolítani, ideológiára meg a pénzre fogni. Ha én kedves vagyok hozzád, akkor egy kicsit megvédtelek téged a mai napoddal szemben, és a saját napomat is jobbá tettem. Akkor is, ha háború, szegénység és fasizmus van.
Fogsz még írni a jövőben?
Amikor az Európa Kiadóval beszéltem arról, hogy elolvasták a Saját ketrec kéziratát, akkor mondták, hogy az igazgatónak és a szerkesztőnek is az volt az érzése, hogy van ott nálam még valami az íróasztalfiókban, és azt is szeretnénk látni. Amire hebegtem-habogtam, majd mondtam, hogy van pár novella, de nem tudom, mire lesznek jók. Elküldtem nekik nyáron, és most lehet, hogy abból is lesz egy kötet. Nem gondoltam, hogy ezekből valaha egy is nyomdafestéket fog látni, úgyhogy a munkacíme is az volt, hogy Egygördítéses novellák. Egy része valós események pontos leírása, más része pedig fiktív. Van egy olyan történet, amiben a Szíriuszról jön egy küldöttség Magyarországra, mert azt hallották, hogy ennél jobb hely nincs a világon. Alkalmaztam egy kis pozitív diszkriminációt a pozitív töltetű szövegekkel szemben.
36 éves voltál, amikor tudatos szintre lépett benned, hogy nő vagy, és így szeretnéd élni az életed. Hogyan fogadta ezt a környezeted?
Arra, hogy én ezzel nyilvánosságra lépjek, rá voltam kényszerítve. Ha te heteroéletet élsz és rájössz, hogy inkább homoszexuális életet akarsz élni, akkor adagolhatod azt az információt. Nemet váltani nem lehet így. Nyilván, ha nem élek egy félig-meddig nyilvános életet, akkor meg lehetett volna ezt próbálni. De erről nem volt szó. A másik ok, amiért ezt rögtön az elejétől tudatosan így csináltam, az az, hogy tudok képviselni nehéz témákat. Innentől kezdve egy erkölcsi kötelességem is ezt csinálni. Ha nekem ez nem kerül sokba, viszont sokat hoz ennek a közösségnek és azoknak a férfiaknak, akik rettegnek egy szemceruzától, akkor ezt nekem kérdés nélkül csinálni kell. És ezzel kapcsolatban nem remegtem meg, nem bántam meg és nem is volt kétségem.
Milyen nehézségekkel kellett szembenéznie transznemű nőként?
LMBT szempontból miben más Berlin, mint Budapest?
Ha a külsőségeket vesszük, akkor az biztos, hogy Berlinben nagyon oda kell magát tennie az embernek ahhoz, hogy feltűnő legyen. Ilyen értelemben egy jó hely. Olyan értelemben is jó hely, hogy az a kedvesség, amiről beszéltem, ha transznemű vagy, akkor még fontosabb, mert jobban kiszolgáltatva érzed magad. A kedvesség miatt akkor is próbálnak jól állni hozzád, ha nem szoktak meg. Az egy nagyon fontos különbség, hogy ott majd’ mindennap látsz kézen fogva meleg párokat. Nekem ez az egyik, ami innen a legjobban hiányzik. Nagyon beszűkült érzés, hogy nem látsz queer embereket, közben tudod, hogy biztos, hogy ott vannak valahol. Szerintem ez a hétköznapi stressz-szint szempontjából nagyon nagy kontraszt. Berlinben azt látod, érzed, hogy helyed van ebben a közegben és nem szorulsz magyarázatra. Ez egy nagyon fontos különbség.
A csomagba viszont az is hozzátartozik – és erről nagyon érdekes módon meg szoktak feledkezni –, hogy az LMBT-emberekkel szembeni erőszak sokkal fizikaibb. Emellett viszont működik a társadalom azon szövete, ami ilyen esetekben reagál. Voltam olyan demonstráción, ahol azért álltak ki emberek, mert négy transznőt ért fizikai bántalmazás egy hónapon, egy kerületen belül. Többen voltak, mint itthon a tanártüntetéseken együttvéve. Itthon még elképzelhetetlen, hogy olyan mértékű erőszakos cselekedetek történjenek, mint kint, de ekkora kiállás is elképzelhetetlen. A biztonságérzetem nagyjából ugyanakkora itthon, mint ott. De pont az elmondottak miatt azt gondolom, ha valahol bajban lennék, inkább Berlinben akarnék bajban lenni, mert biztos vagyok benne, hogy ott nem maradnék egyedül.
