Az óvodában és általános iskolában szerencsére nem tűntem ki nagyon a tömegből, azonban a gimnázium előtt hirtelen sokat nőttem, legalább tíz centit, és a centikkel a kilók nem jártak együtt. Egész gimnázium alatt hallgatnom kellett a „de vékony vagy” mondatokat, de nem foglalkoztam vele. Akkor kezdtem el valóban rosszul érezni magam, amikor az iskolai védőnő rám ripakodott egy egészségügyi látogatás alkalmával, hogy mégis hogyan lehetek 45 kg és 170 cm. Alaposan be kellett számolnom neki, hogy mennyit eszem naponta és e mellé mennyit mozgok. Mintha velem lenne valami probléma, hogy ennyire vékony vagyok. És nem akart szűnni a kérdezősködés: nem vagyok anorexiás? Mégis mennyit eszem, hogy így nézek ki?! Ezeket a mondatokat ugyanúgy megkaptam a tanáraimtól, mint a barátaimtól.
Hiába mondtam készségesen minden alkalommal, hogy nyugodjanak meg, eszem rendesen, nem vagyok sem anorexiás, sem bulimiás, láttam rajtuk, hogy igazából nem hiszik el, amit mondok, inkább csak rám hagyják a dolgot.
Az emberek szemében a vékonyság törékenységgel is párosul. Éppen ezért engem folyton lekezeltek egész életemben: mintha én nem bírnék el olyan dolgokat, amiket bárki más. Ha testnevelésórán megütötte a kezem a labda, akkor rögtön szaladtak, hogy remélik, nem tört el, hisz olyan csontos vagyok, „nincs mi megvédjen”. Ezzel szemben én állandóan vízitúrázni, biciklizni, kosárlabdázni, úszni jártam, és ugyanúgy meg tudtam csinálni a feladatokat, mint a többiek. Máig emlékszem a tipikus mondatokra: „hagyd csak, majd más felviszi helyetted, te úgysem bírnád” vagy „milyen vékony és törékeny lány…” – Pedig sosem voltam törékeny, két fiútestvér mellett megedződtem az évek alatt, még ha az alkatomból másra is következtettek.
Ha plusz súly van rajtunk, az a baj, ha nincs, az a baj: a vékony nők testét is sok bántás érheti.
A sok éles mondat hatással volt a pszichémre is. Szépen lassan elkezdtem nagyon nem szeretni magamat, főleg azt, ahogy kinéztem. Úgy kezdtem érezni magam, ahogy mások hívtak engem – vékonynak, törékenynek, kislánynak, jelentéktelennek.
A legrosszabb az egészben, hogy mások egyáltalán nem gondolták, hogy ezzel engem megsértenek. Bármikor felhoztam, hogy ez nekem igenis fájó probléma, csak legyintettek rá, hogy inkább örüljek neki, hogy ilyen vékony vagyok. Azt mondták, az ő gondjuk, hogy van rajtuk egy néhány pluszkiló, sokkal nagyobb probléma. Pedig ugyanaz volt a helyzet mindannyiunkkal: nem tetszettünk saját magunknak. Az, hogy ez a túlsúly vagy pont hogy a pluszkilók hiánya miatt volt, az lényegében teljesen mindegy. Felszedni pár pluszkilót az minimum ugyanolyan nehéz, mint leadni, sőt. Ha valaki fogyni szeretne, a mai világban számtalan megoldási lehetőséggel találkozik, végtelen mennyiségű diéta, sport, különböző applikációk vannak erre. De ezzel szemben arra, ha valaki hízni szeretne, nincs bevett megoldás. Egyszerűen azt mondják, hogy „egyél többet, attól majd hízol”. Ám ez nem működik ilyen könnyen.
Egyszer eldöntöttem, hogy felszedek pár kilót, hogy megszűnjön a külső és belső nyomás. Hónapokon át sokkal többet ettem, mint azelőtt, és mi történt? Összesen kettő kilót sikerült híznom. Ennyi szinte meg sem látszik az emberen, de én örültem neki. Aztán, mikor elmeséltem a barátaimnak, hogy végre sikerült kicsit híznom, mit volt a válasz? Az, hogy „egyáltalán nem látszik, még mindig ugyanolyan vékony vagy”. Több hónapnyi mindennapos odafigyelésemet semmisítették meg egy mondattal. Tudjátok, milyen érzés egy új emberrel találkozni vékonyként? Még csak nem is a köszönés vagy a bemutatkozás az első gesztusuk felém, hanem az, hogy „hú, de vékony vagy”. Ez a mondat egyáltalán nem dicséret, egyáltalán nem pozitív. Pont az ellenkezője, egy sértés, egy megjegyzés a testemre. El tudjátok képzelni az ellenkezőjét? Hogy egy plus size embernek köszönjenek úgy, hogy „hú, de kövér vagy?”.
Ahogyan a dagi, túlsúlyos szavak benne maradnak egy plus size ember lelkében, ahogyan egész életükben, akár jelentős fogyás után is dagi kisgyerekként járnak-kelnek a világban, úgy én sem tudom kitörölni a fejemből, hogy vékony vagyok.
Szerző: Bognár Anna Borbála, az ELTE BTK Kommunikáció és Média tanszékének alapszakos hallgatója, Fotó: Getty Images