Hogyan hatott rád a salátatörvény-javaslat 33-as paragrafusa és a pedofiltörvény?
A szolidaritás hiánya nagyon megviselt. Az ehhez vezető utat a „baloldal” is kikövezte, amikor a transzneműek és a nők jogait szembe állította, amikor a transzfóbiát szemben a homofóbiával és a rasszizmussal szalonképesnek fogadta el. Azt reméltem, hogy például a Partizán, a Mérce, amelyek a baloldalon különösen szívesen adtak és adnak teret a transzfóbiának, itt önvizsgálatot tartanak. Hiszen ez a rendelet életeket tesz tönkre! De nem tették, és ez nagyon rosszul érintett. Hasonlóan a pedofiltörvénnyel. Nem voltak nagy elvárásaim ezzel a társadalommal kapcsolatban, de azt gondoltam, hogy sokkal nagyobb lesz az ellene való kiállás. Bármilyen más normális társadalomban ez lett volna az adekvát reakció, de itt ez is csak egy hagyományos kis felháborodást generált. Amikor mi elszorult torokkal, segítséget kértünk, a magyar társadalom tovább görgetett a képernyőn.
Szerinted lehetséges, hogy megszűnjön a homo- és transzfóbia Magyarországon?
Persze, ha jön egy meteor és elpusztítja a földet, akkor igen. Elképzelhetetlen, hogy bárhonnan el tudna tűnni. Olyasmit tudok elképzelni egy létező társadalomban, hogy ez le van korlátozva. Nem kaphat olyan teret, ahol megkeseríti az érintettek életét. A jobboldali populista rendszerek ellenségkép nélkül nem működnek. (Isten is erre a szerepre teremtett bennünket!) A transzneműség, szemben a melegekkel eggyel gyanúsabb dolog. A transzneműek kevésbé láthatóak, a többségi társadalom számára kevésbé érthető ez az egész, és elég zsigeri dolgokban nyúlkál. Ha egy férfi tényleg nincs kibékülve a saját nemi szerepével, szexualitásával, akkor nagyon nagy nehézségei lesznek a transzneműek elfogadásával. És az, hogy egy ilyen beteg dolognak van beállítva, nagyon jól megszólítja a nők félelmeit is. Ez az a kapu, ahol be lehet tolni azt, hogy ez a nőkre nézve veszélyes. Ritka adottsága ennek a témának, hogy itt úgy tudsz uszítani, hogy bal- és jobboldalon is lesznek olyanok, akik egyetértenek ezzel. De a transzneműséggel kapcsolatban azt is ki kell mondani, hogy itt a legalapvetőbb társadalmi, tájékozódási útjelzőtáblákat húzták ki a transzneműek, és dugták le úgy, ahogy azt ők gondolták. Nemzeti konzultációs szintű a téma, de konzultáció nélkül.
Ez nyilván nem egyszerű. Szeretném, ha a transzneműek jobban értenék, hogy mit csináltak. És kicsit türelmesebbnek kell lenniük. Ezt azért kapcsolom ide, mert ez egy plusz ok arra, hogy miért lehet jól a transzneműek ellen uszítani.
Vay Blanka író és aktivista
Nőként milyen társadalmi elvárásokkal találkoztál akár azzal kapcsolatban, hogyan kellene kinézned vagy viselkedned?
Elsőre az jut eszembe, amit a drága jó édesapám mondott az egyik, másfél évente esedékes együtt töltött fél nap után. Oké, ő megpróbálja elfogadni, hogy nő vagyok, de akkor legyek tényleg nő. Én viszont nem vagyok az, mert nem vagyok kedves, nem vagyok házias. Ez utóbbi alatt bizonyára azt értette, hogy azonnal mosogassak el, mert éppenséggel elmosogattam, csak nem rögtön. A „hogyan kéne nőként kinézni” neked más, mint nekem, mert nekem meg kell támogatnom. Én ezeket a szerepelvárásokat inkább csak érdeklődéssel néztem. Nem akartam cseberből vederbe kerülni. Az egyik nagyon meghatározó pillanat az volt, hogy viszonylag a tranzícióm elején az egyik legjobb barátnőm megkérdezte tőlem, hogy mennyire figyelek arra, hogy nőies legyen a mozgásom? Hát, azért valamennyire figyeltem rá. Elkezdtem ezen gondolkodni, hogy annyira figyelek erre most, mint amennyire eddig egész életemben figyeltem, hogy férfias legyen a mozgásom, és tulajdonképpen most ugyanazt csinálom, amit annyira utáltam, és nem akarom. Aztán elkezdtem ezzel nem foglalkozni.
A nemi szerepekkel kapcsolatos elvárások nagy részét próbálom így kezelni. Szerintem ezeknek nincs nagy jelentősége. De például teljes mértékben kimaradt a szocializációmból, hogy ha én fürdöm valahol, akkor a felső testemre fel kell valamit vennem. Emiatt én annyira dühös vagyok, és ott csikorgott bennem a sok évnyi férfi szocializációm, és a hogyan kéne nőként viselkednem, úgyhogy tavakban, folyókban úszáskor nem is hordok melltartót. Itt az elvárásoknak nehezen tudok megfelelni. Könnyű túlbecsülni a szocializáció erejét, és nagyon meg voltam lepődve, amikor időnként azt láttam, hogy hú, hol van a 35 év férfi szocializációm, most szükségem lenne rá! Onnantól kezdve, hogy engem elkezdett a környezetem nőként kezelni, elkezdtek kioktatni olyan helyzetekben, ahol elképzelhetetlen lett volna korábban. Sok ilyen volt. Csak néztem, és teljesen lebénultam. Reménytelenül belesüppedtem abba a szerepbe, ahol az embert helyre teszik, és ahol csak ilyen bagolyfiókaként pislog. Nagyon meglepett, hogy ez mennyire magától értetődően és egyszerűen megtörtént velem.
Milyen érzés volt?
Két része van annak, hogy milyen érzés volt. Az egyik, hogy milyen érzés ebben benne lenni. Nagyon zavarba ejtő, kicsivé tesz, eljelentéktelenítő. A másik meg az, hogy ez hogy történt meg egyik napról a másikra velem? Ma már kisebb a meglepetés ereje. És ahogy ez elmúlt, onnantól kezdve már jobban tudtam ezeket kezelni. Én egy kicsit kakukktojás vagyok, mert én azokat a tapasztalataimat, skilljeimet, amik ahhoz voltak okvetlenül szükségesek, hogy húszfős céget vezessek, ami egy olyan dolgot csinál, amit még soha senki nem csinált a világon, azokat nem nőként sajátítottam el. Nem kerültem volna olyan helyzetbe a Védegyletnél, az LMP-nél, ha én akkor is nő lettem volna. Ha transznő lettem volna, akkor meg pláne nem. Ennek el kell hangoznia. Akkoriban a férfikvótán voltam. Nemcsak, hogy azért szavazott meg nekem a környezetem bizalmat, mert pasi voltam, és tudtam szerezni olyan tapasztalatokat, amikből építkezhetek, hanem ez a tapasztalatszerzés is könnyebb volt. Nem volt egyszerű érzés, amikor ez így összeállt a fejemben. Visszagondolva a női munkatársakra, ha bennük ugyanannyi volt és én többre vittem, akkor ez hogy van? Vagy, ha ugyanannyira vittük úgymond, akkor bennük több volt? Mennyiben vagyok felelős? Sokat gondolkodtam ezeken és találtam példát pró és kontra. Az biztos, ha én lennék az oktatási miniszter, akkor érettségi előtt mindenkinek beírnék kötelezőként fél évet a másik nemben.
Érezhető módon még mindig kötődsz Budapesthez, de Berlint tekinted otthonodnak. Jól látom?
Általában ez ilyen klasszikus migrációs dolog, hogy itthonról haza megyek otthonra. Eszem ágában sincs elvágni a kötelékeimet Magyarországtól. Szeretném lejjebb építeni a magyar identitásomat, mert ebből csak bajom van. De az egyik ok, amiért a figyelmem és energiám jelentős részét ide forgatom vissza az, hogy nem tudom és nem is akarom teljesen felszámolni az ide vonatkozó érdeklődésem. A másik meg az, hogy mivel itt még mindig jó a kapcsolatrendszerem és a helyismeretem, ezért az, amit ide fektetek, jobban hasznosul. De ahogy fokozódik az ökológiai krízis, úgy nő a fontossága a földlakó identitásomnak. Mert, ha negyven fok van és nincs termés, akkor nem magyar vagy, vagy berlini, vagy biszexuális, vagy transznemű, hanem földlakó.
Szöveg: Mihucza Niki, Zahorján Ivett Fotó: Georgescu Polina, Biró Júlia, Unsplash
